A Hajnal utca

 Élesd, drága szülővárosom! De sokszor álmodozom rólad… Félúton a Királyhágó és Nagyvárad között, a Kolozsvárra vezető úton, a Rév-Báród-i járásban, szűk völgyben épült apró település. A Réz-hegység hirtelen magasodó, gyűrődéses dombjai egyik oldalról, a Sebes-Körös a másikról fojtogatja az ott lakókat. Hely majd semmi a terjeszkedésre, szántó, legelő kevés.

Látom magamat, amint a kis településen gyermeteg könnyedséggel játszadozom. Leginkább édesanyám szülei jutnak az eszembe, igazi gyermekparadicsom volt a házuk. Sokszor mesélték, büszkén mondták, hogy biza a mi községünk, mert akkor még az volt, egy híres férfiról, magyar emberről kapta a nevét, akit Élesnek hívtak. A d betű az 1291 körüli években került a neve után, mint kicsinyítő képző. Mindezt úgy tudom, bár lehet, nem egészen igaz, hogy a legkorábbi írásos lelet származik ez évből, ami Nagyvárad püspökének II. Bendeknek kódexe, ő tett említést a faluról, mint Elusd benne. Az akkori település, a maitól két kilométerre feküdt a Sebes-Körös partján, csak a 18. század elején került át a mai helyére, mindösszesen 67 családdal. A folyó áradásait és pusztításait megunt Dávidok, Pojnárok, Kovácsok, Kajántók, Szabók, Létaik, Bírók és az akkor már betelepült környékbéli családok építették ki a várost a mostani helyén. Ki is lehetett ez az Éles személynevű ember? Senki sem tudott rá igazi és hihető magyarázatot adni, bár elég sokáig kerestem a számomra is megnyugtató választ. Már gyermekkoromban is foglalkoztatott a kérdés, és talán ezért is éreztem annyira jól magamat a nagyszüleim házában, mert a Hajnal utca, ahol ők éltek, volt a mai város, és akkori közösség egyik legöregebb utcája. Ott volt olyan közösség, ahol mindenfélét beszéltek, meséltek, napi életükkel, régen történt dolgokkal kapcsolatosan. Nagyanyám azt mondogatta, volt Árpád seregében egy éles eszű ember, aki bejárva a Körösök völgyét is, kinézett magának egy szépen zöldellő legelőt, mondván, majd ő elkéri az utódainak. Víz volt, hegy volt, ami védelmet nyújthatott, kövér fű is volt ott elég. Igaz-e vagy sem, nem tudom, de nekem így mesélték, hogy mi mindannyian annak az embernek vagyunk a leszármazottai. Egészen hihető, bár semmilyen írásos nyomát nem találtam, hiába kutattam utána. Vannak más magyarázatok is, de szívesen maradnék annak az asszonynak a meséjénél, aki nekem ezt úgy tudta esténként mondani, hogy még a szám is tátva maradt, kacagva tette rá keskeny, szép kezét: – Csukd be, mert beleszáll a légy…

A Hajnal utca mindig visszatér emlékeimben. Kicsi házak, kedves emberek, olyanok voltak, akár egy múzeumbéli kegytárgy. Istenem, de szépek is voltak. A jóság, az összetartás szépítette meg őket. Annyira egyszerűek voltak, akár a víz, mely az utca végében csörgedező patakban folyt.

Apró domb vágta ketté a J betűhöz hasonlító egyoldalas utcát a város szélén. Bal oldalon házak, jobb oldalon kertek. Mindösszesen két ház volt abban az oldalban a Schilléké és a Mátyáséké. Még a mai napig emlékszem a nevekre, a sarkon lakott a Fekete Géza, nála voltak lakók Lukácsék, utánuk az öreg Licsmann, majd a Békésiék. Egyetlen hatalmas, robosztus épületnek számító, udvarán saját kúttal állt az Egriék otthona, árnyékában Bojtosék. Dávid Dani bátyámék után laktak nagyanyámék szépen felújított békebeli parasztos jellegű, az utcafrontra egy ablakkal néző házban. Mellettük a régies, aprócska ablakokkal megmaradt öreg Dávid-ház az akkor még élő három testvérrel, Micivel, a már beteg Klárival és a művészi hajlamokkal megáldott festővel, Károllyal. Ők azon Dávid Pál leszármazottai voltak, akit számon tart a város történelme, hiszen 1692-ben, amikor Váradot a törököktől visszafoglalták, az öreg Élesdnek csupán kilenc lakosa maradt életben. Őket követték Bálinték, majd Szilágyi János bátyámék portája. Az ifjabb Licsmannék, Balázs Margiték. Közöttük valamikor volt még egy kártoló műhely, de azt már az én gyermekkoromban lebontották. Margitnak nem volt családja, a sokkal fiatalabb lakójával és édesanyjával élt együtt. Mindenki tudta a Kiss úrról, hogy a szeretője, az amúgy vénkisasszonynak számító varrónőnek, de ő csak úgy beszélt róla, mint lakójáról, nem mint élete párjáról. Különös életet éltek. Későbben elmaradtak, a lakó megnősült, Margit magára maradt öregségére. Az Ödönék háza következett, ő egy beteg ember volt, furcsa orral, gusztustalan kinézettel, de arany szívvel. Feleségével, Kati nénivel és süketnéma húgával élt együtt, akit Idának hívtak. Neki volt egyedül olyan kútja az udvarában, ahonnan mindenki, az egész utca népe vizet meríthetett. Érdekes volt régen a világ, nagyapám jól menő iparos műhellyel az udvarában sohasem ásatott kutat, pedig egészen biztos tellett volna rá. Mások sem, vigyáztak arra az egyre, ami nekem olyan mélynek tűnt, hogy a fenekét sohasem láttam. Valószínű ezért nem ásattak, mert roppant mélységből kellett volna felhozni az élet nedűjét. Utolsó ház volt a Bartos-féle, jómódú emberek hírében álltak ők is a dombocska aljában. A várost egy gyors folyású hegyi patak, a Sólyomkő patak szelte ketté, akkoriban kristálytiszta volt annak a vize. Ez a patak volt egyben az utca legvége, azon keltek át a sekély részén a szekeres gazdák, amikor mentek a vásárba, hogy a hidat ne piszkítsák be állataik. Nem engedték abban az időben a jószágot fel a főútra. Nagyanyáméknak már volt tárcsás mosógépük, de a bele való vizet esős időben egy csepegőhöz állított kádból nyerték, vagy azt maga nagyanyám hordta fel a dombos lejtőn felfelé az utca végében található patak vizéből talicskán egy hatalmas fadézsában. A ruhákat mosás után mindég levitte öblíteni. Drága lábai egész télen benne álltak a jeges mederben, mégsem hallottam olyat, hogy hólyaggyulladást kapott volna tőle. De még olyanra sem emlékszem, hogy reumás lett volna a drága, pedig igencsak kifagyott abban a hideg vízben egy életen át. Feltűrte a szoknyája szegletét, és úgy csapkodta a ruhákat a gyorsvizű, nyáron is jéghideg patakban, mint aki haragszik rájuk, vagy azok gazdájára, és így veri azt jól el. Mindenki más is így tett, azzal a különbséggel, hogy a mosást is kézzel rendezte. Nagyapám adott az ilyesféle újdonságokra, ahogy megjelent a boltban, azonnal vett mosógépet a nagyanyámnak. Amúgy szerényen, de szépen laktak, szoba-konyhás házuk mögött hatalmas asztalosműhelyben élték le az életüket. Nagyanyám volt az inas, ő trejbolta a sok ablakot, ajtót, ami glettelést jelentett, ezt náluk tanultam meg, no meg magát a műveletet is, ami női munkának számított, nekünk, gyerekeknek is meg kellett tanulnunk. Nem mintha oly sokat dolgoztattak volna, csak a rend kedvéért, mert az úgy dukált abban az időben. Kényelmes életet éltek amúgy. Reggel soha sem keltek túl korán, rendszeresség volt náluk, hét óra tájban volt az ébresztő, majd nagyanyám megrakta a tüzet, és elkészítette a pompás reggelit. Malátából és cikóriából készült a tejeskávé, aminek az íze még most is itt van a számban. A bejárat egy szűk beépített verandarészre esett a konyha előtt, melynek feléből fürdőszobát kerítettek le. Az sem volt ám jellemző arrafelé abban az időben. Érdekes szerkezetből állt, egy bádogból készült kád, mely egybe volt építve egy szintén bádog tűzszekrénnyel, melyen erre-arra lyukak voltak, vezetékek, ahol keringett a víz, ahogyan melegítette a kis dobkályha azt fel. Csempe nem volt, olajjal volt kifestve a helyiség, szép drapp és világoszöld színűre. Abba is nagyanyám hordta dézsaszám a vizet, majd miután alaposan megcsutakolt bennünket, beleáztatta ruháinkat reggelig. Mosással kezdte munkás napját, a reggelit követően azonnal mosott. Majd ment a patakra öblíteni. Volt már tizenegy felé, mire előkeveredett gyorsan, és szaladt is a boltba. Nem tudom, hogyan csinálta, de mindezek ellenére pontban fél kettőre az ebéd az asztalon volt, mindig frissen, soha sem volt szokás náluk maradékot enni. Nagyon sokat adtak a kosztra, mintha valamit pótolni szerettek volna, ami kimaradhatott a korábbi életükből. Ebben a csodaházban töltöttem gyermekkorom java részét, legtöbbször „önkéntes alapon”, mert nagyon szerettem az anyai nagyanyáméknál lenni. Olyan jó volt ott aludni velük, amíg kisebb voltam, közöttük a hatalmas franciaágyban, ami-kor már nagyobbacska lettem, a kis hencseren a sarokban, az ablak alatt. Finom meleget árasztott hidegebb estéken a cserépkályha, duruzsolását azóta is hallani vélem, amint néztem annak kinyitott míves ajtaján keresztül a tűz lobogását. Öntött vas volt az ajtaja, mindenre odafigyelt a nagyapám, hogy első osztályú legyen a házában. Az asztalosműhely végében volt egy kis nyári konyha, a műhely mögött egy hatalmas kamra, ahonnan fel lehetett menni a padlásra is. Az udvarban istálló, tetőterében szalmával telt padlás, részben azért, mert mindig tartottak 2-3 mangalicát az ólban, és kellett a szalma alomnak, részben mert az ablakokhoz való üveget is féltették, azt is szalma között tárolták. S miután a gyermek, csak gyermek marad, volt néhány rosszul végződött kalandunk is emiatt, mert biza felmásztunk a szalmás padlásra, és sokszor összetörtük azt a töménytelen sok üveget, amit ott tároltak, és ami hatalmas kárt is okozott esetenként. Az aprócska tyúkudvar a ház mögötti részben volt elkerítve, mégis meglehetősen sok szárnyasféle nőtt fel benne. Mindig tartottak kacsát, libát, csirkét, tojó tyúkokat is bőséggel. Az ólak mögött egyholdas kertet művelt a drága nagyanyám, majdnem teljesen egymaga, mert a nagyapán csak ritkán ért rá kapálni. A kert végében évszázados öblös diófa állt, tövében ásta ki nagyapám a háborúban, a front közeledtével azt a bunkert, amiben a dédanyám kivárta a háború befejeztét, nem akarván kijönni semmi kincsért sem a föld felszínére. Sokszor kíváncsiskodtam, és kérdeztem nagyapámat, pontosan hol volt az a nagy gödör, amiben elfért a mama. Mindég kikacagott, de azért megmutatta. Arra a helyre mutatott, amit későbben is kóróval fedtek, bár be volt az már rég temetve, de mintegy monumentális emlékművet emelve azokból egy letűnt világ tiszteletére, minden évben újra rakva rá az elszáradt kukorica szárát.

Az utolsó utca lévén a városban, akkoriban a kertek mögött szántóföldek voltak, ma már egészen új lakónegyed áll, elfoglalva a városka egyetlen igazán termő földjét is. Az ember elront mindent, elfoglalja még a kenyerét megtermő földeket is, majd azon sír, milyen sokba kerül a gabona.

Ott nőttem fel, bár az édesanyám haragudott érte, jobb szerette, ha odahaza töltöm el az időmet. Mielőtt iskolás lettem, néha megengedte, hogy onnan menjek óvodába is, mert elég közel volt az hozzájuk, de azért legtöbbször csak a vakáció volt a megengedett nyaralási idény. Abból is a nyári, a télit odahaza kellett eltölteni. Hétvégeken azért összecsomagoltam a kis motyómat, és mentem a szeretett apró termetű, roppant mutatós, szép arcú nagyanyámhoz, Annuskához, akit úgy is hívtam egyszerűen, hogy Annus. A nagyapám is Pista volt, de az ő esetében mégis odatettem, hogy Pista nagyapám. Nagyanyámnak csak a keresztneve volt a számon, mégis sokkal jobban szerettem, mint bárkit is az életemben. Olyan jó volt mellé bújni, olyan biztató volt a hangja, selymes volt a drága munkás keze, mert annak ellenére, hogy teljesen ellátta a háztartását a világon mindennel, ápolta magát, mindenféle kencét csináltatott magának a patikában, adott magára, szépen öltözött, varrónő varrta a ruháit, első osztályú selyemből varratta a nyári ágyneműit. Télen drága damasztkelmékben aludtunk, mert az volt a melegebb. Televízió is volt, rádió kint a konyhában, mellette a borotválkozó tükör, ahogyan az abban az időben mindenki másnál is úgy volt, alatta a lavórtartó a lavórral és egy kannában víz. Szép háziszőttes vasalt törölköző volt díszként mellé akasztva, amúgy akkor is már frottír törölközőt használtunk, csak egy rendes házban mindennek meg volt a helye, így a hagyományoknak is. Talán az egyetlen ház volt a Hajnal utcában, ahol már elektromos kávédarálón darálta nagyanyám a nem mindennap használatos, saját maga által pirított kávét és cukrot is.

– Látod, fiam, ezt Budapestről hozattam Margittal, amikor tavaly ott volt – mesélte a drága Annuska nekem, amikor csodálkozva néztem az apró masinát a kezei között. Nekünk odahaza akkor még nem volt, de nem sokára már az is lett, mert azért édesanyám sem akart lemaradni az ő édesanyjától, így vett magának egyet.

Néha még délig is az ágyban hancúroztunk unokahúgommal, Gabikával, aki más-fél évvel volt kisebb nálam, és aki miatt sokszor rám csapott a nagyapám az üvegező léccel, mert árulkodós fajta volt, olyan csendesen rossz gyerek. Ő a nagy ártatlan szemeivel mindig úgy tett, mintha semmi rosszat ki nem találna, így rajtam csapódott azon cselekedetek következménye is, amit nem is én követtem el. Jókat kuncogott magában, néha jól megruháztam érte, ő akkor hatalmas fehér piros pöttyös masniját kitépve hajából rohant be a konyhába panaszra. Kaptam aztán szóban hideget-meleget, a drága Annus sohasem emelt rám kezet. A nagyapám sem volt veszélyes, utánam nem futott, inkább csak megszidott, néha törlesztett egyet-egyet, ha a műhelyen viharzottunk keresztül-kasul végigcsapva a lábunk szárán, amit hatalmas kacagással nyugtáztunk. Nehezen bírt volna megfogni a maga majd másfél mázsát nyomó súlyával. Egri bácsi volt vérmes vitapartnere, akkor már nyugdíjas lehetett, mert ráért minden délelőtt beülni az asztalosműhelybe a nagyapámmal megvitatni a rádióban hallott dolgokat. Rendre elosztották a miniszterek meg a párt feladatait, mindig ugyanarra a konklúzióra jutva, hogy ez nem leninizmus, ez annak megcsúfolása, és nagyapám minden egyes ilyen alkalommal jó hangosan összevitázott a másik vehemens beszélgetővel, egyik sem hagyta a maga igazát ebédidőig. Majd ebéd következett, utána pihenő egy órácskát. Délután jött a fia, a Gabika édesapja és cigány-Sándor az állami asztalos műhelyből túlórázni hozzá. Akkor elkezdődött mindkét gyalupadon a komoly munka. Nagyapám hajtotta fel a megrendelőket faluról, meg mindenfelől jöttek a parasztok szekerekkel, és vitték a szépen megmunkált minőségi asztalosmunkát az új házaikhoz, amiket épp építettek. Volt mit építeni, az emberek kezdtek cseperedni, kikupálódni, így egyik ház a másik után emelkedett fel a román falvakban. Nagyapám jól beszélte a nyelvüket, ismerte szokásaikat, így volt megrendelés elég, néha nem is győzték munkával. A fenyőt rönkökben vette meg, volt fűrészgép a háznál, maga készítette a deszkákat hozzá el, méret szerint levágva. Még olyan hatalmas prés is volt, amivel a fát átalakították, hiszen bútorokat is készítettek a Hajnal utcában lévő két gyalupados műhelyben. Szerette a szép, míves intarziákat kivágni. Csodás hálószobabútorokat készített, gőzön préselt, főzött, forrázott, lekerekített ajtókkal. Micsoda türelme volt azzal a hatalmas kezével, aprócska borotvákhoz hasonló késekkel kivágni szálanként a különböző fákból a szépen kirajzolt mintákat, majd csontenyvvel illesztette egymás mellé olyan formára, amilyenre azt a megrendelő éppen kérte. Csak már egyre kevesebb volt az ilyen bútorokra az igény, ezért is álltak át ajtók és ablakok készítésére. Estig dolgoztak a fiúk, majd a nagyanyám által készített vacsorával degeszre tömték magukat és irány lefeküdni.

Emlékszem, egyszer elvitt a nagyanyám a cigány-Sándorék házába. Akkor jártam életemben először a cigánysoron. Illetve az még nem is volt igazán az, hiszen a város utolsó utcájának első háza volt az asztalos mesteré, a többi kanyargós úttalan utakon vezetett a Körös partján, ahová sohasem mentünk le gyermekkorunkban, betartva a tisztes távolságot a más kultúrájú népek között. Olyan világban nőttem fel, amikor még nem keveredtek a nemzetek, a magyarok lakták Élesdet, a románok a környező falvakat, a hegyeket a tótok uralták, a folyó partját a cigányok. Szépen megfértek egymással, ki ehhez, ki ahhoz értett, és akár csak hajdanán majdnem teljes egészében cserekereskedelmet folytattak egymással. Bár fizettek szimbolikusan pénzzel is, mégis leginkább tyúkkal, récével vagy búzával, liszttel, kukoricával, kinek mije volt, az elkészült asztalosmunkáért. A hozzá való anyagot mindig kifizették, azt nem lehetett mással megváltani, azt nagyapám is drága pénzért vette a tótoktól, akik hosszított rádlis szekereken fuvarozták neki hetente egyszer le a hegyről. Szépen megéltek, nem bántotta őket senki sem, csak néha egy-egy finánc keserítette meg az életüket, sokba voltak, mindég busás csomagot kellett összeállítani számukra, hogy elnézzék a kommunizmus közepén a maszek műhelyt és annak gazdáját, aki biza egész életét a maga uraként élte le, nem volt hajlandó fejet hajtani az új rendszernek, sohasem ment el más cselédjének, ahogyan ezt ő annak idején kifejtette:

– Tudod, gyermekem, aki maga nem él meg, hát dögöljék csak meg. Én nem leszek egyik pribék cselédje sem, nekem aztán nem parancsol még az atya Úristen sem.

– Te, Pista, te! – dorgálta nagyanyám a maga baptista hitével a káromkodás elleni lázongását nem rejtve véka alá. Mit sem törődött mindezzel a nagyapám, aki aztán csütörtökön este rendre elment a vendéglőbe, és jól berúgott, mert nem is számított volna módos iparos embernek, ha nem ezt tette volna, még abban az időben is ugyanúgy, mint annak előtte is rendre mindég.

Napközben szépen eljátszogattunk az első udvarban, amit a hatalmas vasszerkezetű szőlőlugas árnyékolt be. Volt odahozatva mindig homok, amiben játszhattunk, nagyapám felállította a két dupla létráját, melyre deszkákat tett, hogy a nagyanyám számtalan fürdőköpenyével, pongyolájával, régi ruháival befedve kuckót készíthessünk rája. Olyankor csend volt, egész napokat elücsörögtünk a mi kis kuckóinkban, babáztunk, boltosat játszottunk, csak akkor volt baj velünk, ha a tiltott helyre, a szalmás padlásra másztunk fel, mert néha ott felejtették a nagy létrát, és azt hittük, ott kincset rejtettek el, azért nem mehetünk fel a puha szénában aludni. Anyám néha mesélt róla, milyen jókat aludtak délutánonként ott fent, amikor még gyerekek voltak. Hát mi is akartunk, de a széna alatt tele volt üveggel. Szerencsére be voltak azok biztonságosan csomagolva, így csak néha vágtuk a lábunkat meg, de az is épp elég nagy baj volt, amikor beleugrottam a hatalmas üveges láda kellős közepébe. Meg sem mertem moccanni. Éreztem a melegséget a talpamban, szólni sem bírtam, lenéz-ni még úgy sem. Drága nagyszüleim, azt sem tudták, hogy emeljenek onnan ki, mert biza nehezen tudtak csak megközelíteni és kiemelni, nehogy komolyabban megsérüljek. Az okozott kárt már csak a lábam bekötözése után mérték fel, de nem haragudtak. A nagyapám magát szidta, amiért ottfelejtette a létrát, és hálákat adott annak az Istennek, akit korábban olyan cifrán tudott szidalmazni, amiért megmentette az életünket, és nem a nyakamat vágtam el, vagy nem estem arccal a ládába. Nem láttam, pajkos gyermek voltam, csak a finom puha szalmát érzékeltem, egyből beleugrottam, szerencsére csak talppal, mert ha fenékkel tettem volna, igencsak csúnya kinézetűvé vált volna a hátulsó fertályom tőle.

Esténként eljártunk tanyázni, leginkább az utca asszony népe a Balázs Margithoz ment. Édesanyját Dávod Julcsának, testvérét Ninának hívták. A Nina egy Schill nevű zsidó embernek volt a felesége, aki aztán nem átallott sűrűn a pohár fenekére nézni, így én csak ittas állapotában láttam, az amúgy szikár, sovány termetű embert. Gyermektelen család volt, és magázódva beszéltek egymással. A testvérek aztán különböző vérmérsékletűek voltak. Julcsa, a varrónő anyja nagyszájú, míg a Nina a zsidó ember felesége, aki nem mellesleg valami jelentős pártszerepet töltött be, amiért a nagyapám nagyon haragudott, mondván az is csak egy hazug kommunista, igen szégyenlős, ritkaszavú asszony volt. Az a hír járta, hogy nagyon gazdagok, de mégis olyan fösvények voltak, hogy egy aprócska házban élték egész életüket le. Nem tudom, látta-e valaki is azt belülről, mert oda aztán senki emberfia nem járhatott szomszédolni, csak a Julcsáékhoz. Néha Mici nénémékhez is átmentünk, de azért leginkább csak ők jöttek hozzánk. Szinte az egész utca rokonságban állt egy-mással ki apai, ki anyai ágon, de olyan is akadt, akinek mindkét szüleje unokatestvér volt. Így aztán szinte az egész utcát a Dávidok leszármazottai adták, a híres Szilágyi famíliából már csak a nagyanyám és öccse, János élt.  Dávidból volt épp elég, mindkét szomszédja unokatestvére volt nagyanyámnak, lévén, hogy az ő édesanyja is Dávid lány volt. Pikáns témákat feszegettek a Margit aprócska konyhájában esténként. Még nyáron is begyújtottak a sparheltbe, hiszen ott főzték a vacsorát is meg közben vagy a másnapi ebédet, nem is tudom, mert mindig főtt valami, és sohasem kapcsoltak villanyt, csak a sparhelt ajtaját nyitották félig ki. E sejtelmes fél világban láttam nevetni őket jóízűen majdnem mindene este. Nem tudom, hogyan fértünk el ott, de bizony volt, hogy 6-7 asszony is bezsúfolódott, a sarokban vakoskodva varrt végig Margit, a Zinger varrógépe felett csak egy aprócska égő fénye nyújtott neki némi világot, szemüvegét az orra hegyén viselte mindig. Mindent megvitattak abban a helyiségben, olyan nem történt a városban, amiről ott szó ne esett volna. Amolyan női pletykák voltak azok, de mindenfélék, ki mikor, hogyan és mint… Mindent tudtak mindenkiről, kinek ki a szertője, azok aztán azokkal miket is csinálnak ugye… Mennyibe kerül a hús a piacon, melyik kofától érdemes tejet, túrót venni. Melyik lisztezte fel a tejfölt. Melyik tót asszony készítette a legfinomabb vajat azon a héten, és ki főzte a legfinomabb paprikás csirkét nokedlivel épp. Emlékszem, ha nem hozzájuk mentünk, akkor Mici nénéméknél tanyázgattunk estére el, aki emlékeimben úgy él, mint aki hihetetlen sokáig csapkodva a kést egy aprócska fatáblán apróra szabdalta a petrezselyem zöldjét, miközben be nem állt a szája, úgy beszélt, szinte vártam, mikor találja már el hosszú mutatóujját. De nem találta el, pedig le nem nézett, egyszer sem. Istenem, de szép is volt annak a világnak minden egyes perce.

Egyik ilyen estén megvitatták, ahogyan a Nina beszélget Schillel odahaza. Szegény Nina elég sűrűn volt pellengérre állítva, sokat megviccelte a testvére, jókat kacagtak rajta az asszonyok, néha haza is rohant, úgy megbántódott, de valahogyan másnap estig csak elmúlott neki, hiszen mindig visszament a beszélőkébe. Így történt, hogy cukkolni kezdték, ahogyan szitkozódik a Schill, amikor részegen hazamegy. Maga mesélte el, hogy volt olyan is, amikor az ura fordítva feküdt be az ágyba mellé, és bizony, nem a legillatosabb volt, amiket kiengedett, de hát csak nagy sokára merte megszólítani miatta – Hallja maga Schill, csak menjik má ki, oszt mossa meg a száját, mert úgy bűzlik az, akár egy katonai latrina. – S képzeljétek – mesélte ártatlanul, magam előtt látom, ahogy a szájához csapta a kezét, megigazgatta a fején a keszkenőjét, ami alatt nem tudom, miért, de volt egy világosabb is, felette az a randa fekete –, nem a számba eresztette a bendőgőzét a részeg disznaja?! – majd folytatta nagy csudálkozással – Fordítva feküdt az a piszok az ágyba be, és én még azt hittem a szája bűzlik oly irgalmatlanul nekije…

Na, volt aztán erre hatalmas mulatság, mert min is lehet nagyobbat vigadni, mint az emberi butaságon. Annyira oktondi volt a drága, vagy csak megjátszotta magát, hogy még ezeket a keresetlen dolgokat is elmesélte, amit aztán Julcsa néni másnap a piacon mindenkinek tovább is adott gyorsan. Azt azért még elfelejtettem elmesélni, hogy mégis csak lakott egy időben cigány bent a városban is. Épp abban az aprócska kis konyhában volt lakó a cigányprímás, Varga Jóska, a feleségével, és két fiával, még mielőtt beköltözött volna Nagyváradra, ahol utána zenélt. Még sokáig kijárt, többek között engemet is hegedülni tanítani. Ő volt az egyetlen olyan cigány ember, akit megtűrtek a szolgálataiért a városban. Abban a csepp konyhában éltek hosszú ideig, ott nevelték két gyermeküket fel. A feleségét Rózsinak hívták, őt nem nénizte a legapróbb gyermek sem, valamiért nem volt egyenrangú a többi asszonnyal a drága. Pedig roppant jóindulatú és szép asszony volt. Mindenkit nagyságának szólított, akár a többi asszonytársa, akik lent laktak a soron. Nos, akkor, amikor engemet a nagyanyám már magával vitt szomszédolni, konyha üzemelt a Margiték házának eme részében, a varrógéppel és a kis csikós sparral, aminek oly szépen világított a tüze esténként. Mint minden este, a Ninát ugratták épp. Akkor este apró fekete mintás, fehér kendő volt a fekete kendője alatt a fején, úgy bebugyolálta magát, akár egy apáca. Fekete lajbit viselt és fekete ráncos szoknyát mindig. Sohasem láttam kabátot rajta, csak olyan hatalmas nagy fekete gyapjú vállkendőt, abba burkolta magát télen-nyáron, mert mindég be volt annak gombolva a lajbija nyakig. Olyan érdekesen volt az megvarrva, magasított volt fel a nyakáig, alatta valami apró mintás blúzt viselt. A fejét állandóan bekötve hordta, jól lehúzta a kendőit, az alsót egészen rá a homlokára, a feketét valamivel följebb tőle. Talán a zsidó férje miatt takarta annyira be a haját. Bezzeg a Julcsa olyan szabadosan öltözött még öregasszony korában is, amilyet a divat diktált. Hát ilyen testvérek voltak ők.

– Te, Nina – szólította kötelező módon kissé viccesen meg nővére – oszt ma mit csinált a drága sógor?

– Mit csinált, mit csinált? Ivott, mint mindig. Mikor még délben ebédelt nem vót annak semmi baja se, de mire hazajött a munkából, olyan merev volt, akár a mángorlóm.

– Annus, mi az a mángorló? – kérdeztem tágra nyitott szemmel én.

– Az egy olyan szerkezet, amin a ruhát csavarják át.

– És miért csavarják azt azon át?

– Hogy a vizet kipréseljék belőle mosás után. – Lett is egyből hatalmas vigasság, a gyermeki butaság láttán. Nagyon elszégyelltem magamat, szokás szerint bebújtam az asztal alá, ami az ablak alatt volt.

– Oszt hogyan ment ma haza az a fránya Schill? – faggatta a húgát Julcsa néni.

– Hogyan, két lábon, de nagyon dűjtötte az a falat, amint becsapta a kaput maga mögött.

Még szinte látom, magas fakerítés vette a telküket körbe, abba az udvarba aztán senki sem látott be, olyan volt az, akár egy várfal. Hogyan dönthette ott bent a falat, elképzelni sem bírtam gyermekfejjel.

– Oszt megint bántott? – kérdezte Julcsa.

– Á, ma nem – válaszolta az nyeglén, kissé még a vállát is felhúzva –, ma nem. Ma csak veszekedtünk egy sort, osztán elibe tettem a nagy fazék pörköltet, beléesett a nehíz feje úgy ette, mint egy varacskos disznó, majd eldűtöttem a hencserre oszt mán alszik is.

– Oszt min vesztetek mán össze megint? – faggatta testvére, aki csak nem nyugodott bele a hallott válaszba.

– Na hát az úgy vót, hogy megint cefetül berúgott, úgy jött haza. Oszt megállt a kapun belül, nekidűlt a ház sarkának, úgy üvöltötte, hogy maga büdös kurva. Oszt mán nem bírtam szó nélkül, oszt mondtam neki: Hallja maga, Schill, lehet, hogy én csak egy kurva vótam, de abból is a legjobb fajta a városban, mert az legalább kelendő portéka, de maga a fenének sem kell. Erre oszt mán emelte is a kezit, de elugrottam gyorsan, oszt akkorát esett, akár egy búzás zsák. – Hatalmas hahotába kezdtek, a kis konyha majd szétesett a nagy hangzavarban egyből. Mi volt ezen kacagni való, ma sem tudom, de épp elég volt ahhoz, hogy abba ne hagyják a Nina ugratását.

– Na, hallod, drága Ninám – mondta erre kacagva neki Julcsa –, a’ mán igaz, hé! Mert én is megmondtam volna annak a Schillnek, ipp ma hallottam a faluban magam is, jó hírrel élünk, mert biza a városban nem is volt nagyobb kurva, mint te meg én! – erre a Nina hófehér lett. Felpattant és elszaladt, mint rendre máskor is. Volt nagy derültség órákon át. Arra nem emlékszem, mikor hagyták abba, csak arra, hogy az ölében cipelt az aprócska nagyanyám hazáig, végig húzta a lábaimat a földön, mert már akkora voltam. De én csak szoptam az ujjamat, ki- kinyitva a szemeimet egy-egy hepehupásabb részén az utcának, hiszen jókora gödröket vájtak abban a piacnapokon levonuló szekerek. Kövesút nem volt, csak földes, tele marhalepénnyel, mint akkoriban volt másfelé is a város szélén. Az utcabéliek java részt örültek is ennek az áldásnak, azzal trágyázták rózsáikat, meg a paradicsom tövét, amit az ökrök ejtettek maguk után jártukban-keltükben a vásár felé.

Legalább 26 éve nem jártam a Hajnal utcában. Akkor temettük el utolsó öreg lakóját, Szilágyi János bátyám feleségét, Ibolya nénémet. A nagyanyámék házát jóval előtte eladták a szüleim egy tót, vagy román embernek, már magam sem tudom. Csak a testvérem elbeszéléséből hallottam, majdnem mindegyik házat eladták már azóta, és azokban mind román és a hegyről leköltözött tót emberek laknak. Így hal ki a magyar mifelénk. Az öregek sorban adják vissza lelküket a teremtőnek, a városba beköltöztek a környező falvakból a románok, mert a magyarok csak halni tudnak, meg elvándorolni, de ezt már magam sem tudom és nem is értem, hogy miért. A régi házak ugyanolyanok, mint voltak, amikor még a Dávid leszármazottak lakták, csak az utcát aszfaltozták le. Akár a Hajnal utcához hasonlóan, ugyan olyan életet élt, és azonos összetétellel dicsekedhetett a település többi része is. Volt a hegy alatt egy hosszú, régi utca, ami elvezetett a város egyik végéből, a másik végéig, háromnegyed részénél kettészelte a hegytetőre telepített temető aljában végigfutó apró patak az Ótrás, majd a szomszédos román falu irányában elkanyarodva a völgyig húzódott egészen Pestesig. Egy másik, a Sólyomkő patak alatt épült a város hosszában. A falu életének legjelentősebbike volt a Fő-utca. E négy utcát összekötő keresztutcák alkották a régi falut, a későbbi várost, a cement gyár odatelepítésének ideéig. A többi részét utólag építették, javarészt beköltözött emberek, mert a falubéliek maradtak az őshonos utcákban. Hát így éltünk mi a Partiumban a hatvanas években boldogan, egyszerűen, tudatlanul. De nagy boldogság is az egyszerűség, amikor a legapróbb dolgon is nevetni tudnak az emberek. Nem számítógép előtt görbültek a sokat dolgozott fehérnépek, hanem jó nagyokat röhécseltek a szomszéd sparheltjének tűzfényénél. Oly csodásan csillognak angyal arcaik még a mai napig is, elég, ha becsukom a szememet, már mondják is a magukét ugyanúgy, mint annak idején, amikor még az asztal alól figyeltem őket.