Zsibong a végállomás. Aktatáskás férfiak, cókmókos nők topognak türelmetlenül a járdán; a zöldre meglódul a tömeg.
Befut a 6-os villamos, felszívja az ajtóknál tolongókat. Pár lépés, csoszogás után mindenki helyet talál: ki lerogy egy üres helyre, ki ránehezedik a legközelebbi fogantyúra. Nemigen néznek egymásra, hiába, na: az embert rettentően elfoglalja sűrű gondja. Mereven előre nézve, talán az élet roppant bonyolult, érthetetlen voltán rágódik a sárga jármű legtöbb utasa.
A nyugalom azonban nem tart sokáig. Mozgás támad, utat tör magának egy dudorászó negyvenes.
Billeg a boros-borostás, barázdás arcú férfi, aztán székre huppan. Láthatóan nem érdekli a külvilág. Azazhogy egy valaki, távollevő, mégiscsak; mi több, másra sem gondol egyfolytában. Kiderül ez a fel-feltörő danolásból, amellyel megbontja a közömbös csendet. Elborultan néz maga elé, bánattal telten rezegteti hangját. „Úúúgy szeretleeek, úúúgy imááádlak, fáj a szívem ééérted...”
Az utasok egy-egy pillantást vetnek rá; páran szánakozva fordulnak el.
Ugyan, hol van, akit úgy szeretnek, így kívánnak? Talán nem is tud róla, vagy ha igen, nem örül ennek; persze, hogy nem találnak egymásra, vagy nem lehet a dologból úgyse semmi. Ilyen csak a könyvekben van. Különben sem hihető ez, gondolhatják magukban a bámészkodók, imigyen hazugnak bélyegezve a fájdalmasan feljövő érzést. Amit mintha csak alátámasztana, hogy bánatosunk nem is mai gyerek már.
Feltör a kínlódó hang megint: „Úúúgy szeretleeek, úúúgy imááádlak...”
Elfordulnak, kibámulnak az ablakon a fásult utastársak. Nem zökkentheti ki őket közönyükből semmi.
Jómagam azonban átéreztem a borostás, el-elcsukló hangú úr baját. Láttam is körülötte a szép különösség örök vágytól nyert auráját...
Befut a 6-os villamos, felszívja az ajtóknál tolongókat. Pár lépés, csoszogás után mindenki helyet talál: ki lerogy egy üres helyre, ki ránehezedik a legközelebbi fogantyúra. Nemigen néznek egymásra, hiába, na: az embert rettentően elfoglalja sűrű gondja. Mereven előre nézve, talán az élet roppant bonyolult, érthetetlen voltán rágódik a sárga jármű legtöbb utasa.
A nyugalom azonban nem tart sokáig. Mozgás támad, utat tör magának egy dudorászó negyvenes.
Billeg a boros-borostás, barázdás arcú férfi, aztán székre huppan. Láthatóan nem érdekli a külvilág. Azazhogy egy valaki, távollevő, mégiscsak; mi több, másra sem gondol egyfolytában. Kiderül ez a fel-feltörő danolásból, amellyel megbontja a közömbös csendet. Elborultan néz maga elé, bánattal telten rezegteti hangját. „Úúúgy szeretleeek, úúúgy imááádlak, fáj a szívem ééérted...”
Az utasok egy-egy pillantást vetnek rá; páran szánakozva fordulnak el.
Ugyan, hol van, akit úgy szeretnek, így kívánnak? Talán nem is tud róla, vagy ha igen, nem örül ennek; persze, hogy nem találnak egymásra, vagy nem lehet a dologból úgyse semmi. Ilyen csak a könyvekben van. Különben sem hihető ez, gondolhatják magukban a bámészkodók, imigyen hazugnak bélyegezve a fájdalmasan feljövő érzést. Amit mintha csak alátámasztana, hogy bánatosunk nem is mai gyerek már.
Feltör a kínlódó hang megint: „Úúúgy szeretleeek, úúúgy imááádlak...”
Elfordulnak, kibámulnak az ablakon a fásult utastársak. Nem zökkentheti ki őket közönyükből semmi.
Jómagam azonban átéreztem a borostás, el-elcsukló hangú úr baját. Láttam is körülötte a szép különösség örök vágytól nyert auráját...
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése