Merengés kávéillatban

Tavasszal néha hosszan elrévedek,
a csészényi  illatos kávé felett. Hagyom,
hogy szenderegjenek az ébredő,
beszédes gondok. Nem engedem,
hogy a tolvaj Idő erővel rabolja el a reggeli,
meghitt csend-perceket. Vágyom,
hogy velem maradjon a pillanat, melyből
e szelíd időtlenségben némán vajúdó percek
− előre halálra ítélten − lassan megszületnek.
    Nézem a kávéskanalat:
a mozduló pillanattal lassú táncot jár
a hajnal sűrű illatában, és gondolkozom:
mivégre vagyok? Mivégre a világ,
a nap, a felhők, színek, illatok…?
- és a tavaszba észrevétlenül beleolvadok.
Áldom a jó csendet, a múlt, a jövő,
és a most születő percet. Lassanként
körvonalazódom: a világ parányi részeként
halandó ember vagyok.
    Tisztul a kép, szólít a Hang
- a feladat mindig ugyanaz: percenként
újjászületni, megélni az eljövő órákat, napokat.
Valakit mindig várni, ha elrabolta is
egy végzetes pillanat. Tenni nélküle,
helyette is a dolgomat: vágyni újra és
újra a tavaszt, az ébredéseket,
a hajnali kávéillatot, a hozzám hajoló,
most-pillanatot.

(Vers-illusztráció Mónos Jenő grafikájára)