Tavaszváró

Terhe alatt roskad a január, és a szürke ég,
lehullva a földre vakító kristály-tűzzel ég,
borzongó emberek tapossák a sáros latyakot,
félálmában a tél csak olvadó havat hagyott.

Csapzott kóbor kutya imbolyog át a szürkületben,
sáros sínen gubbasztó galamb ijedten rebben,
fiúcska botorkál, átlátszó a vértelen ködben,
ereszről a víz bojtos kis sapkájára csöppen.

Az utca fakó lakója is ébredezik lassan,
aprópénzt kolduló szutykos keze mozdulatlan.
egy kis meleg kellene, és nem evett tegnap óta,
szája körül ránc fedi, mi idáig sodorta.

Ez is az én városom, az élményt gonddal elrejtem,
megőrizni soha senki sem tudja helyettem.
majd szabadon engedem a narancsszínű tavasszal,
hogyha perzsel a vén nap, az mindig megvigasztal.