Az út

A hepehupás, hajdan macskaköves út, lassú ütemben emelkedett, ahogy haladt felfelé, egyre több gödör és hupli tarkította.

Mindkét oldalát bokrok és fák szegélyezték, furcsamód, a kanyarok után a növényzet áthatolhatatlanabb lett.

Már az volt az ember érzése, hogy mindjárt összeérnek, és egymásba nőnek a lombkoronák.  Egy tompuló fényben fürdő, rezdületlen világot élő alagút, ahol megszűnt az idő.

Ebben a magasságban, már nem jutott fel a madarak éneke, itt az egyre sűrűbb, egyre vastagabb csend volt az úr. 

Szikár, keskeny alakja előredőlt, jobbjában egy vastag ágat szorongatott, ezzel próbálta felkapaszkodását segíteni. 

Minden csomagja egy lapos hátizsák, erősen kellett figyelni az talajt, nem akarta kificamítani egyik bokáját sem. 

Ismét fordult az út, már nem emlékezett rá, hányadik kanyar. 

Meg kellett állnia, izzadó homlokát megtörölni, és pihenni egy kicsit.

Félig nyitott száján nehezen kapkodta a levegőt, alig érezte zsibbadt lábait. 

Aztán újra nekilódult, nehézkesen, inkább az akarat vitte, mint a kedv. 

Ismét kanyar, és megint és mindig kanyar, hogy a francba lehet ilyen utat építeni, ez már nem is út, ez egy hegyi szerpentin. És ha már ennyire tönkrement, miért nem javítja senki, valaki egyszer kitöri a lábát, és akkor mit tud csinálni?  Talán évek is beletellenek, mire jön erre valaki, és kérdés, hogy az mit tehet, ha egyáltalán tenni akar. 

Mert elképzelhető, hogy nem segít a sérültön, mert mire idáig felkapaszkodott, épphogy él, nincs ereje még másokkal is foglalkozni, liluló arcát, és kapkodó lélegzetét hallgatva, nem is csoda. 

A szerencsétlen meg lassan meghal, a nap, a jég elmállassza meggyötört testét, porát meg az egyik gödörbe söpri a szél.

Az idő meg arra haladtában, csak közönnyel figyeli a történteket, rengetegszer látott már hasonlót. 

Az eső meg idővel kimossa a port, szétterítve a világon, hiszen oda tartozik, milliárdok poraiból épültek az évezredek folyamán a dombok, tán még a hegyek is, egyik- másik felnőve az égig, közel a teremtőhöz, de ezek gondolom a jobbak porai.

Ebből nőttek ki a fák meg a bokrok, mert a volt életek adnak táptalajt az újonnan sarjadó életeknek, és így minden él a maga módján, sem a por, sem a föld nem vész el. Csak minden másként létezik tovább, amíg a föld forog. 

A szélben sustorgó lombok folyton mesélik ugyanazt, nem tudván betelni a történet békés valóságával.

EPILOG.

Mert Villon mester is járt e fura tájon, 

Ki nyakán érezte, segge mily nehéz, 

A fák között, e csendes promenádon,

Döbbent rá, hogy ez volt az egész.

Kép: Kapolyi György alkotása

Kaderjákné Dobák Viktória: (út)ÉLET(út)

Selyem vásznát mosta az eső, marta a fagy, meghasonlott, felhasadt.
Fénytelen halpénzként értéktelendett el, megfellebezhetetlenül.

Segítség nélkül nem tudott megvalósulni önmagában.
Aztán, talán a farsang ihlette, mozaik üvegnek öltözött...

Kéken, pirosan, sárgán terítette vásznát a nagyérdemű elé,
Nézték, csodálták, miként válik önmaga komédiájává.

Hiába mossák el színét mindaddig festett üveg marad,
Amíg ki nem gyógyítják skizofréniába süllyedt állapotából.

Hétköznapivá szürkült mivolta újra megosztóvá avanzsált.
De lesz-e vajon, aki  megmondja neki:Nem vagy mozaiküveg!

Egyik zápor sem te vagy...

Még homályosan látsz, önfegyelmet erőltetsz, szép, hosszú szempilláiddal feded el gyönyörű szemeid. Mindenhonnan kivágyik a fájdalom, és akár tenyérben tartott részecskék, úgy csurran alá. Az első csepp fényhomályos. Kilépsz önnön derengő valóságodból, már nem érdekel a rád zúdított, sáros homokvihar sem. Szemeidből egyszerre ered meg a belső zápor. Bár könnyítene, de nem...
Hiába rázkódik a tested, annak sincs jelentősége, hogy maréknyi igazgyöngy a lelked. A patyolat tisztára söpört helyen is besötétedett. Szurokszínű mocsokdagonya latyakja lötyög, s tán sosem tisztulna még tisztábbra, a már zivatarrá változott könnyeső nélkül.
Vajon mennyi idő kell, míg elvonul, mert a patakzó cseppek árja ugyan kifogy, de az ok nyomot hagyott. Belső eged kéksége messze még. Barna, foltos mocsok fed mindent ott, csak egy, szemmel láthatatlan út érzete fénylik egy picit középen, amin enyhe cikk-cakkban vezet fölfelé a keserűség ízben mérhető mutatója.
A külső és belső könnyek egymásba folyása letisztít minden lengőhíd érzetet. Lebegsz, majd elsüllyedsz a kínban. Tudod, egyik zápor sem te vagy, csupán egyszeri és megismételhetetlen csodálatos műalkotás, akinek bármennyit bakancsolják is érzelmeit, mindig kap annyi tisztítót, hogy ha mást nem, azt a ködbe veszni látszó, lényegi fény-utat ne tévessze soha szem elől.

Emberek, a mi otthonunk a föld !

Megettem már a kenyerem javát, de + 15 fokos, meleg karácsonyt nem értem meg.  Eddig.
 Jó pár éve figyelmeztet a tudós világ a globális felmelegedésre, az ózonlyukra, az ember felelőtlen önpusztítására. Sokan csak a vállukat rándítják erre, mások még azt se. Miért gondoljon a Föld jövőjére, az utódokra? Egyszer élünk, hallani gyakran. Igen, de a  Föld is egyszer él, s az unokák, dédunokák tán egyszer se, ha ezt így folytatjuk!
Vannak, akik örvendenek, hogy legalább kevesebbe kerül a fűtés, drága a gáz, a villanyáram. Még – még valamennyire elfogadható a hajléktalanok, az egyik fizetéstől a másikig tengődők ilyetén gondolkozása.  De hol vannak a többiek, a megszámlálhatatlanok? Akiknek nem gond a hideg időszakban 24 fokos melegben élni többszobás házaikban, alkalomhoz illő kocsikkal furikázni pár méter távolságra is, a hagyjuk már a széndioxid kibocsájtást, épp az én kocsim okozza a globális fel melegedést gondolatával.  A fontos, hogy nekik jó legyen. A  nagy erdőirtások, az őserdők felégetése, s mindemellett a megszámlálhatatlan pusztítások, nem érdekli őket vagy épp kihasználja azt!
Mindez miért?  A  haszonért. Az elkövetkező nemzedék sorsával mi lesz? Ugyan már, érdekli  is  ez a  haszonlesőket.
 Pedig nagy léptekben pusztul a Föld. Mindössze ötven év alatt rohamosan.
  Az én gyerekem még halványan emlékszik az évszakokra, de a  maiak  értetlenkednek a négy évszak hallatán ! Hogy lenne négy? Kettőt érzékelnek már: egy tűzkatlan forrót, s egy, esős, néha havas hideg-meleget.
 Mit  jelent  számukra a tavasz? Kizöldül a természet, s máris nyári ruhába kell bújniuk. Az én tavaszom más volt. Két, három hónapig is tartott, a zord tél után lassan melegedett a nap, csepegni kezdtek a jégcsapok, az utakon kásásodott a hó, majd erecskékben megindult az olvadás. Lassan lekerült rólunk a téli kabát, a sapka, a sál, s előkerültek a vékonyabb tavaszi ruhák.
Mi nyáron hónapokig fürödhettünk, napozhattunk, bokáig érő meleg porban járkáltunk, de este, reggel felfrissült a világ, s  óvatosan   melegedett , forrósodott a levegő. Most egyből pokoli hőség gyötör mindent, mindenkit.
 S az ősz, nahát,  az meg úgy elhúzódott, hogy még decemberben is zöldellnek a fák, nyílnak a virágok. S aztán bezúdul váratlanul a fagy, s  könyörtelenül  elhervasztja az életet.
A tél, a hó pár napig tart, épp hogy sikerül hóembert gyúrni, máris olvadni kezd, nem hallhatják lábuk alatt a csikorgó hó csodálatos hangját, s csak napokig szánkózhatnak, korcsolyázhatnak, mert alig három nap alatt elolvad a tél csodája.
Igaz, a mesében is három nap egy esztendő. De a mi életünk  nem  mese, a Földön élünk , emberek!

A lovakat belövik ugye?

- Patatata, maga hány éves?

- Úgy tudom, huszonkettő. Valahová bevésték a patkóm szegletébe is.

- Én csak tizennyolc, de már elegem van a sok semmiből. Képzelje, manapság egy közmondás motoszkál a fejemben.

- Na mondjad!

- "A lovakat belövik ugye?"

- Erről még nem hallottam. Mi az a belövés?

- Nem tudom. A múltkor itt volt az állatorvos az istállószolgával és valami ilyesmit mondott. Ennyi év alatt úgy megtanultam emberül, hogy egészen sok mindent megértek.

- Tudod Patata, én már teljesen értem az istállószolga nyelvét, csak sajnos rosszul hallok... Azelőtt a hátamon ülve csináltam belőle sztárt.

- Megjegyzem, én is. Előbb belemerültem az élet sűrűjébe, züllöttem. Állandóan elszálltam az abraktól és csak úgy buktak rám a nők!

- Patatata, erre jól emlékszem!

- Mire? Téged még most is hurcolnak a lányokhoz!

- Igen, hetente kétszer, kényszermunka formájában... Azelőtt olyan nagyon jó volt, de már semmi kedvem az egészhez, végre én is a nyugalmat szeretném, továbbá dőzsölni. Szolgáljanak ki, vakarásszanak, csutakoljanak, meg minden. Azt hiszem, maga aludt a múltkor, amikor itt voltak.

- Tény, ami tény, nem emlékszem semmire.

- Vigyázzon, nagyon egészségtelen fekve aludni!

- Tudom, ezt most miért mondod?

- Mert majdnem leheveredett. Én hetente két és félszer néhány percre dobom le magam. Gyönyörű, friss szalmapamlagunk van!

- Na jó, jó, de tulajdonképpen micsoda ez a belövés?

- Azt mondták, tudatváltoztatást csinál...

- Nem lehet rossz! Nekem már olyan rossz tudatom van, alig emlékszem a dolgokra...

- Még valami hídról is beszéltek, úgy emlékszem rágóhíd nevűről...

- Mindig rendes volt a doktor úr, úgy látszik kijárta nekünk, hogy tegyék végre rendbe a fogainkat. Már alig van egy kopott rétegecske a számban.

- Hagyja már abba, tata! Én a maga fia vagyok, mégis mindig huszonötre becsülnek, magát meg csak tizenhétre.

- Akkor már nem is emlékszel mit mondtak, mikorra számíthatunk a nagy fog és kedélyjavításához?

- Öregem, ha ilyen bonyolultan beszél, akkor soha. Tegnap mondták.

- Igen, de mikorra?

- Mára.

- Végtelenül tisztességes dolog, hogy odavisznek. Talán díszhintón!

- Ugyan, gondolkodjon már, azt lovak húzzák!

- De nem olyanok mint te, meg én! Mi versenyparipák voltunk, közben bevittek a züllés nagy zsákutcájába. Mi tagadás, ha jól feljavítanának és elegendő belövést kapnék ahhoz, hogy a tudatom olyanra változzon, mint 6-8 éves koromban, azt hiszem visszavágyódnék...

- Hová, Patatata, ugye nem a versenypályára?

- De! Talán már nem venném zaklatásnak a hölgytársaságot sem... Lazulnék és csak vedelném, nyakalnám, na jó rágnám a zabot.

- Jaj, ha odakerülünk, megint elgyerekesedünk... Mit kezdek, miből tartom el őket, Ratatata?

- Csak azt ne mondd Ratata, hogy eddig gyermekeltartási gondjaid voltak!

- Meg kell adni, nagyon jó hátteret biztosított, öreg. Az összesnek nagyon jó szakmája van. Ügetnek, vágtatnak, fürdenek a sikerben, a sok másodosztályút beelőzve jutnak célba. Milyen mámorító!

Ratatata nagyot sóhajtott és felnyerített, neki is felderengett az a régi, múlni látszó, élettel teli, biztos múlt. Mindig rendes a doki, jöjjenek már végre!

Nyílott az istálló ajtaja, belépett a gondozóvá zsugorodott, nyugdíjas kis zsoké és a doktor.

- Ők azok.

- Ismerem mint a kettőt. Fogja meg Hamilton kötőfékét. Gyors leszek, nem szeretném, hogy a másik ijedezzen.

Elővette a fecskendőt, szúrt és egy pillanat múlva már a másodikat is. Másodpercek töredéke alatt rogyott össze a két kimustrált, útban lévő, már pároztatásra is alkalmatlannak vénség.

- Nyúzzák meg őket, a bőrükért egész jó pénzt kaphatnak, ha enyvet főzetnek a maradékból ki tudják fizetni a beavatkozást. Szerintem érdemes volna a csontokat is felhasználni, akár eladhatnák szuvenírnek lakkozott formában, mert ismertek voltak, valamikor ünnepelték őket. Na ne legyünk olyan szívtelenek, egy félmásodpercnyi főhajtást is megérdemel ez a két összeroskadt...

Fair play

Embermilliókat döbbentett meg a kegyetlenül valóságszerű, rövid televíziós hír, amelynek értelmében a kómába esés gyorsasági világrekordere kómába esett. Sportszeretők, szurkolók vagy csak egyszerű, igaz emberek kétségbeesetten, döbbenettől lesújtva, imára kulcsolt kézzel fohászkodtak a hatalmas egyéniség gyógyulásáért.

Nem kevesebb, mint nyolc olimpián vett részt. Ha belegondolunk, ez harminckét esztendő, és minden alkalommal a világcsúcson egy icipicit képes volt javítani, a kómába-esés sportágban. És most kómába esett! A kétségbeesés hullámhosszára minden ember, mint egy vevőkészülék igyekszik rácsatlakozni. Arra a hullámhosszra, amelyre világrekorderünknek a nyolc nyert olimpián kívül még több ezer alkalommal sikerült. És – a világrekorder szerint – ebben a közös hullámhosszban, a nagy központi adóról vesszük a jeleket, hogy ne csak a vevők, hanem az adók is interaktív módon besegítsenek a kiemelkedő sportoló mielőbbi felépülésébe. Neki, aki még az utolsó nagy versenyen is képes volt 0,002 másodpercet javítani előző világcsúcsán, a férfi kómába-esés Európa Kupán. 

Elfojtott hangú, csaknem zokogó sportriporterek, könnyeikkel küszködve a kórterem közeléből – hogy az orvoscsoportot ne zavarják –, napról napra fokozódó aggodalommal, suttogó hangon tájékoztatták a világot, hiszen a helyzet nem változott. Amikor baj van, első dolog a szolidaritás. Ilyenkor még a sokszorta legyőzött nagy ellenfelek is lépnek. Gyűjtési akciókat, humanitárius koncerteket terveztek, de a sportember állapotának változatlansága egyre aggasztóbbá vált. A pánik fokozódott, és az érintettek legfőbb gondja az lett, hogy ki fog indulni a következő kómába-esési versenyen, ha a kómába-esés világrekordere kómában van. Teltek a hetek és hónapok, verseny versenyt követett, valahogy senki meg sem közelítette a nagy öreget, aki világszerte méltán elismert egyedi stílusával, a nevével fémjelzett technikát alkalmazva, tulajdonképpen pillanatok alatt képes volt kómába esni. Az egész sportágat eluralta az apátia. Mi lesz itt, ha nincs egy igazi húzóember, aki képes valódi teljesítményre? Azt gondolhatnánk, hogy a riporterek és érdeklődők száma idővel csökken. Tévedés! Még az együtt érzők is egyre izgatottabban festették a fekete jövőképet, a sportág teljes hanyatlását. És megtörtént a csoda. Az ötödik hónap elején, csillogó szemű, mosolytól felajzott arcú orvos, két gömbölyded, csini nővérkével az oldalán, diadalmasan jelentette be:

– Magához tért! 

Mindenki megnyugodott. Maga a rehabilitáció, miután mégiscsak profiról van szó, pár nap alatt megtörtént. A következő két kómába-eső-versenyen, már címvédőhöz és biztos esélyeshez méltón indult a sportember. A háttérben még néhány apró tranzakciót lebonyolított. Kifizette az orvoscsoport kétszázszoros díjazását. Megköszönte a professzornak, hogy megmentették a hanyatló sportágat, melyet néhányan minden oldalról igyekeztek aláásni, sőt, száműzni az olimpiai számok közül. 

Nem okozott csalódást, 0,007 másodperces világrekordját 0,002 másodperces álomcsúcsra javítva esett kómába a legelső világversenyen. A pontozásnál az is számít, hogy mennyi idő alatt tér magához a versenyző. Elég bonyolult a számítás, de stábja ezt előre kiszámította, így tökéletes pontossággal, igazi profihoz méltóan tért magához a világrekorder.

Magávalragadó

Böndörfi és Saburján utolsónak maradtak. Már nem emlékeztek a nevükre sem, arra az ősi, szép Sajtosra. Mikor megmozdultak, hasuk odaszikkadt bőre vissza-visszacsattant hátgerincükről.

Nagyon biztonságos lakást akart a mama, ezért beköltözött a Romtelekiék fürdőkádja alá. Minden oldalról fémes védelem. Acélos, mert szerintük az egész létezés célja a biztonság. Kijárat ugyan csak egy volt, bejárat meg sehol, így nem számíthattak támadásra. A helyiség nem étkezési célokat szolgált, ezért eleve nem hízókúrára készültek, csupán a telet átvészelni, gondok nélkül, könnyedén, mondhatni hátradőlve.

Meglepődtek, mikor nagy füstölt szalonnával lepte meg őket az egyik éj. Már este odakerült, de csak hajnalba ment ki Tönkremegy. Nem értették mi történik vele, beleragadt, s miután megpróbált a szájával segítve akart kikecmeregni, így az is beragadt. Nem tudott hátrakiáltani... 

Miután valaki, valahonnan, valahogy elvitte és visszatett egy ugyanolyan finom sajtocskát, Duanga vett egy nagy levegőt és ráugrott. Ez a levegő majdnem az utolsója lett. Bár elég sokáig tartott a szétesés megragadása, de a veszély mibenlétét ő sem tudta pontosítani, aprólékosan körülírni, pedig ez családjogi alapkötelesség. Ha valaki egy csapdabelső kellemetlen helyzetébe kerül, a családi törvénykönyv 897. paragrafus, hetedik cikkely, "a" bekezdésének 12. sora értelmében taglalnia kell tapasztalásait.

Ezután egy hétig vártak. Nem bírták tovább az éhséget és szomjúságot, Sürgönyrücsök rádobta magát az ellenállhatatlanul hívogató dióbélre.

- De jó!

Ezt még hátra tudta kiáltani, sőt talán többet is, mert csak az oldalát érte a ragacs. Orral matatott a dió körül, még úgy is meg akarta enni, bár az nem volt ragasztós. Bele is harapott.

- Finom, gyerekek, nagyon finom!

Kiáltozta, aztán eluralta a pánik.

- Vissza akarok menni, de nem enged! Oldalra tapadtam, úgy megragadtam! Nagyon megragadott ez a megragasztó!

Sokáig heverészett, aztán a kijárat, már horrorcellaajtaja előtt reggel cserélték a kijárási tilalom felragasztott diós kartonlapját. Három hét étlenség után ez a két utolsó hős már cikázó karikákat látott. Nem tudni, hogyan kerültek egymás mellé a kiszáradt éhkopp rusnya tombolásában, de katonás egyenugrással dobták magukat, “de jó” kiáltással a dióra.

Ilyen az, mikor tulajdonképpen szándékosan öngyilkosságot követ el két falánk egér. Soha nem derült ki honnan maradt annyi erejük, hogy ugrándozzanak, mert felnőtt voltukat megcáfolva, a ma született kisegérnél is véznábbak maradtak. Valami mosolyféle ragadt fickándozó ábrázatukra, végül is bedióztak.

Romtelekiék további három biztonsági hétig még odatettek egy vendégcirógatót a repedezett, megragadni vágyó egerek kedvéért, mikor meggyőződtek az egerek csoportos jólétbe vándorlásának véglegességéről, befalazták a ki-bejáratot.

Ott lógott előtte...

Úgy nézett ki, hogy kezében hosszú pengéjű kenyérvágókéssel átgondolt szándékkal lép a terembe. Felkapcsolta a villanyt, be sem akarta csukni maga mögött az ajtót, de akkor szembesült a látvánnyal. Tétován hátranyúlt és a kilincset eltalálva visszataszította az ajtót.

A helyiséget áthatotta a fanyar illat, vagy inkább bűz. Ott lógott előtte... Vajon mennyi ideje? Napok, hetek, talán hónapok óta? A zsineget is kikezdte már az idő.

Belépés előtt azt gondolta, hogy nem fog önmagának külön filozófiaórát tartani, a bámulgatás szépségét is átengedi másnak, de csak állt megkövülten. Bal kezének mutatóujjával bökött rajta egyet, az elkezdett himbálózni... Már olyan volt, mint egy túlérett gyümölcs, amit lefúj a szél. Megijedt, nem szerette volna, ha épp a lába elé zuhan...

Közelebbről még áthatóbb lett a szag. Rendkívül pragmatikusan, amolyan túlzott objektivitással nézte. "Mi lenne, ha levágná?" Erre gondolt, aztán megsajnálta a zsineget, kár volna érte. Ennek a függőnek már úgyis mindegy. Utoljára, valamikor a tél kezdetén, még olyan boldog, pirospozsgás formában látta. Tényleg, akkor három hónapos lehet, mert azóta sehol sem találkoztak...

Az illendőség azt kívánja, hogy használja azt a kést, ha már bevitte. Emelte és hosszában vágott egy jó nagy szeletet a kőkemény húsú, ínycsiklandozó füstölt sonkából.

A szekrény

Van egy vitrinem.

Sötét, diófa borítású, lakkozott ajtajú, széles, kétpolcos üveges kirakattal. Tükör sosem volt a hátára függesztve. Hordoztam magammal, bárhová is mentem, velem jött. A család öröksége. Anyámé, nagyanyámé, dédnagyanyámé és így tovább. Amikor már valamelyikőjüknek nem kellett, továbbadta. Így kaptam meg én is.

Mire is használhatok egy képzeletbeli üveges szekrényt? Lelkem szentélyének dísze lehet, ahová a legbecsesebb dolgokat rakom. Az is lett. Elmém titkos kamrája, minden emlék őrzője. A fiókokba képeket rakok az elmúlt időkről. A szekrény részbe illatot, hangokat, ízeket zárok. De az üveges polc, az a legkedvesebbeknek fenntartott hely. Olyanoknak, akiket minden nap látni szeretnék. Elég, ha bezárom a szemem, elvonulok és kiveszem onnan, újra és újra tudom idézni az eseményeket. Giccsek és értékes tárgyak vannak benne, arany, ezüst és porcelán. Törött orrú elefánt, angyalka órával és sárkányra hasonlító szobor. Mind-mind különálló eleme az életemnek és mindegyik egyformán kedves. Mondhatnám...

Addig gyűjtöttem a kacatokat, hogy az értékesek hátra kerültek a diófadeszkán. Por lepte be őket és nem töröltem le, csak gyűlt egyre a sok mihaszna holmi. Egy napon aztán nem bírta tovább a súlyt. A polc megrepedt, a fa elcsattant,majd hatalmas robajjal zuhant a földre az üveg. Kiszakadtak a lakkozott ajtók. Magatehetetlenül néztem az összetört pillanatokat, megkopott emlékeket. Arra gondoltam, hogy én is, mint elődeim, átadom, vagy csak egyszerűen kidobom a jó öreg vitrint. Megsajnáltam. Nem tehettem, hiszen a részem. Belső szentélyem egyik legféltettebb kincse. Nem a kacatok voltak fontosak, hanem a matuzsálem-bútor, ami már egészen részemmé vált. Fogtam a seprűt, a szilánkokat felsepertem, az ajtókat visszaerősítettem. Hatalmas szemétkupac maradt a terem közepén.

Az épségben maradt kacatok közé nyúltam. Ahogy megérintettem, úgy törtek fel bennem az érzések. Legszívesebben még a szilánkokat is visszaraktam volna, de tudtam, nem lehet, különben újra megtörténik a törés, amit lehet, hogy nem bírnék elviselni. Szelektálok. De mégis hogyan?

Csak ültem és hosszasan bámultam tovább a törött darabokat.

Semmit sem hagyok meg, majd újra gyűjtök. Okosabban.

Diótörekvő

A fára mászás veszélyes dolog. A diót leverik, az orrot meg beverik. Talán a lepotyogottból is összeszedhettél volna egy kosárkányit, de vonzott a kiszámíthatatlan időközönként búgó gerle fészke. Úgy gondoltad, ha ő elbírja a magasságot, akkor te is. Most, a szigetelőszalaggal orrodra erősített diógolyóbisokkal már-már olyanná váltál, mint a szándékosan egyenesre faragott fatörzs. Lecsapták koronáját, most áll, nyugodtan mered az ég felé, nincs hová leesnie.

Téged néz, amint odaát a kérgen szaporán dobolod a “ti-ti-ti-tátá-tá-ti-ti-ti”-t. Alig hallatszik belőle valami. A féreg vakaródzik egyet és odébb mászik alul. De ki ismeri ma már a Morse abc-t? Legalább magadnak valld be, te sem.

Na nézzük miféle esélyeid lehetnek! Hát az esés esélye, meg a kivilágításé. Nappal fejed felett a Nappal, éjjel meg a Holddal és a rézsút rád kúszó közvilágítási fény sem elhanyagolható.

Egyelőre szedegeted a diót és vidítod magadat azzal, hogy erre csörög a dió, arra meg a mogyoró. Hogyan fogsz onnan lemászni? Puha a pázsit, de nem nyolc méter magasról. Felfelé mindig könnyebb, mint lefelé. Bebelterjesedtél. Nehéz elfogadni, hogy nem fogadod el a magadon kívül ülőket.

Valamikor az a fa sok mindenkinek teremte a diót, aki arra járt, szedegette. Egymásra emelték a kalapot, s még egy pofa fapipafüstöt is odakínáltak egymásnak. Aztán leült egy ember, majd egy másik és végül több rétegben úgy körbe kuporogták, hogy nem maradt más választásod, mint ez a szigetelőszalagos magaslati orra ragasztás.

Neked a dió kell, de jó! Megérdemled, a kutya is azt ugatja, de hát a kutyára kevesen figyelnek oda, csak arra a téged belterjesítő – igen, másodjára mondom, hogy jegyezd meg -, koncentrikus körökben sűrűn tömörült alantvalókra. Hosszas, három szólamban nyikorgó nyekergésed után, nyájas mosolyú bokarugdosások közepette talán kétszer is odaengedtek.

Tény és való, sosem láttad kin van a bakancs, s kin volt a kín. Tán felbátorodtak és még az az első néhány is akiknek eszük ágában sem volt lefoglalni a diótározót – fának is szokták nevezni -, odanőtt. Az övéké lett. A szorgalmas talptisztítás árán picit később oda ülőket már nem akarták rendreutasítani.

Akadtak náluk jobb dióevők, s olyanok akik jobban bírták a rájuk potyogó csonthéjasat. A dohányzás káros az egészségre jelige alapján már senki sem tajték-békepipázott. Most szeretnél szárnyakat növeszteni, hogy legalább éjjel, mikor ott üldögélve alszanak, csendesen átsuhanj felettük és hagyd az egészet a megalkuvó, már magukkal sem marakodók martalékául.

Kéreg, gyökér, törzs és talán még korona is akad máshol, egy másik fa környékén, amit a fejedre raknak. Könyörögnöd sem kell…

Igen szépet álmodtál és ívesen zuhanva puffantál az utolsó ülősor mögé. Hátra sem néztek, te meg nyögdécselve örülsz annak a néhány orrodra szigetelőszalagozott diónak és elvánszorogsz, mint az oldalba rúgott ebek. Megtapogatod fejedet, sehol egy róla kiálló korona.

NAPLÓRÉSZLETEK A POKOLBÓL

Éjjel három körül született meg a várva- várt poronty.
Persze csak a szülei várva- várták, más senki.
Olyan kékesfehér és ronda lett, hogy undorodva szálltak rá a legyek.
Kicsit szokatlan volt első látásra a három karjával, egyszerre tudott velük hadonászni, amitől az volt a néző érzése, hogy az egész képződmény vibrál.
Gyorsan nőtt, sokat evett, majd zabált.
Úgy tudott rengeteg görbe fogával rágni, mint egy patkány.

Zombika- mert így nevezték- két éves korában kinézett ötnek.
Szőrösödő mellkasa zavarba ejtő volt, mély hangjai egy gordonkára emlékeztettek.
Szülei el voltak tőle bűvölve, egész nap karban cipelték és puszilgatták, ő hagyta, bár ha idegen nyúlt felé, egyből megharapta.

Az egész utca utálta, állítólag rossz szaga is volt, de nem szólt senki, mert nem akarták boldog anyját megbántani.

Állítólag, Zombika- ha tehette, felkapkodta a kutyaszarokat a járdáról, meg a sétány füvéről, és átszellemült ábrázattal magába tömte.

Tanodai pályafutása, már az elején jól kezdődött.
Mivel három keze volt, mindent három példányban tudott egyszerre leírni, már a nagycirkusz is érdeklődni kezdett a csodapók iránt, ami nagy boldogsággal töltötte el szüleit, hiszen hosszútávú megélhetése körvonalazódott.

Már igencsak kamasz volt, de a lányok nem érdekelték.
A lepkék érdekelték, meg a hernyók.
A szövőlepkéket különösen szerette.

Történt egy nyári éjszakán, hogy szobájából különös zaj szűrődött ki az ajtón.
Szülei fel is riadtak a hangra, és ajtajához lopakodva belestek a kulcslyukon.
Zombika az ágya tetején, az összegubancolódott ágyneműjén állt.
Pontosabban, egy nagy szövőlepke volt, fényesen megvilágította a holdfény.
Szárnyait próbálgatva emelgette lábait, majd felemelkedett a levegőbe, és kilibbent a tárt ablakon.
Szülei halálra váltan tódultak be az ajtaján, de csak a harmadik karját találták meg a feldúlt ágyneműben.
Sosem felejtették el azt a semmivel nem összetéveszthető fanyar- édeskés illatot, ami még évek múltán is a szoba légterében maradt.

Éjjel három körül született meg a várva- várt poronty.
Persze csak a szülei várva- várták, más senki…

Mert minden létező létezhet földön és egen, semmi nem lehetetlen, legfeljebb szokatlan.
Azért, mert valamit nem értünk, mert értelmünk szűk határai nem teszik lehetővé, attól még lehet valóság, csak zavarunkban nem is merünk belegondolni- sóhajtotta a lótetű, és belefúrta magát a trágyadombba.
Hát van benne igazság- válaszolt a rózsabogár, ezt hazafelé még végig
kell gondolnom…

Nem leszek robot!

Néha az ember elfeledkezik arról, hogy nem csupán másokkal, vagy a munkával kell foglalkozni, hanem önmagára is kell egy kis időt, energiát és odafigyelést is fordítani. Én épp abba a kategóriába sorolhatom magam, aki mást és a munkát maga elé helyezi. Sokszor ismételgetem el magamban, hogy először ezt, vagy azt megcsinálom, vagy éppen még ahhoz a személyhez oda kell mennem, vagy még ennek a gyereknek egy kicsit segítek, de már azok a gondolatok, hogy haza megyek és lepihenek, vagy befekszem egy kád forró vízbe és lazítok, már ritkábbak.
Minden reggel pontban 6 órakor kelek, gyors zuhany, hogy felébredjek, ami mindig  hét percig tart, majd jöhet a kávé és két szál cigi. Ezután nekikezdek öltözni, majd még egy cigi és futás a buszhoz. Ekkor már 6:40. 7 óra 15 percre már munkában vagyok, reggeli eligazítás és szónoklatok után elkezdem csinálni a dolgom, 8:30-kor számolok, majd délig lesem vagy hallgatom a főnök kiáltozásait, talán ez  a nap legváltozatosabb ideje. A hét három napján órát is tartok. Délután pedig esetleg próbát, vagy műsor összeállítást csinálok. Jobbik esetben háromra sikerül beesnem az ajtómon, majd kávé és cigi és indulás bevásárolni. Fél öt körül főzni kezdek, hétre befejezem.  Gyors híradónézés, jöhet egy rész a kedvenc sorozatomból, zuhany és alvás. Minden nap ugyanaz a program. Minden nap ugyanaz a fal, ugyanazok az emberek és ugyanazok a hangot. Csak nagyon ritkán változik valami.
Végiggondolva egy napomat, nem vagyok más, csak egy behódolt rabszolga. Nem lehet véleményem és nem tehetek, vagy csinálhatok olyat ami nekem kellemes. Mindig ugyanazt a mondatot hallom: " Nekem ez nem tetszik!"  Kivételes esetekben egy másik mondat: " Én ezt így csináltam volna..." Nem. Elég volt. Nem kérek többet a pökhendi énképekből, nem akarok tovább más alattvalója lenni.  Én, én akarok, saját magam lenni!  Nem másoknak megfelelni és egy maszkot húzva vigyorogva bólogatni, mint az aranyos kutyus a kocsi hátsó ülésén, nekem is van véleményem, meglátásom és  lelkem. Ez a legfontosabb. Érző ember vagyok, akin nem lehet keresztül taposni, vagy késsel szúrogatni, csak azért, mert könnyebb másokat hibáztatni. Az én idegeim sincsenek vasból, amit nem lehet elszakítani, és én is megsértődök az elhangzott igazságtalan szavak miatt.
Ezek az érzések mind bennem vannak, ha nem lennének, ugyanolyan bábú lennék, mint amik a kirakatban üres tekintettel néznek a vevők irányába. Sőt, mivel képes vagyok a mozgásra, így robot lennék, amit egy gazda, vagy egy tulajdonos irányít. Ha továbbra is magam elé helyezem a "gazdát", nem leszek más, csak egy mechanikus szerkezet. Egy emberi testbe zárt lélektelen gépezet.

Reccsints

- Apu, a dongó ormányosnak tekinthető?
- Nem feltétlenül kisfiam, csak amennyire ez az orgonabokrok börtönébe zárt használt lúdtalpbetét.
- Érdekes papa, teljesen meg voltam győződve arról, hogy a dongó-darázs ormányos, akár az elefánt. Bár az nem szúr, hanem tapos!
- Így van kisfiam, bár tájjellegű a hozzáállásunk, de ez azért sem csoda, mert mindenhol van táj. Most ugasd meg szépen a vörös, avar lepte fapadot, amiért nem fogja fel, hogy a nyár elmúlt.
- Papa, tavalyi termés, inkább a süket gazdit harapnám lábon, aki nem takarította le.
- Ne tedd gyermekem, mert kénytelen lennék atyai szívvel mintásra változtatni cakktalan füledet.
- De apu, ez teljesen zöldségeket beszél, a múltkor hallottam, amint a szomszédasszonynak azt mondja, ha valaki igazi mesterműveket akar létrehozni, annak minden pillanatban levegőbe kell repülnie.
- Már mondtam, hagyd a gazdit! Először is tényleg borzasztó rosszul hall, másodszor a szemei is gyengék. Mit vársz tőle? Talán majd rájön, hogy lépten-nyomon taposóaknára tiporni veszteséges vállalkozás.
- Ezt nem tudtam most követni apukám, inkább azt mondd meg, miért nem ormányos a darázs? Szerettem volna ismeretekben bővíteni életem. A holdvilágos éjszakák másról sem szólnak, mint a tanulásról. Nappal is sokra lehet jutni, de megvagyok győződve egész kutya voltomban, hogy ebben a gyönyörűen derengő megvilágításban, a sok jól láthatóság, a látótávolságon túli nagy bölcsesség óceánba vezető út...
- Mondd, ezt hol tanultad? Kezdek megijedni, mégis csak a kölyköm vagy, sosem tudnám utánad mondani...
- Elnézést kérek apu, csak a jéghegy csúcsának szabálytalan rücskeiről választottam le egy kevés lilásan rózsaszín odafagyottat.
- Nyújtsd ide a füled!
- Nem merem...
- Mondom, nyújtsd ide a füled!
- De bele fogsz harapni...
- Megérdemled! Aki ilyen pocsék és érthetetlen szövegeket ugat, abból fületlen ormányost kell faragnom!
- Értem papa, engedelmes vagyok, itt a fülem, harapd!
- Na jó, most az egyszer csak jelképesen... Figyelj, a dongó, meg a darázs olyan mint egy nádlakó csöves. Ebből a megközelítésből tehát, akár ormányosnak is nézheted, sőt elefántnak, mert a nád ormányhoz hasonló. De benne laknak. A a darázs megeszi a dongó odarakott mézét, a dongó pedig csatában száll vele és veszít. Láttál már portól felsikált parkettet?
- Igen, velem törölték fel, mert természetesen viselkedtem... Azt hiszem tanítani akartak valamit...
- Így van. A mindenkor védelemre szoruló és megvédendő gazda házának belseje az övé, ha mégis nagy ritkán beenged, vagy bearcátlankodunk - én is megteszem egyszer, egyszer -, akkor legalább ne hagyjunk nyomot. Ilyesmit vár el.
- Mondd papa, ő ormányos?
- Fiacskám, nyújtsd a másik füledet!
- Értem, tehát nem ormányos, vagy nem szabad ilyesmit kérdezni...
- A gazdáról soha semmit nem szabad kérdezni, sőt jéghegyének csúcsán viruló, kivirágzott barackfáiról sem ildomos beszélni. Figyeled kispajtás, átvettem a szóhasználatodat!
- Liba legyek, ha értettem fater.
- Ezért ugassunk kutyául! Nem kell nekünk az a rém nagy fém, amiből a rongyot rázza. A gazda után következik, na ki?
- Az ormányos?
- Most nyújtsd ide a farkad!
- Szóval akkor nem az ormányos, vagy nem szabad róla ilyent kérdezni. Értem, megint sokat tanultam papa. Mondd mitől olyan sárgás, lehangolóan komor az ég itt rögtön felettünk?
- Szomorkodik. Nem sokára elkezd pirkadni - olyankor sem nappal, sem éjjel lesz -, s úgy látszik nem szereti a fokozatosat, csak a hirtelen átmenetet.
- Még csak annyit szeretnék kérdezni, hogy a szarvasbogár ormányos-e?
- Na látod, most beletenyereltél a valóságba! Ő legalább annyira az ormányosok családjába tartozik, mint a többé kevésbé ismert, sosem hallottam róla eddig, elefánt és persze a disznó. Kinyúlik az orra. Lehet, hogy nem így nevezik, de túrdancs ormánya van neki.
- Akkor jó. Épp most fogyasztottam el egy ormányosat!
- Váljon egészségedre fiam. Most pedig a világ ormányos oldalát is megismerve, harapd át.
- Mit fater? A világot nem bírom, nincs nekem akkora szám...
- Ne kószáljunk olyan messze édes gyermekem, csak a virágsziromra szállt darázs orra alatt azt a ropogós, kiszáradt rőzsét, mert jön a tisztelettelen!
- A macska?
- Az! Reccsints neki egyet, hadd tanulja meg, mindenki ormányos, csak ő nem, vagy senki sem az, de ő igen.
- Most végre helyben vagyunk, ez volt az igazi nagy felvilágosítás, amire magamtól is rájöhettem volna, édes, drága, jó apám. Az orrom, vagy ormányom hajnalt szimatol, már reccsintem is odébb. Nem ugatok, mert tudom, ilyenkor ezek az álomszuszék gazdik rossz néven veszik. 

Egyszerű történet, amelyben Józsika elvégzi a rábízott feladatot és nem vár

Semmi extra nem történt, csupán Józsika ébredése után elkezdett emlékezni. Ez máskor is előfordult, de most eszébe jutott, hogy drága édesanyja, Hamubansült Gyuláné, született Tenor Ila, előző este elbúsult. Rátört egy hétköznapi anyukabánat, mert elfogyott a cukor.
- Édes, drága gyermekem Józsikám, nagyon boldog lennék, ha reggel lefutnál a boltba és vásárolnál egy egész kilogramm cukrot. Mindkettőnk, sőt még édesapád életét is beragyogná a fény.
Józsika megilletődött - és mert világ életében, abban, ami mögötte volt -, fényérzékenynek vélte magát, már nem is örült annyira a megbízásnak.
Lefeküdtek, mert általában esténként ez a szokás a családban, s mire ő megébredt a vakáció kellős közepén, tizenegy óra, negyvenhárom perc, huszonhat másodperckor, a szülők már vonták az igát.
Bár drága édesapja azt csinálta, amit szeret, krumplit hámozott és tányérokat mosott el, ezért naponta elismételte, hogy ő tulajdonképpen hobbiból jár be és még fizetnek is érte, ám édesanyja kevésbé neki tetsző munkát végzett. A lustaság elleni kampányvállalkozásnál dolgozott szemléltető eszközként. Ő volt a semmittevő. Ásítoznia, üldögélnie és heverésznie kellett egész nap, miközben a pápaszemes tanoncok körbevizsgálták. Néha aludt egy-két órát, délutánra karikás szemekkel érkezett haza.
Most már ismerjük a családot.
Józsika, ébredése után kiment az udvarra és épp azon morfondírozott, hogy terem-e rossz fa és rakjon-e tüzet, ám bevillant a tény, hogy elsétált anyukája gondosan otthagyott bankója mellett. Azonnal hegyes furdalásokat érzett a teste minden tájékán és olyan lett, mint egy ementáli sajt.
Akarom mondani olyan lett volna, de tüstént visszavágtatott, felkapta a pénzt és lerohant. Bekopogott a nyitott ajtón, odament, kezet csókolt a boltos néninek, aki ettől a nem várt szépségű gesztustól elvisította magát. Hátralépett, meghajolt és ahogyan anyuka tanította, majdnem versbe szedve kérte, a pontosan egy kilogrammnyi ételédesítőt. Boltos néni meghökkent, már rég nem méricskélték a súlyt. Leemelt egy kilós cukrot, a kezébe nyomta.
- Józsika, nem emlékszel anyukád nem kért valami különlegeset? Mondjuk glükóz mentes cukrot, kristályban dúsítottat? Elemi feltöretlent?
- Nem, boltos néni, kezeit csókolom mind a kettőt egyszerre, anyuka egyértelműen, a leghatározottabban teljesen mindegy cukrot rendelte.
- Baj van gyermekem, olyanunk nincs, de ne mondd meg neki! Jó?
- Igen boltos néni, ha meg nem bántom, most sarkamon fordulok és trappolok haza.
Józsika trappolása lassított felvételben történt, de végül hazajutott a vásárolt cukorral. Letette az asztal közepére és már vágtatott is a bivalyos tóhoz. Majdnem sötét volt mire hazaért, anyukája remegő idegállapotban fogadta. Úgy döntött, bár ellenére való, de felpofozza a gyereket.
Közös megegyezésben apuka és anyuka fejenként néhány odasózásban egyeztek meg, ám a semmittevéshez nagyon hozzászokott Hamubansültné szemébe ötlött az asztalra kirakott cukor. Ekkor férje lecsapni szándékozó kezét elhárítva, előbb fültövön vakarta, majd homlokon csókolta bivalytól maszatos gyermekét. Hiszen Józsika megvette a cukrot! A férj is elalélt, mert a teát keserűen szerették, a kis kölyköt is úgy szoktatták, de a reggeli kávéba mind a ketten négy-négy kanállal tettek.
Most három boldog ember ragyog és szegény Józsika felvilágosult, hogy a világosság nem bántja a szemét. 

Zimankós szelek

Vajon mióta heverek itt a cserben, szétlapult házzal a hátamon? Valaki itt hagyott, egészen magam alákerültem... Benyúlok, keresgélem, de nem találom még ott sem, a cser martalékául hagyott önmagam. Most mi van tulajdonképpen? A házam még védett is, de az itt hagyóm egy egész pókhálót feszített rám. Nem olyan klasszikus, valahány szögben szétfeszítettet, hanem egymást követő, sötétebb és világosabb zöld koncentrikus körökből.
Valaki megmondhatná, tényleg a házam alatt lapulva csigaként, esetleg sünként sün bánya volnék? Ez utóbbit rögtön kizárom, mert már emlékszem a rengeteg oldaltyúkszememre, melyek a hasam alatt nőttek jobbra és balra oldalamra.
Ennyi idő után, mégis csak ki kéne jutni ebből a bent hagyásból. Esik az eső és akármilyen egyedi leszorítóval rögzítettek, mégis átnyirkosodom. Azt csak gondolják, hogy egy csigánál ez nem olyan nagy baj,ó. Ha jól tudom, az emberek is olyan nyolcvan, kilencven százalékban vizek, de mi lenne, ha száz százalékban azok lennének? Ki lehetne őket tölteni pohárba!
Algásodott ez az egész környezet. Ott fent, valami ronda ág imbolyog. Most ráesik egy pirosas falevél, az ág esze is vág, abban a másodpercben elpirul. Aztán igen lomha mozdulattal, mint aki még sosem látott kisimult, békés tengert az ég színkéke alatt, kukkol. Érdekes ez a sejtelmesen ágaskodó, fura színű mozgó. Láthatóan szemeket mereszt, egyiket hátrafelé, a másikat közvetlen mögé. Majd, talán rájött, hogy a cserbenhagyás utóhatásait házborzongatóan növeli a több irányba bámuló szemek látványa, ezért lassan, egyenletesen mind a kettővel ráfókuszál. Benyúl a zsebébe, feltesz egy szemüveget...
Nem tudom... Talán túl rég taszítottak az elhagyásos idereccsenésbe, mert a szemüvegek mintha nem stimmelnének az izgő-mozgó ág, most éppen búzavirágkék színű bőréhez. Nem szeretnék vele többet foglalkozni. Különben is, nagy ívű terveim vannak, pontosan fel kell göngyölítenem az időkomponenst. Meg kell tudnom mióta vagyok táplálék és víz nélkül.
Víz az van, mint mondottam rám zúdult, de hosszabb távon egy kimenekülési tervre is szükség lenne, mert odafent - ha akarom, ha nem látom, hogy a most éppen lábnyom formájú - külön felzaklat. Úgy emlékszem, a cserbenhagyóm viseletére hasonlít. Neccharisnyás formát öltött. Közben megkomolyodott. Persze jobb nem elkiabálni a dolgokat, mert aki felnőtt színváltós gürü faág létére nyelveket nyújt, az még nagyon-nagyon infantilis! Bár már dilis, óriási szája van.
Kisebb bajom is nagyobb ennél, meg kell valósítani önmagam és még azt is, hogy a fölöttem röpködő méhecske ne tekintsen skót dudásnak. Na végre odébb röppent, így minden létező veszély vele együtt a nagy messzeségbe osont.
Most talán valaki meg is ment, mert átkarolódtam és nagyon hűvös melegség vesz körül. Ez fájt! A házam, mely hátammal azonos, újra megroppant és valamiért nem látok semmit. Milyen fura illatú zimankós szelek fújnak onnan lentről!
Még egy roppanás-reccsenés és a nyelés után újra visszafaágazódott a kaméleon. Most éppen teljes szemtengely össze-visszaferdüléssel vizslatja a környéket. Még éhes. Ez a nagy tervű, önmegvalósításra vágyó csiga, csak félig vette el az éhkopját, s bár nincsenek érzelemkifejezései sem érzelmei, szemcsűrésének oka az is, hogy alapjában nem szeretné, ha őt megenné valami.
Virtuóz trapézművészt megszégyenítő zuhanással, orrát befogva kapta el a vadmacska. Neki arra a délutánra elégnek bizonyult a csigával töltött faágformájú töltött hús

Felavatták a pajzs nélküli Földet!

Képzelt nyers tudósítás, Inna Enne kiküldött munkatársunktól.

Az évi 78 fokos középhőmérséklet, eléggé megviseli a majd félmilliós emberiséget. A dédpapák még hallottak valamit nagyszüleiktől az áram nélküli világról. Most nagy hasznát veszik ezeknek az információknak, mert összement az emberiségecske. Bizonyos értelemben képtelen kijelentésnek tűnik, de élet- és cselekvésképtelenné váltak. Valahol mélyen, irdatlan nagy kongó barlangok jelzik, hogy egyszer, még a kizsákmányolás előtt, kőolaj töltötte meg őket.
Itt-ott kettéroppant, szétszáradt villanyoszlopok is maradtak, de az immár két kezére számítható embertömeg, amit csak lehet, felhasznál.
Igaz, az éghajlatváltozás nem egyenletes. Az eurázsiai kontinensen - amit egy nagyjából ezer kilométer széles szárazföldi sáv köt össze Amerikával - a telek akár plusz harmincöt, harmincnyolc fokra is lehűlnek. A máskor mindig munkára fogott túlélők ilyenkor hűsölnek.
A megnevezésnek, hogy "Óceániai Szigetvilág" nincs sok értelme, ugyanis a tengerek szintje nem emelkedett, hanem csökkent, így össze van kötve Ausztráliával, és az azt körülvevő szigetvilág összezsugorodott nyomával.
Az Antarktisz, illetve a Szaharai Egyesült Államok éghajlata a legelviselhetőbb. Utóbbiban soha nem emelkedik ötvenöt Celsius fok fölé - a még néhány létező - hőmérő higanyszála.
Telente, a plusz huszonöt fokot sem haladja meg a hőmérséklet. Azt mesélik, hogy nem is olyan rég még homoksivatag lepte a vidéket, de most a nagy vízfeltörések után, a világ legkényelmesebb élőhelye. Burjánzik minden.
A hőmérséklet viszonyokat tekintve, az Antarktisz valamivel jobb helyzetben áll. Ott akár plusz tizenöt fokig is lesüllyedhet a téli rekord hőmérséklet, de nyaranta még így is eléri a hatvanat.
Az Európai Unió utódállamában, a J. J.-ben, ami a jaj-jaj lerövidítése, már harminc esztendeje az európai teve a konvertibilis fizetőeszköz, ami az akkor még létező borzbundát váltotta fel.
A sivatagban nehéz az élet, földművelés nélkül nehezen lehetne életben maradni. Tény, hogy az elnéptelenedés a radikális, minden előjelzésnél gyorsabb klímaváltozás következménye.
A fennmaradt emberek zöme, nem volt képes az elég gyors visszalépésre. Azoknak akik még epilálták és manikűrözték magukat, meglehetős nehézséget jelentett a rengeteg fertőzéselhárító ásó használata. Az elején úgy nézett ki csak drasztikus intézkedésekkel fog sikerülni.
Néhányat kénytelenek voltak bevezetni, ezek az intézkedések a mai napig élnek a Földközi Árok Demarkációs Terület és a Szaharai Egyesült Államok között, ahová még zöld kártyát sem lehet szerezni. Az illegálisan bevándorolni próbálkozók, jobb ha előbb tisztességgel végrendelkeznek, egyébként munkaeszközeik is a semmi martalékává lehetnek.
Sokáig bírták az ökrök, de kénytelenek voltak tevésíteni. Másképpen nem mozgathatják gépek nélkül a tákolt szekereiket, bár az igavonókat csak a felsőbb rétegek engedhetik meg maguknak.
A középosztály még mindig elég jól jár, az ő szállítóeszközeiket a legszegényebb emberek vontatják, akik - ha egyáltalán van saját húzható kétkerekűjük -, a magukét is cipelhetik.
Ugyan nincsenek gyökeres különbségek, hiszen a rendkívül szeszélyes hőmérsékleti viszonyokat mindenkinek el kell viselni, nyár közepén a hetven fokban igen nehéz az élet. Ha nem lenne - az egyik dédapa állítása szerint biztosan nem -, allergén parlagfű, éhen pusztulnának. Ez az egyedüli növény, amelyik "tömegével" élte túl a Föld fölhevülését, és fütyül az ózonpajzs megszűnésekor képzeletben „átvágott szalagra”. Felavatták a pajzs nélküli Földet!
A hajdani fehér világban, pirosra ropogósodott emberek élnek, érzékeny, tapintást alig bíró bőrrel.
A hozam növelése érdekében, mindenki végigdolgozza a nem ritka nyolcvan fok körüli nappalokat, munkavezetők és földtulajdonosok egyaránt. A hektáronkénti ötven, hetven tőnek feltétlenül meg kell maradni.
Nagy tűrőképességű ez a növény, mégis amint ráfújnak, pollenje nagy része azonnal megsül. Ugyanis darazsakon és legyeken kívül semmi nem élte túl a kemencekorszakot. Nincs, ami beporozza a megmaradt három indoeurópai növényt. Ha a kukoricának egy speciális, nem magától kifejlődő változata, a kórókukorica, illetve a szalmagabona nem létezne, nagy bajban lennénk, nem lenne mit enni…
Egyikük sem hoz termést, eleve száraz szárak nőnek, akár fél méter magasra is, ezért gyökérről csupán szaporíthatóak, mégis sokkal gyengébb a terményhozamuk, mint a parlagfűé. Alig húsz tő hektáronként.
A veremlakásokban kórólevest, szalmafőzeléket, a szebb napokon vitamindús skorpió becsináltat esznek parlagfű körettel. Ahogy az lenni szokott, a skorpiók mindent jól bírnak, a megmaradt emberek vagy immúnissá váltak a csípésre, mert mindenhol jelen vannak, vagy nem. Éppen ezért csökkent a nagy kisülést túlélők száma másfél milliárdról, fél milliárdra.
Ha a gyér lakosságú Európában, néhány jótékony, napra kevésbé érzékeny, Szaharai Egyesült Államokbeli asszony meg nem tanítja a nőket a vízhordásra, már mindenki szomjan halt volna. A folyómedrek autópályához hasonlítóan kérgesek, a patakokról nem érdemes beszélni.
Egyedül a Duna, Volga és némely nagyobb folyó törpített változata élte túl szinte csermely formában az egészet. Ezért az ivóvizet folyamatosan hordani kell, nem lehet nagyon eltávolodni ezektől az életet adó helyektől. Talán húsz kilométerre, amit naponta néhányszor futva meg kell tenni a fejen hordott korsókkal. A tevéket sem lehet a végtelenségig túlhajszolni, szükség van minden más irányú tevékenységükre, de természetesen ők is besegítenek a vízhordásba.
Az öntözést a megapadt – mármár tavacska - óceánból oldják meg. Kérdés, hol van a víz? Bárhol jelen lehet pára formájában kérem tisztelettel, de mivel nincsenek meteorológusok, senki nem tudja meghatározni, mégis miért csak bizonyos helyeken. Az említett kettőn, az Sz.E. Á és az Antarktiszi Királyság fölött feltétlenül. Még Mongóliát és Katalóniát említhetjük csapadékban, helyesebben párában gazdag területnek.
Egyenlő társadalom soha nem létezett és nem is fog. Az tagozódás - gazdagok, középosztály és nagyon szegények -, jelen van. A zavarosban nagyon jól halászni tudók - kevésbé szigorúan élelmesek -, valahol hallották, hogy az elektromosság előtt is létezett jégszekrény. Ezért az egyedüli, nem mezőgazdasággal foglalkozó tevékenység a sok-sok földbe vájt veremlakás között az árnyékszék ágazat.
Nem egyszerű feladat a nitrogénes jég, akár fél méterre történő (olvadás nélküli) szállítása, de ha sikerül, az egymás mellé felállított árnyékszékek - kérem, ne asszociáljanak semmiféle pottyanó dolgokra -, a tevebankós dúsgazdagok életet enyhítik. Mindig óriási rizikóval lépnek be csak saját felelősségükre vetik alá magukat a hűsítő veszélynek. Alá is íratnak velük egy nyilatkozatot, mint a műtétek előtt annak idején, amikor még léteztek kórházak. A benti plusz húsz Celsius fok utáni kilépés az ötvenöt fokkal magasabba, már nagyon sok áldozatot szedett.
Ezek az élelmes emberek még rendesek is, mert részletekben hajtják be a luxusjuttatás árát. Tevénkénti kilókban számolnak, s amint összejött egy egész teve, azonnal - mondhatni pillanatok alatt - fogyasztják el. Még az ő nitrogénnel dúsított világukban sem célszerű perceknél tovább sületlen, főtlen húst meg nem enni, mert a baktériumok és vírusok fittyet hánytak a számukra jelentéktelen időjárási változásra.
Éppen most indítottak útjára egy bizottságot, amely a demarkációs övezetek számító Földközi árkon átjutva, megpróbál tárgyalásokat kezdeményezni a Szaharai Egyesült Államokkal.
A Földközi árokról azt mesélik, ott olvasni is lehet, mert a könyvtárak és más épületek épen maradtak, hogy ott valamikor, néhány évtizede, egy tenger himbálózott. Amint aláereszkedett a világóceán szintje a Gibraltári és Szuezi szikes árkok mögött, az a csepp kicsi tenger elpárolgott.
A tárgyalóbizottság úton van, félő hogy a féltve őrzött határig egyáltalán nem jutnak el. Fölösleges a fehér teveszőrt lebegtetniük, mert a célország lándzsákkal és nyilakkal felfegyverzett határőrsége, amint lőtávolba kerülnek cselekszik. De aki nem próbálja meg életkörülményeit itt a Földön feljavítani, az nem érdemli meg ezt a Földet. 

Ráhangolódás

Pár. A férfi mintha térdig hajolna. Szórja bókjait, köszön. A nő, mint sarokba bújt durcás kisgyerek, bőszen hallgat. Szokása ez. Sűrűn találkozunk, vagy ritkán, de a szánalom jegyében. Irritál egyik is, másik is. Nem veszem zokon a figyelmet, se a tapintatlanságot, de így, ez az egyveleg egy csapásra kihoz a sodromból. Persze nem mutatom ki, úgy teszek, mint akit hidegen hagy, nem akarok szinten alul teljesíteni, mint egyesek. A nőnek vajon mivel piszkálhatom a csőrét, miért vagyok szálka a szemében? A férfi miért ilyen nyájas velem? Ezek a kérdések mégse hálózzák be mindennapjaimat, csupán a „megtisztelt” pillanat hozza ki belőlem. Szóval hallgatok, nyelek. De az idő vasfogai egyszer kihullnak.

A lift előtt álltam, mellettem egy szomszéd, kivel épp beszélgettem. De a kedves szavakat megtörte egy pár. Mondanom se kell, a női tag. Ugyanaz a felállás. Az egyik kommunikál velem, a másik a közöny és az arrogancia köntösébe bújik. A liftajtó kivágódik, az amazon majd feldönt a földszint előterében. Morog az orra alatt, de úgy, hogy halljam. csak úgy néz el mellettem, mint máskor is. Tulajdonképp nem az első esett, mondhatni, már hozzászoktam a modorához. De most… hirtelen túllő a célon. Hogy mit mondott, már akkor se érdekelt, de a szurkálódása eltalált, mint lufi a kaktuszt. A lényeg valami olyasmi volt, hogy mit képzelem, hogy fellököm őt. Őt, a kivagyokiság nagyasszonyát… Azonmód felhagytam addigi elvemmel, hogy az egyik fülemen be, a másikon ki. Távozott a gőz. A nyugalom, bár szabadságra ment belőlem, mégis tudatosította jelenlétét. Kinyitottam a szám, és odamondtam neki a magamét. Gyorsan és nagy vonalakban, hogy mégis mit képzel, miért így, miért úgy. Ő se hagyta szó nélkül, dohogott még valamit, mellette követte őt a férje, mint egy pincsi kutya.

Most csend van. Mindkét fél ugyanúgy viselkedik, a szimbiózis tökéletes. Azóta, mint ismeretlenek, megyünk el egymás mellett, mégis megszáll a nyugalom. Lám ez az igazi szeretet, lealacsonyodni a másikhoz. Gratulálok, a gerenda előkerült. De nem húzom föl magam, mi több rájuk lehelem a bizsergető csendet. Jó ez így. Végül is mit akarok, megtört a kétszínűség, győzött az evolúció, a végletek közül csak az egyik nyerhet. Mit érdekel engem, melyik, annyira nem kötődöm egyikhez sem. Én csak középutat akartam. Gondoltam, más is az intelligenciára szavaz. De nem vagyunk egyformák… Ráhangolódtam e tudatra.

Tudathasadás

- Szia! Te vagy az?
- Nem, én vagyok.
- Ki az az én?
- Ezt kérdezd magadtól.
- De, honnan tudjam?
- Ezt miért tőlem kérdezed? Én nem te vagyok.
- De. Te pont én vagyok. Ezt neked kell tudnod.
- Hiszen ez lehetetlen! Ha te én vagy és én te, akkor mi kik vagyunk?
- Én.
- Nem.
- De. Ha én te vagy, és te én, akkor mi egyek vagyunk, tehát az az énnel egyenlő.
- És miért nem én vagyunk?
- Ez bonyolult. Tudod mit? Inkább ne legyünk egymás énjei. Úgysem vagyunk egyformák.

Könyvízű történet

Zsibong a végállomás. Aktatáskás férfiak, cókmókos nők topognak türelmetlenül a járdán; a zöldre meglódul a tömeg.
        Befut a 6-os villamos, felszívja az ajtóknál tolongókat. Pár lépés, csoszogás után mindenki helyet talál: ki lerogy egy üres helyre, ki ránehezedik a legközelebbi fogantyúra. Nemigen néznek egymásra, hiába, na: az embert rettentően elfoglalja sűrű gondja. Mereven előre nézve, talán az élet roppant bonyolult, érthetetlen voltán rágódik a sárga jármű legtöbb utasa.
        A nyugalom azonban nem tart sokáig. Mozgás támad, utat tör magának egy dudorászó negyvenes.
        Billeg a boros-borostás, barázdás arcú férfi, aztán székre huppan. Láthatóan nem érdekli a külvilág. Azazhogy egy valaki, távollevő, mégiscsak; mi több, másra sem gondol egyfolytában. Kiderül ez a fel-feltörő danolásból, amellyel megbontja a közömbös csendet. Elborultan néz maga elé, bánattal telten rezegteti hangját. „Úúúgy szeretleeek, úúúgy imááádlak, fáj a szívem ééérted...”
        Az utasok egy-egy pillantást vetnek rá; páran szánakozva fordulnak el.
        Ugyan, hol van, akit úgy szeretnek, így kívánnak? Talán nem is tud róla, vagy ha igen, nem örül ennek; persze, hogy nem találnak egymásra, vagy nem lehet a dologból úgyse semmi. Ilyen csak a könyvekben van. Különben sem hihető ez, gondolhatják magukban a bámészkodók, imigyen hazugnak bélyegezve a fájdalmasan feljövő érzést. Amit mintha csak alátámasztana, hogy bánatosunk nem is mai gyerek már.
        Feltör a kínlódó hang megint: „Úúúgy szeretleeek, úúúgy imááádlak...”
        Elfordulnak, kibámulnak az ablakon a fásult utastársak. Nem zökkentheti ki őket közönyükből semmi.
        Jómagam azonban átéreztem a borostás, el-elcsukló hangú úr baját. Láttam is körülötte a szép különösség örök vágytól nyert auráját...

Gyermekkor

Megérkeztünk. Nyűgösen és lomhán veszem le a cipőmet az előszobában, látogatóba jöttünk a nagyszülőkhöz. Rutinlátogatásnak is mondhatnám, de ez a szóhasználat most megrémít. Összekuporog a család az apró nappaliban, sütizem, mert úgy illik. Befészkelem magam, a kedvenc, barna karosszékem puha ölelésébe. A tárgyak, illatok mind régi ismerősök, gyerekkorom fátyolos emlékét őrzik. Sok időt töltöttem ebben a pici szobában, de most olyan idegennek hatnak ezek a falak. Körbenézek és észreveszem a képeket, milyen fáradtak... A repedéseket az asztalon, a fakó csipkefüggönyt az ablak körül. Nagymamám lassú csoszogással hozza be a gyümölcslevet, és teszi az asztalra szaggatott mozdulatokkal. Jól szemügyre veszem ezeket a kezeket, gyűröttek. Tenyerében a vonásokat az élet apró ráncokba szedte, olyanok, mint a reggeli lepedő egy hosszú alvás után. Fekete szembogara szeretetteljesen csillog felém, őszinte tekintetében hosszú élet órái pihennek. Beszélgetni kezdünk, amiről szoktunk, amiről kell. Válaszaim reflexből siklanak ki a számon. Az iskoláról kérdez, a terveimről, a mindennapokról. Az arcát fürkészem, fátyolfinom, halvány bőrébe lágyan simultak bele az évek gyötrelmei, és észrevétlenül bújtak meg a szeme alatti karikákban. Hatalmas űrt érzek a mellkasomban, és nem értem mikor öregedett meg így a nagymama? Szemeiben az életet látom, s ahogy meg-megrebben a pillája észreveszem benne a mulandóságot. Hirtelen a karosszékben ülve rám omlott a világ súlyos teste. Két kezével úgy fojtogatott, hogy majd megfulladtam. A cukrozott üdítőt szürcsölve egyik pillanatról a másikra kisiklott a gyermekkorom a nyitott ablakon át, és én némán intettem felé.