Tél

A fakó, de ragyogóan tiszta januári ég alatt a hófehér fagy észrevétlen lopakodik felém. 

Cinkosan belém csíp, s bár nem vagyok neki alkalmas kedvemben, kíváncsi sem vagyok a humorára; nem tágít, inkább szorít, majd addig csipked, amíg könnyeket csal elő a szememből. 

Mit csinálok én itt? Siratom a telet? 

Akkor is tél volt, amikor velem lepte meg a sors, ez a tréfás időutazó a szüleimet.

A meleg sós cseppek csendesen, szerényen gurulnak végig az arcomon. 

Siratom az igazságot. Itt vagyok, és körülöttem halvány jele sincs az életnek. 

A sűrű szemfedél eltakarja az életből elhullajtott maradványokat.

A fák érzéketlenségét nézve azt kell mondanom: így van jól.

Mégsem! Nem akarom, hogy ez a hideg hangulat a lelkembe költözzön! Ami kint van, csak akkor érintheti meg a szívemet, ha én ezt megengedem. Nem akarom beengedni a telet, még akkor sem, ha egyenletes fehérségével megnyugtatóan hat. 

Nagyot lélegzem. Játszom a hideggel, s legyőzöm.

Mire kiengedem a számon  egy sóhaj kíséretében meleg párává változik. 

A hidegnek nyoma sincs. Amit most itt látok hamarosan megváltozik. Minden megváltozik. 

Lehet majd hasonlatos, mintha, olyan, mint...,de pontosan ilyen nem lesz. Már a következő percben sem.

Észrevétlenül, de rajzolja az idő keze a képet, amit látok. Hol elvesz, kiradíroz egy momentumot, hol több lesz egy halvány részlettel. Nyomot hagy. 

Ez az igazság.