A HIVATAL

A HIVATAL.

A  folyosó alul világított végtelen hossza, számtalan ajtónak ad helyet.
Minden ajtón tábla hirdeti, hogy mit lehet mögötte intézni.
Van, ahol sorban állnak, a másik ajtó előtt nincs senki.
Megfigyeltem, aki bárhova belép, az nem jön ki többé. Biztos van egy másik ajtó, ahol tovább totyog, ez egy adminisztratív futószalag, amiről nem lehet csak úgy lelépni, mondván, hogy meggondoltam magam.

Ebben a végtelen hosszú csőben nincs egy ablak, ahol szellőztetni lehetne, évszázados áporodott levegőben állnak az ügyfelek, még egy szék sincs, amire leülhetne a várakozó. Tapintható a magány, senki nem szól senkihez, még rá sem néz. Persze mit nézzen, és miről lehet itt beszélgetni ?
Arról ami elmúlt? Kit érdekel itt a volt, hiszen már az emléke is valószínűtlenné
ködlött, ez a szorongás, ez is elmúlik, mihelyt behívják az embert.
Az egész, egy idétlen és nyomasztó álomnak tűnik, de mindenki tudja, ez nem az. És ha álom is lenne, ebből nincs ébredés.
Hacsak nem ez az ébrenlét, és az volt az álom. vagy az volt az ébrenlét, és ez az álom. Hát ki az Istennyila tudja.
Bár gondolom, itt nem illik istenezni. A falnak is füle van, sosem lehessen tudni…

Legalább szólna valami halk muzsika, ami feloldaná ezt a rohadt, poshadt csendet.
De sem zene, sem szellőztetés, sem székek. Itt minden megspóroltatik, ami csak lehetne. Biztos szándékos, hogy érezze a várakozó, tökéletes jelentéktelenségét, senki nem hívta ide, ha meg mégis idepofátlankodott, akkor kussoljon.
Nem tudni mikor szólítanak egyáltalán valakit, lehet, hogy évekbe telik, mire résre nyílik az ajtó.
Az is megeshet, hogy rossz ajtónál várakozik valaki, és mire kisül, évek telhetnek el, és a másik ajtó előtt kezdheti elölről.
Ez akár idegtépő is lehetne, de már nem siet senki sehova. Itt már nincs más, csak idő.

Hű de unom ezt az ácsorgást- mondta a mezei poloska vicsorogva a méregtől, és gondolatban egy fűzfaágon hintázott.
Maga beszél, mordult rá egy lótetű. Én is ácsorgok, és ráadásul élvezhetem a maga áthatóan büdös szagát.
Majd én megmondom ki büdös itt- válaszolt a poloska, elkékülve a dühtől.
Amúgy ne tegezzen!
Ki tegezi magát förmedt rá a lótetű. Én akármilyen poloskákkal sosem tegeződöm!
Egy poloska sosem lehet fűrer, ezt jó, ha megjegyzi magának!
Szerencsétlen féreg…Nem elég neki hogy lótetűnek született, még vak is- röhögött a mezei. De felülemelkedem a maga szintjéről, ahova eleve jovialitásból ereszkedtem csak le.
Elfordult, és tovább hintázott képzeletbeli fűzfaágán.



EPILOG.

Hát, ennyi a történet, illetve egy szelete, amit megmutattam nektek.
Hogy miért nem többet?
Mert majd megtudjátok, ha eljön az idő.
Hogy mire akartalak benneteket tanítani?  Semmire.
Az ember, a saját kárán tanul, vagy azon sem. Mi már csak ilyenek vagyunk.
És nem kell mindig okosakat mondani. Azokat találjátok ki magatoknak. Az ami legjobban fog nektek tetszeni. Hiszen az ember önmaga iránt van a legnagyobb elnézéssel. És mindegy, hogy valaki mi. Lehet lótetű, vagy mezei poloska.
Egyfelé kell poroszkálni, és senki nem lehet büntetlenül fűrer.
És a levegőtlen, hosszú folyosókon sosem szellőztetnek, és nincsenek székek.
Ilyen helyekre, nem kikapcsolódni megy az ember.
Hogy mikor szólítanak?
Amikor akarnak. Nekik nem sürgős.
Bölcs önvédelem, ha valaki megtanul képzeletbeli fűzfaágon hintázni. Repül tőle az idő.
Meg idegnyugtató. Elmélázik közben, és javul a közérzete. El tudom képzelni, hogy valaki csombort rágcsál.
Persze az nem én lennék, én utálom a csombort. De ettől még valaki szeretheti. Hátnem???
És ne akard magadat mindenáron átugrani. Könnyen sérülhetsz, és ha még sikerülne is, akkor mi van?
Nem hinné el neked senki. Nagyképű hülyének néznének. Jó az neked?
Nem kell mindig sziporkázni, hiszen az élet, túlnyomórészt anti sziporkákból áll.
Ha van eszed, befogod a szádat, és örülsz, hogy lyuk van a fenekeden. Ez a hosszú élet titka.
Megér egy próbát. Majd meglátod.