Ármány

Hogy küzdjek?
De mégis miért?
Azért, hogy itt tartok
csakis magadat dicsérd.

Te tettél azzá!
Mint falon a vakolat,
kopik le rólam a bőr,
gerjed az indulat.

Vén gúnyos görcs,
lelketlen senkit formált
oly sok év, és bánat belőlem.
Helyetted is megtette az idő a dolgát.

Egy szörny vagyok!
Üvölt az önismeret.
Már hiányzol szeretet,
és szeretett ő is, de te nem.

Nézek a semmibe,
mégis téged látlak.
S örömmel mondom ki,
most már én is utállak.