Mihály
Hangos csattanással vágódott be a göcsörtös bükkfa ajtó. A zsalu pántjai majd ki estek a keretből.
A bent ülő öreg juhász egykedvűen tekintett a bejáratban megálló császári katonára. Nem ijedt meg. Már hallotta, hogy közeledik. Bár, azt nem tudta ki fia-borja jön napnyugtakor. Kucsmáját sem emelte meg jöttére. Elvégre, a labanc érkezett, neki kéne illően köszönni. Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.
A katona, jobb kezét még ott tartva a nyitott ajtó deszkáján nézett szét a kalyibában, majd, miután meggyőződött róla, hogy a ház ura egyedül van, szólt hozzá fölényes hangon.
- Adj ennem büdös paraszt! De gyorsan az istenedet, ne nekem kelljen keresnem, mert abból jó nem származna!
- Már régen megkínáltam volna, ha lenne. Most várom a Mihályt, hátha hoz valamit vacsorának.
- Hol az a Mihály, honnan jön, hová ment? Beszélj, vén mihaszna!
- Az erdőbe ment, vadászni. Onnan várom. Elment már vagy négy órája. Behajtottuk a juhokat és már ment is.
- A fő császári erdőben vadászik? - Csapott az asztalra ökölbe szorított kézzel, ahogy bejjebb ment a szobába. – Remélem, van rá engedélye, mert felköttetem.
- Van Hát. Hogy ne volna? Ez okból megnyugodhat a kegyelmességes katona úr.
- Százados úr a megszólítás te büdös! Hol a tisztelet belőled? Vedd le azt a rongyos kucsmát és hajolj meg, mert felrúglak!
- Hajolnék én, de jaj, a derekam. Bele ette magát a nyavalya. Fekünni is alig bírok. A kucsmám meg a maga egészségéért hagynám a fejemen, a tetyvek miatt.
- Fujj! Az anyád! Mentél arrébb! - S tett három lépés távolságot a juhásztól. - Hol van már az a gaz Mihály? Éhen vesszek talán? Még meg is kell csinálnotok nekem azt a vacsorát.
- Ha tudta volna, hogy jönni tetszik, biztos idejében visszaér.
- Ne feleselj te, mert megkenem a fájós derekad a kardlappal! Lehet nem is hoz semmi. Lehet olyan szerencsétlen, mint te. Te is csak juhász vagy és nem vadász.
- Hoz, az. Olyan még nem volt, hogy ne hozott volna.
- Ha nem úgy lesz, nyakát szegem egy birkádnak. Mekkora a nyáj?
- Tegnapelőtt még volt százhatvan. Aztán jöttek a maga társai és elvittek százötvenet. Mondván, egy embernek tíz birka elég. A Mihály meg akkor már második napja volt oda, hogy szólni lehetett volna. Bement a faluba, oszt ott fogta valami. Tegnap, kihajtásra ért vissza. Pedig, ha itthon lett volna, talán hagytak volna húszat is.
- Tíz birka? Te vagy a tizenegyedik! De egy kardhegyre kerül, négyet meg én hajtok el a katonáim után. Megértetted?
- Meg én. Marad, az a lényeg.
- Kiszáradt a szám, hogy veled fecsegek vén senkiházi. Adj innom! Adj egy kupa bort!
- Nincs, énnekem borom kérem. De húzok a kútbú friss, tiszta vizet. Azzal olthatja szomját.
- Milyen egy lepusztult ház ez te? Rögvest felgyújtom. Legalább melegítene valami. Úgyis koldus vagy te, a koldusok között is. Még borod sincs. Igyák a vized a békák. Ilyet képzelni? Én, vizet? Meg vagy te veszve. Aztán mond csak! Kurucot láttál-e erre mostanság?
- Nem én. Nem jönnek ők erre. Sok itt a szúnyog.
- Egyedül laksz itt paraszt?
- A Mihállyal vagyunk, kettecskén, csendesen.
- Asszony nincs a háznál?
- Volt.
- Mi lett vele? Elhagyott mi, mert nem bírta a szagodat?
- Megholt. Ott nyugszik szegényem a faluszéli temetőben. - Sütötte le szomorúan a szemét. Keserűség tükröződött arcán, s asszonya képét keresgélte a padló mintázatában. - Ötödik éve, hogy elment, mondta, szomorú sóhajjal.
- Mi lett vele? Belehalt a keserűségbe, hogy ilyen az ura? Ilyen senkiházi juhász?
- Szülés közben vitte el magával a gyárök. - Sóhajtott újra, s megtörölte szemeit.
-No! Ne legyen ilyen nyámnyila! Férfi létére rí itt, mint valami taknyos. Ilyen katonám lenne, már lelőttem volna. De magára a puskaport sem érdemes pazarolni. Még a csizmám sem törölném beléd. Pedig volna róla mit. Ha nem fázna a lábam, hozzád vágnám pucolásra. Nyomorult. Hol az a Mihály már?
Az öreg kicsit belemeredt a gondolataiba. A szép emlékképekbe és a fájdalomba, ami még mindig kínozta. Csak valahol, távolabbról hallotta a vendég szavait. De hallotta.
A katona is elgondolkodott valamin. Leült az asztal melletti székre és az ablakra meredt. - A Mihály a fia?
- Dehogy az, kérem szépen. - Legyintett kezével. - A temetésen csapódott mellém. Azóta vagyunk itt kettecskén. Csak néha jár el. Hol a faluba, hol meg vadászni. De úgy hallom jön is. Elébe megyek. Ha hoz valamit, azt úgyis kint kell nyúzni.
- Képzelődsz öreg, én nem hallok semmit. De menj! Aztán csak úgy, hogy halljalak benneteket. Nehogy szövetkezzetek itt ellenem!
Azzal az öreg kiment és megállt az ajtó előtt. A bent pöffeszkedő katona nem látta a kinti sötéttől, csak a nadrág világát. Hegyezte füleit, hogy minden szót halljon. Nehogy aztán valami váratlanul érje. De csak az öreg szavai jutottak be a házba.
- No, Mihály! Hoztál-e valamit? Egy nyúl? Alighanem sánta lehetett. De remek lesz. Nyárson, hagymával. Soká jöttél. Elfáradtál? Tiszta csatak vagy. Hozd magad rendbe, mert úri vendégünk van. Addig én szólok odabent, hogy meggyüttél, eredményesen. Türelmetlen a százados úr. No, menj! A vadászengedélyed is hozd, mert látni akarja a főméltóság. - Azzal vissza is ment a házba.
- Hol a Mihály te paraszt? Nem tán rafináltkodik valamiben?
- Azonnal itt lesz, csak iszik a kútnál, meg rendbe szedi magát kicsit. Ahogy jött, úgy mégse jelenjen meg a százados úr előtt! Nem lenne illő ilyen tiszttel szemben.
- Nagyon helyes. Fel is akasztottam volna, itt, helyben. Mi az ott a kezedben? Nyúl?
- Az. Rögvest kirántom a bundájából. Addig meg, ismerkedjenek meg a Mihállyal. Jön már. - S ennek a mondatának a végére belépett Mihály a lakba. A katona meglepetésében meg sem tudott szólalni. Csak a szék karfáját markolta meg mindkét kezével ijedtében. Nem erre számított. Rettegés lett úrrá rajta mikor Mihály meglódult felé. Szemei könnyel teltek meg és nadrágja átnedvesedett saját vizeletétől. Reszketett, mint a kocsonya minden porcikájában.
Mihály két ugrással ott termett a labanc mellett, s még így is, hogy az ült, nyakáig ért. Áporodott meleg leheletét arcán érezte a katona. De ez volt a legkisebb baja. Hanem a fogai. Azok a nagy, hegyes, fehér fogai, amik rettentőn meredtek rá. Fenyegetőn, csurgó nyállal. Megdermedt. Szinte meg is halt, ott, helyben.
Mihály meredten nézte a hívatlan vendéget. Meg sem moccant. Izmai megfeszülve vártak ugrásra, ha megmoccan a labanc, vége.
A juhász enyhén elmosolyodott, de komoly hangon szólalt meg a még nyitott ajtóból.
- Szép kutya ugye? Meglehet vagy hetven kiló. Ha meg felágaskodik, magasabb, mint én. Minap úgy megörült nekem, hogy fellökött mikor képem nyalt. Nem elég, hogy komondor, de még kan is. A kanok meg jóval nagyobbak, mint a szukák. A gazdájukat viszont ugyanúgy védik. Csak néha önfejűek. De okosak és nem felejtenek. Amióta meg maguk itt jártak, a labanc szag kifejezetten a kedvence lett. Szép kutya, jó kutya a Mihály. Találkozott már nádi farkassal is. Ehun van a bundájuk az ágy előtt. Tuggya hogy van a komondor ezzel? Egy farkas nem farkas, két farkas, fél farkas. De ezt majd ő elmeséli. Hagyom is magukat. Beszélgessenek csak. Hátha a végére még a szín is visszatér az arcába a százados úrnak. Én meg addig szépen bezárom az ajtót, nehogy akármi is megzavarja az ismerkedést. Aztán szólok a barátaimnak, hogy nyergeljenek, egy labanc barátjuk keresteti őket. Ez a kis nyúl kevés lesz ugyan annyiónknak, de nem baj. Lényeg, a jó társaság. Igyekszem vissza. Pár órácska az egész. Addig is, jó ismerkedést!
Hangos csattanással vágódott be a göcsörtös bükkfa ajtó. A zsalu pántjai majd ki estek a keretből.
A bent ülő öreg juhász egykedvűen tekintett a bejáratban megálló császári katonára. Nem ijedt meg. Már hallotta, hogy közeledik. Bár, azt nem tudta ki fia-borja jön napnyugtakor. Kucsmáját sem emelte meg jöttére. Elvégre, a labanc érkezett, neki kéne illően köszönni. Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.
A katona, jobb kezét még ott tartva a nyitott ajtó deszkáján nézett szét a kalyibában, majd, miután meggyőződött róla, hogy a ház ura egyedül van, szólt hozzá fölényes hangon.
- Adj ennem büdös paraszt! De gyorsan az istenedet, ne nekem kelljen keresnem, mert abból jó nem származna!
- Már régen megkínáltam volna, ha lenne. Most várom a Mihályt, hátha hoz valamit vacsorának.
- Hol az a Mihály, honnan jön, hová ment? Beszélj, vén mihaszna!
- Az erdőbe ment, vadászni. Onnan várom. Elment már vagy négy órája. Behajtottuk a juhokat és már ment is.
- A fő császári erdőben vadászik? - Csapott az asztalra ökölbe szorított kézzel, ahogy bejjebb ment a szobába. – Remélem, van rá engedélye, mert felköttetem.
- Van Hát. Hogy ne volna? Ez okból megnyugodhat a kegyelmességes katona úr.
- Százados úr a megszólítás te büdös! Hol a tisztelet belőled? Vedd le azt a rongyos kucsmát és hajolj meg, mert felrúglak!
- Hajolnék én, de jaj, a derekam. Bele ette magát a nyavalya. Fekünni is alig bírok. A kucsmám meg a maga egészségéért hagynám a fejemen, a tetyvek miatt.
- Fujj! Az anyád! Mentél arrébb! - S tett három lépés távolságot a juhásztól. - Hol van már az a gaz Mihály? Éhen vesszek talán? Még meg is kell csinálnotok nekem azt a vacsorát.
- Ha tudta volna, hogy jönni tetszik, biztos idejében visszaér.
- Ne feleselj te, mert megkenem a fájós derekad a kardlappal! Lehet nem is hoz semmi. Lehet olyan szerencsétlen, mint te. Te is csak juhász vagy és nem vadász.
- Hoz, az. Olyan még nem volt, hogy ne hozott volna.
- Ha nem úgy lesz, nyakát szegem egy birkádnak. Mekkora a nyáj?
- Tegnapelőtt még volt százhatvan. Aztán jöttek a maga társai és elvittek százötvenet. Mondván, egy embernek tíz birka elég. A Mihály meg akkor már második napja volt oda, hogy szólni lehetett volna. Bement a faluba, oszt ott fogta valami. Tegnap, kihajtásra ért vissza. Pedig, ha itthon lett volna, talán hagytak volna húszat is.
- Tíz birka? Te vagy a tizenegyedik! De egy kardhegyre kerül, négyet meg én hajtok el a katonáim után. Megértetted?
- Meg én. Marad, az a lényeg.
- Kiszáradt a szám, hogy veled fecsegek vén senkiházi. Adj innom! Adj egy kupa bort!
- Nincs, énnekem borom kérem. De húzok a kútbú friss, tiszta vizet. Azzal olthatja szomját.
- Milyen egy lepusztult ház ez te? Rögvest felgyújtom. Legalább melegítene valami. Úgyis koldus vagy te, a koldusok között is. Még borod sincs. Igyák a vized a békák. Ilyet képzelni? Én, vizet? Meg vagy te veszve. Aztán mond csak! Kurucot láttál-e erre mostanság?
- Nem én. Nem jönnek ők erre. Sok itt a szúnyog.
- Egyedül laksz itt paraszt?
- A Mihállyal vagyunk, kettecskén, csendesen.
- Asszony nincs a háznál?
- Volt.
- Mi lett vele? Elhagyott mi, mert nem bírta a szagodat?
- Megholt. Ott nyugszik szegényem a faluszéli temetőben. - Sütötte le szomorúan a szemét. Keserűség tükröződött arcán, s asszonya képét keresgélte a padló mintázatában. - Ötödik éve, hogy elment, mondta, szomorú sóhajjal.
- Mi lett vele? Belehalt a keserűségbe, hogy ilyen az ura? Ilyen senkiházi juhász?
- Szülés közben vitte el magával a gyárök. - Sóhajtott újra, s megtörölte szemeit.
-No! Ne legyen ilyen nyámnyila! Férfi létére rí itt, mint valami taknyos. Ilyen katonám lenne, már lelőttem volna. De magára a puskaport sem érdemes pazarolni. Még a csizmám sem törölném beléd. Pedig volna róla mit. Ha nem fázna a lábam, hozzád vágnám pucolásra. Nyomorult. Hol az a Mihály már?
Az öreg kicsit belemeredt a gondolataiba. A szép emlékképekbe és a fájdalomba, ami még mindig kínozta. Csak valahol, távolabbról hallotta a vendég szavait. De hallotta.
A katona is elgondolkodott valamin. Leült az asztal melletti székre és az ablakra meredt. - A Mihály a fia?
- Dehogy az, kérem szépen. - Legyintett kezével. - A temetésen csapódott mellém. Azóta vagyunk itt kettecskén. Csak néha jár el. Hol a faluba, hol meg vadászni. De úgy hallom jön is. Elébe megyek. Ha hoz valamit, azt úgyis kint kell nyúzni.
- Képzelődsz öreg, én nem hallok semmit. De menj! Aztán csak úgy, hogy halljalak benneteket. Nehogy szövetkezzetek itt ellenem!
Azzal az öreg kiment és megállt az ajtó előtt. A bent pöffeszkedő katona nem látta a kinti sötéttől, csak a nadrág világát. Hegyezte füleit, hogy minden szót halljon. Nehogy aztán valami váratlanul érje. De csak az öreg szavai jutottak be a házba.
- No, Mihály! Hoztál-e valamit? Egy nyúl? Alighanem sánta lehetett. De remek lesz. Nyárson, hagymával. Soká jöttél. Elfáradtál? Tiszta csatak vagy. Hozd magad rendbe, mert úri vendégünk van. Addig én szólok odabent, hogy meggyüttél, eredményesen. Türelmetlen a százados úr. No, menj! A vadászengedélyed is hozd, mert látni akarja a főméltóság. - Azzal vissza is ment a házba.
- Hol a Mihály te paraszt? Nem tán rafináltkodik valamiben?
- Azonnal itt lesz, csak iszik a kútnál, meg rendbe szedi magát kicsit. Ahogy jött, úgy mégse jelenjen meg a százados úr előtt! Nem lenne illő ilyen tiszttel szemben.
- Nagyon helyes. Fel is akasztottam volna, itt, helyben. Mi az ott a kezedben? Nyúl?
- Az. Rögvest kirántom a bundájából. Addig meg, ismerkedjenek meg a Mihállyal. Jön már. - S ennek a mondatának a végére belépett Mihály a lakba. A katona meglepetésében meg sem tudott szólalni. Csak a szék karfáját markolta meg mindkét kezével ijedtében. Nem erre számított. Rettegés lett úrrá rajta mikor Mihály meglódult felé. Szemei könnyel teltek meg és nadrágja átnedvesedett saját vizeletétől. Reszketett, mint a kocsonya minden porcikájában.
Mihály két ugrással ott termett a labanc mellett, s még így is, hogy az ült, nyakáig ért. Áporodott meleg leheletét arcán érezte a katona. De ez volt a legkisebb baja. Hanem a fogai. Azok a nagy, hegyes, fehér fogai, amik rettentőn meredtek rá. Fenyegetőn, csurgó nyállal. Megdermedt. Szinte meg is halt, ott, helyben.
Mihály meredten nézte a hívatlan vendéget. Meg sem moccant. Izmai megfeszülve vártak ugrásra, ha megmoccan a labanc, vége.
A juhász enyhén elmosolyodott, de komoly hangon szólalt meg a még nyitott ajtóból.
- Szép kutya ugye? Meglehet vagy hetven kiló. Ha meg felágaskodik, magasabb, mint én. Minap úgy megörült nekem, hogy fellökött mikor képem nyalt. Nem elég, hogy komondor, de még kan is. A kanok meg jóval nagyobbak, mint a szukák. A gazdájukat viszont ugyanúgy védik. Csak néha önfejűek. De okosak és nem felejtenek. Amióta meg maguk itt jártak, a labanc szag kifejezetten a kedvence lett. Szép kutya, jó kutya a Mihály. Találkozott már nádi farkassal is. Ehun van a bundájuk az ágy előtt. Tuggya hogy van a komondor ezzel? Egy farkas nem farkas, két farkas, fél farkas. De ezt majd ő elmeséli. Hagyom is magukat. Beszélgessenek csak. Hátha a végére még a szín is visszatér az arcába a százados úrnak. Én meg addig szépen bezárom az ajtót, nehogy akármi is megzavarja az ismerkedést. Aztán szólok a barátaimnak, hogy nyergeljenek, egy labanc barátjuk keresteti őket. Ez a kis nyúl kevés lesz ugyan annyiónknak, de nem baj. Lényeg, a jó társaság. Igyekszem vissza. Pár órácska az egész. Addig is, jó ismerkedést!
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése