Csodálatos nap volt számomra az a nap, amikor egy tavaszi reggel kinyitották az üzletet, az eladó kirántott a sorból, és eladtak. Az új gazdám, mert akkor még, én balga, azt hittem, hogy őt fogom szolgálni, sokat vesződött velem, majdnem kitörte az első kerekeimet, mire betuszkolt egy autóba. Boldogan robogtam az új életem felé, mert nekem, bár elég régen megszülettem, csak most kezdődött el a küldetésem. Bármennyire szerettem volna, nem láttam semmit a világból, mert a gazdám teljesen lefektetett az ülésen. Néha, ha nagyot zöttyentünk, kikukucskáltam, de a gyorsan elsuhanó tájból semmit sem érzékeltem.
Az út, ily gyorsan suhanva, mindössze húsz percig tartott. Nagy nehezen kicibáltak, és a gyors igazítás után, már fent is voltam egy kis teraszon, ami későbbi életem állandó színtere lett. A nagydarab ember betolt a szobába, és ekkor láttam meg az igazi gazdám, egy öreg félig béna asszonyt. Szorosan az ágyhoz toltak, és a Mamát a nagydarab egyetlen ügyes mozdulattal rám penderítette az ágyról. Meglepődtünk mind a ketten, a Mama is, és én is. Nagyot nyekkentem örömömben, hogy vége a várakozásnak, azt csinálhatom, amire teremtettek. Mama könnyes szemmel simogatott, mert felszabadítottam a szobafogságból. Ettől a naptól összetartoztunk. Közös reggeli a konyhában, majd irány a fürdőszoba. Délelőtt a kis teraszon napoztunk, a Mama olvasott, néha nyögdécselt, vagy elaludt. Délután pedig itt hűsöltünk ismét. Néztük az utcán játszó gyerekeket, a jövő menő embereket. Jól megvoltunk, én lettem a lába. Néha ugyan szidott, és a fenébe kívánt, de tudtam, hogy csak az elkeseredés beszél belőle. Nem gondolja komolyan a sértéseket.
Nagyon elkeseredtem, ha elvitték a kórházba, mert akkor belöktek egy sötét sarokba és csak a dédunoka citált ki onnan, rám ugrálva, lelökve a lépcsőn. Ez nagyon fájt, és aggódtam is. Féltem, hogy eltörik valamim, és akkor, nem tudom szolgálni a Mamát. Szerencsésen megúsztam a vad játékokat.
Egy délután nagyon megijedtem, mert a Mama, azt találta ki, hogy feláll, és elindul, belém kapaszkodva. Reménykedett, hogy sikerül neki, de csak egy nagy esés lett belőle. Tehetetlenül néztem, ahogy fekszik előttem jajgatva. Nagy sokára jött a lánya, de csak segítséggel tudta visszatenni rám. Összeszoktunk, néha nagy sétákat tettünk a temetőben, és egy alkalommal a templomba is elmentünk, a Mama lánya tolt bennünket. Meg –megálltunk beszélgetni az ismerősökkel. Ilyenkor a Mama egészen kivirult, és még dúdolgatott is. Már mindent tudtam a Mamáról, mert, ha senki nem volt a közelünkbe, csak nekem beszélt. Elmondta az élete történetét. Az ura haláláról beszélt, és a saját nyomorúságáról siránkozott.
Egy reggel emberek jöttek és elvitték a Mamát. Soha többet nem láttam. Engem bedobtak egy sötét sarokba, és azóta is várom, hogy újra én legyek egy ember lába, hogy boldogan simogasson, mert felszabadítottam az ágy rabságából. Talán egyszer újra kitolnak a fénybe.
Az út, ily gyorsan suhanva, mindössze húsz percig tartott. Nagy nehezen kicibáltak, és a gyors igazítás után, már fent is voltam egy kis teraszon, ami későbbi életem állandó színtere lett. A nagydarab ember betolt a szobába, és ekkor láttam meg az igazi gazdám, egy öreg félig béna asszonyt. Szorosan az ágyhoz toltak, és a Mamát a nagydarab egyetlen ügyes mozdulattal rám penderítette az ágyról. Meglepődtünk mind a ketten, a Mama is, és én is. Nagyot nyekkentem örömömben, hogy vége a várakozásnak, azt csinálhatom, amire teremtettek. Mama könnyes szemmel simogatott, mert felszabadítottam a szobafogságból. Ettől a naptól összetartoztunk. Közös reggeli a konyhában, majd irány a fürdőszoba. Délelőtt a kis teraszon napoztunk, a Mama olvasott, néha nyögdécselt, vagy elaludt. Délután pedig itt hűsöltünk ismét. Néztük az utcán játszó gyerekeket, a jövő menő embereket. Jól megvoltunk, én lettem a lába. Néha ugyan szidott, és a fenébe kívánt, de tudtam, hogy csak az elkeseredés beszél belőle. Nem gondolja komolyan a sértéseket.
Nagyon elkeseredtem, ha elvitték a kórházba, mert akkor belöktek egy sötét sarokba és csak a dédunoka citált ki onnan, rám ugrálva, lelökve a lépcsőn. Ez nagyon fájt, és aggódtam is. Féltem, hogy eltörik valamim, és akkor, nem tudom szolgálni a Mamát. Szerencsésen megúsztam a vad játékokat.
Egy délután nagyon megijedtem, mert a Mama, azt találta ki, hogy feláll, és elindul, belém kapaszkodva. Reménykedett, hogy sikerül neki, de csak egy nagy esés lett belőle. Tehetetlenül néztem, ahogy fekszik előttem jajgatva. Nagy sokára jött a lánya, de csak segítséggel tudta visszatenni rám. Összeszoktunk, néha nagy sétákat tettünk a temetőben, és egy alkalommal a templomba is elmentünk, a Mama lánya tolt bennünket. Meg –megálltunk beszélgetni az ismerősökkel. Ilyenkor a Mama egészen kivirult, és még dúdolgatott is. Már mindent tudtam a Mamáról, mert, ha senki nem volt a közelünkbe, csak nekem beszélt. Elmondta az élete történetét. Az ura haláláról beszélt, és a saját nyomorúságáról siránkozott.
Egy reggel emberek jöttek és elvitték a Mamát. Soha többet nem láttam. Engem bedobtak egy sötét sarokba, és azóta is várom, hogy újra én legyek egy ember lába, hogy boldogan simogasson, mert felszabadítottam az ágy rabságából. Talán egyszer újra kitolnak a fénybe.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése