Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2013. május 8., szerda

CSAK A SZÉL FÚJ

with 0 Comment


CSAK A SZÉL FÚJ, MÁS SEMMI

Hát, az is valami, - mondta Konrád- van, ahol még ez sincs, motyogta saját magának.
Itt, a nagy lapos sziklámon ülve, a szakadék felett, még a szél is erősebb, nem gátolja semmi, a szakadékból jön felfelé, örvényként forog a sziklám körül.
Engem már ismer, vigyáz, nehogy lelökjön.
Gondolom, valahol a mélység sötétbe vesző rejtelmeiben keltődik, amit ember még nem látott, ott élőlénynek nincs mit nézelődnie, nincs mit keresnie, ez olyan lehet, mint a lélek háza.
A meredeken lezúduló falak sziklákkal tarkított, mélységbe hívogató néma hangjai, egy olyan szívóerő a szemlélődőnek, hogy szinte vágyat érez a leugrásra.
Egy nagy ugrással felhasalni a mélység fölé a levegőbe, széttárt karokkal szállni lefelé, érezni a szél felerősödött simogatását egész testemen.
Figyelni, ahogy egyre nagyobb tempóban közelít a mélység sötétje, őrült aggyal várva, hogy feltáruljon a titok, amit még senki sem látott.
A soha véget nem érő vad tempójú zuhanás, mert a mélység végtelen, csak senki nem tudta. Mert emberi aggyal végiggondolt történetben nincs végtelen, valahol mindennek vége szakad egyszer, de ez egy másik dimenzió kapuja is egyben, amivel számolni kellett volna.
Már csak a sötétség vesz körül, és az orkánná erősödött szél, biztos valami végkifejlet felé közelíthetek.
Összefolyik az én, vagy más fogalma, csak emberek vannak, idő, és napszakok nélkül. Az ugrom, vagy ugrik mindegy, az ugrás ténye a lényeg.

Az egyre gyorsuló zuhanás szele lassan lebontja rólam a ruháimat, ködössé, valószínűtlenné koptatja emlékeimet, már csak a kíváncsiság motoszkál bennem, mi lesz majd, hogyan tovább?
Már érzem, egyre erősebben egy másik dimenzió leheletét, szagát, átölel, az idegen vagyok szorongató érzése.
De valami ringatni is kezd, mint egy kis babát, hogy lecsendesítse esetleg meglévő félelmeimet, mert a kiszolgáltatott bizonytalanság érzete rémes elesettség érzést okoz.
Mintha zuhannék egy semmibe, valami felé, ami teljességgel ismeretlen, és biztosan nem az én világom.
Az egész olyan, mint egy álom, egy szorongató állapot, ami kezd elviselhetetlenné válni, és tudom, hogy nincs visszaút.
Felrémlik emlékeimben, hogy mi mindent nem csináltam, és amit tettem, azt sokkal jobban kellett volna tegyem, ez a felismerés, ami fájdalmassá teszi, az az, hogy nem lehet már visszacsinálni.
Szabad akaratom meséje végleg eloszlott, már csak tárgya vagyok valaminek, amiről azt sem tudom mi.
Lehet, idáig is tárgy voltam, csak nem gondoltam végig, nem hittem volna el, talán ezért intéződött úgy, hogy eszembe se jusson.

Akár milyen mély ez a szakadék, egyszer ennek is vége kell legyen, és megérkezem valahova, amiről még elképzeléseim sincsenek.
Tény, hogy a szorongáson kívül, van bennem egy kíváncsiság, egy lámpalázas színész érezheti ezt a függöny rejtekében, várva a végszót, amikor színre lép.

Már nagyon régen zuhanhatok ebben az éjszakában, lassan elömlik rajtam egy nyugalom, a felismerés, hogy tovább kell lépnem, mert állítólag a lelkem örök, és vándorol a maga módján a világok végtelenében, ahol minden más, de mindenütt én, én maradok.

Egyre könnyebbnek, egyre testetlenebbnek érzem magam. Gondolataim, érzéseim, korlátok nélkül szárnyalnak a süvöltő sötétségben, kiteljesedetten, szabadon létezem, és biztonságérzetem is visszatért.

Arcomhoz nyúltam, de döbbenten tapasztaltam, hogy sem arcom, sem kezem.
A testembe zárt énem száguld csupán, szabadon és fékeveszetten, elmondhatatlanul hatalmas érzés, sosem tapasztalt megkönnyebbülés.
Agyam, koponyámba zárt gondolatai, kiszabadulva, lázasan száguldanak, kitöltve a láthatatlan, sötét teremet, gondolataim tömegének sűrű légterében, lassulni kezd zuhanásom.
Aztán lefékeződik, csak a sötétség vesz körül, és végtelen csend.
Most várok, várom, hogy lassan láthatóvá, érzékelhetővé váljon az a közeg, amibe érkeztem.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.