Kegyelmes látomás

-Szonettkoszorú-

1.
Mikor csöndnek keblén dobban a szív,
Gyászos szövetkabátban vén varjak
Serege ügyetlen pillangót hív
Rettenteni homálylehelt sarjat,

Kemencés szánalom korgó hevén
Lobban a lélek sejtelmes lángja,
És bíráló tenyerek kőkemény
Ütésén reccsen oltalom zsákja,

Akkor kell halkabb imát mondani,
Csillagfényes lármákat bontani
Borsízű estek csontos bársonyán,

Együgyű sóhaj dermedt bilincsén,
Tévelygő kellem rozsdás kilincsén,
S adomás percnek nyirkos homlokán.

2.
S adomás percnek nyirkos homlokán
Kell ráncokvert peremét vizsgálni,
Kényes nagyítók emberi foltján
Eleven esély sebét piszkálni.

Felnyergelt világ szeges patkója
Kopik kirakott álmok küszöbén,
Létben vert dombok fényes sarlója
Villan karózott lendület tövén.

Ne hagyj magamra boglyas számvetés
Ajkán tündöklő bérenc nevetés!
Mutasd gyeplőjét csodáknak, ha hív

Mindenség mellkast szorító öle,
Ha háborút a némaság ökle
Lelt csókok szendergő oltalmán vív!

3.
Lelt csókok szendergő oltalmán vív
Menyegzős harcot kóborló hitünk,
Számolva zuhanó eszmék naiv
Porain csikorgó álmos kedvünk

Becstelen szigorát vigyázó, hű
Örömök végtelen kacsintását.
Szolgátlan szolgák kertjein a fű
Cserepes földben bontja subáját.

Vajon ki felel hangos kiáltás
Visszhangzó nyelvén tapadt sikítás
Rekedt betűiért, ha az ocsmány

Törvények kövét koldulja elme,
S megviselt eszmék oldalán nyerne
Csatát becsült kéjt vágyó tudomány?

4.
Csatát becsült kéjt vágyó tudomány
Nem nyerhet szelíd képzetek felett.
Nem lehet, hogy iszapos ingovány
Díszeleg violák szirma helyett

Várandós kertek emlős homokján,
Apátlan vágynak üszkös gödrei
Nyelik el tátongó űr fabotján
Görnyedők hangját. Markos öblei

Virrasztanak menyköves haragot,
S imára terelő vén harangot
Könnyez megfeszült, égi boltozat.

Becses madarak dala menekül
Semmibe, hol tekintet merevül
S bajszos végbe nehezül gondolat.

5.
S bajszos végbe nehezül gondolat
Ártatlan arcán feslő nyugalom,
Dölyfös gravitáción mozdulat
Szorong, és a lidérces unalom

Bábjátékát tapsolják keserves
Tenyerek, s ha gondtalan vasárnap
Ünnepi asztalán gőzöl leves,
Fürdőzik ágya hideg szobáknak.

Gyöngyöző esten ül a szorgalom,
Pislákoló tűz piroslik havon,
Külvilág zaján zendül meg zene

Óvó pirkadat kötényét oldva,
És pislant az ég- hűs nedvet szórva-
Sokat kacsintó, csepergős szeme.

6.
Sokat kacsintó, csepergős szeme
Csillan derengő múltnak is néha,
Szélvert ágak kérgein gyűjtene
Használt hasznok kínjaitól léha

Rügybe bújt kincset, lombozó jövő
Csüggedt gyökerébe vájt éveket.
Szeptemberi köd pokrócát szövő
Széknek szálán osonó fényeket.

De szakadjon rád jelen vigyora,
Csepergő ereszen tűrt zúzmara
Lepje koronát kérő ajkadat,

S ha bűnös kegyben omlanak falak,
Erőtlen telkek sátrai alatt,
Akkor feszítsd cölöpös izmodat.

7.
Akkor feszítsd cölöpös izmodat,
Ha szekérrúd reccsen meg hátadon,
És rózsaszín kendőt szakít vonat
Hazaigyekvő, fáradt lábakon.

Feszítsd, míg elnyűtt pillanat haján
Vibrál fegyveres félelem fénye,
S hajnali hegedűk ezer húrján
Pendül haragos nóták reménye.

Az leli honát nyugvó hazában,
Ki nem fekszik szánalom sarában,
Képzelt határok kulcsos kelleme

Sem sanyargatja féktelen vágyát,
S nem tördeli égbe csapó szárnyát
Korcs látomás serdülő szelleme.

8.
Korcs látomás serdülő szelleme,
Takard lepled melegével arcom.
Áttetsző selymek hamvas jelene
Terüljön párnámon, ha elalszom.

Puha ámulat habjaiba ejts,
Ha égi talajok marják léptem
Nehezét. Súgó alkonyatba rejts,
Ha ijedt mámor bokrait tépem.

Mályvaillatú, fehér erkélyen,
Delfinhangú, földi csicsergésben
Hulljon rám őrölt csillagból dara,

Sercenjen szavam kormos spórlapon,
Izzadjon kévét hideg pamlagon
Dohos ereklyék kongó udvara.

9.
Dohos ereklyék kongó udvara
Rejti Atyámba vetett hitemet,
S míg mulandó mágia pitvara
Trükkös varázslat élén hiteget

Megszentelt föld meztelenségével,
Nyikorgó ajtón indulok tova
Pazarló hitek ócska könyvével,
És pityókás szenvedély tétova

Tekintetén ül Krisztus keresztje,
Júdás véges csókkal nyert ezüstje,
Búcsúvacsora illatos bora

Fojtja a torkot kakas szavára,
Amíg illan sejtelem dacára
Derekas sejtek buzgó undora.

10.
Derekas sejtek buzgó undora,
Kegyelmes látomás égő szeme,
Skarlátos színek vérző fintora,
Cintányérok kőbe vájt üteme,

Mind Én vagyok, merülve magamba.
Temérdek sodrás apró kavicsán
Zúdul nyárban őszülő hajamra
Égi omlás, tüzes vaskarikán.

Szólítnak néha játszó Istenek,
Ételt kínálnak tréfás kisdedek:
Legyen anyatej óvó balzsamod!

Ujjatlan inged, ha vihar lopja,
Tövises bokrok nesztelen lombja
Legyen égre meredő paplanod.

11.
Legyen égre meredő paplanod
A mindent látó, kecses öntudat,
S ha tudatos hitet kell vallanod,
Nyelje szavaid tágas köztudat.

Dadogó világ üdvös gyermeke
Szaladjon és csokorral kezében
Sirassa, ha megkérded: vernek-e
Kínzó bűntudat vétkes hevében?

Felelni nem mer, kócos fürtjeit
Fonja szél kehe, fújva kürtjeit
Téli odúnak. Szakadjon hámod

Menydörgős, vadlovas ütközetben,
És mélán szendergő szürkületben
Űzött, vén kutya ugassa álmod!

12.
Űzött, vén kutya ugassa álmod,
Siratómenet véges léptein
Mohás koszorú bőgje hiányod,
Száradt festék légy templom képein,

Peregve oltárok gyertyát tartó,
Hímzett terítők fehér szemére.
Megrakott máglyák, lángot nyugtató
Füstje üljön fájdalmad neszére,

Ha bőkezű lét vigyorát lesed.
Ájult bogarak szálljanak veled,
Mikor bolygók messzeségét vágyod.

Sziromlevelek harmatán lesd meg
Teremtést. Sírj, ha ágyad megremeg,
S ha reggelek könnyeit csodálod.

13.
S ha reggelek könnyeit csodálod,
Kagylókba rekedt gyöngyök ezüstjén
Csillanjon napvakított rabságod.
Örök forgás próbálkozó estjén,

Ha cserebogárhad koppintana
Homályt tágra nyílt szemed tükrein,
Csak elnémult szíved bólintana
Szegre szúrt Való csúszós rögein.

Ne hagyd dagadni árva kenyered,
Míg zsenge borsót szorít tenyered,
S málnaízű forgács az abrakod.

Ne hagyd, hogy ápolt elme repedjen,
S telet hajlító, ízes melegben
Jégvirág szirma üsse ablakod.

14.
Jégvirág szirma üsse ablakod,
Ha délibábos létben szunnyadó
Muharszálakon lebben alakod.
Parlagos tájak terhét arató,

Honos viharok mesélnek mázsát
Cipelő, kényes árulásokat,
Átkos bűnök megszerkesztett rácsát
Kínálva. Istállókban vert lovak

Leheletén moccan a pirkadat.
Karolva éghez kötött virradat
Vállát, egyenesedik ki boltív

Feslő szivárvány, ömlő színein.
S alázat nyugszik lélek kincsein,
Mikor csöndnek keblén dobban a szív.

Mesterszonett

Mikor csöndnek keblén dobban a szív,
S adomás percnek nyirkos homlokán
Lelt csókok szendergő oltalmán vív
Csatát becsült kéjt vágyó tudomány.

S bajszos végbe nehezül gondolat
Sokat kacsintó, csepergős szeme,
Akkor feszítsd cölöpös izmodat
Korcs látomás serdülő szelleme!

Dohos ereklyék kongó udvara,
Derekas sejtek buzgó undora
Legyen égre meredő paplanod.

Űzött, vén kutya ugassa álmod,
S ha reggelek könnyeit csodálod,
Jégvirág szirma üsse ablakod.