Angyalszárnyakon

Volt idő, hogy nem múltak az évek,
ólomlábon járt a délelőtt,
csak a mama sürgött nagy-serényen
a vászonnal fedett asztal körött.

Az égre nyúló diófa tövében
néha látom: arca hófehér,
visszatérő álomként a fényben,
kovászt érlel, és dagaszt, szegény.

Körbejárja angyalként az asztalt,
áthajol az alvó lombokon,
mazsolával hinti meg a rétest,

megcsókol, én visszacsókolom...
édes illat, könnyű szellő ébreszt,
és elsuhan ő, angyalszárnyakon.