Skype-olás után

– Jó volt beszélgetni ismét! Nagyon örülök, hogy vagytok (nekem), és jó egészségben!
– Igen, igen... még vagyunk
– ...
– A végállomáshoz közelítve...
– ...
– Na, ez az, megint megállapíthatom: ilyen megjegyzésre sokan nem tudnak mit felelni.
– De én igen... Általában, akik panaszkodnak, hogy hamarosan meghalnak, azok húzzák legtovább... Ez Robi tapasztalata is.
–  Na de, akik tréfálkoznak, vagy csak tényszerűen jelezve adják elő a témához illeszthető mondanivalójukat?
– Palacsintát sütünk éppen...
– Hányszor mondtam is: semmi nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik; ha valahogyan megnyilvánulunk, annak sokféle oka lehet. Essen szó akár az elmúlásról.
– Ismét lekvárral lesz, teához...
– Például lehetek élet-vége hangulatban attól, hogy értesültem, a szomszéd házban elhunyt valaki. Ilyenkor a részvét érzése mellett szinte automatikusan beugrik: na, mi még nem kerültünk sorra. De lehet, hogy Pessoa könyvét tettem le imént, ki azt írta: „Mi múlik, halál, a mi halálunk, / Ha belőlünk múlik. Ott egy bokor / elenyész s vele megy / A fele életem.” – Az ilyesfajta „halálos” szépség benne marad egy ideig az emberben.
– Robi mondja, ha most nálatok lenne, jót beszélgetnétek erről... Magos zsemlék is lesznek az ebédhez.
– Esetleg az is eszembe juthatott, hogy te illetve ti, valószínűleg nem igazán foglalkoztok az őket megillető módon az úgynevezett végső kérdésekkel, s ha ilyenre utalok, úgy vélitek, éppen panaszkodni van kedvem. Erre gondolva „provokáltam”. Amihez tudnotok kell: most éppenséggel nagyon jól érzem magam. De van képem hozzátenni: lehet, hogy már egy hetem sincsen...
– Robi nagyot nevetett a befejezésen... Azt mondta: „Az ilyen emberek jobban szeretik az életet, mint mások.”
–  Azt hiszem, e megfogalmazáson még gondolkodnom kell egy keveset.
– Jó. Délután valószínűleg nézünk magunknak aprítót... Príma márkát láttunk, akciósan.