Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2013. szeptember 22., vasárnap

Házasodni mindenáron /IV. rész

with 0 Comment


   – Jézusom! Hogy megijesztett maga, Isti! Hol járt? Egész nap nem láttam… – hadarta a nem várt helyzettől meglepődve, miközben pár lépést hátrált a belépő férfi elől és a menekülés gondolatával letette kezéből a tejjel teli vedreket.
    – Nem láttál? És hiányoztam neked...? Mondd, hiányoztam?!
Erzsi megpróbálta  kikerülni, hogy minél hamarabb az ajtón kívül juthasson, de nem sikerült. Ifjú Barta  elkapta mindkét csuklóját és kérlelni kezdte:
    – Maradj még egy kicsit… Nem látod, hogy…
    – Mit? – vágott szavába zavarát leplezve Erzsi, míg tehetetlenül vergődött a férfikezek béklyójában.
    – Azt, hogy… – és itt, mintha a józanság nyugalma szállta meg az asszony kezének érintésétől, ifjú Barta elharapta a mondatot. Erzsi azonban kiolvasta szeméből a folytatást, amibe egy pillanatra beleszédült, de összeszedte magát és megpróbálta csillapítani a feldúlt férfit.
    – Most ittas, nem tudja, mit beszél... Majd holnap… – kezdte békítően, de ifjú Barta szavába vágott:
    – Mi lesz holnap, Erzsi? Hát nem érted, hogy nélküled számomra nem létezik se holnap, se holnapután? – mondta ki vérge a mindkettőjük sorsát érintő igazságot és elengedte a döbbenettől elnémult asszony kezét, aki ettől magához tért és a feleletet lelkébe fojtva, felkapta a vedreket és kilépett az istállóból.
Mélyen alvó férje észre se vette, hogy milyen későre járt, mire ő melléje feküdt. Az istállóban történtek sokáig ébren tartották. Behunyt szeme mögött újra és újra felvillant az ifjú Barta arcáról sugárzó reményteleség, hallotta szavait, érezte kezének szorítását.
A hold már halványulni látszott, amikor végre elaludt.
    Barta felébresztette feleségét, aki különös módon, ezen a reggelen a szokottnál tovább aludt.
    –Valami bajod van? – vizsgálta fürkésző tekintettel –, már késő van.
    – Nincs semmi bajom, az este későn feküdtem le – ugrott ki Erzsi ijedten az ágyból, úgy, mint akit rossz tetten értek.
    – Mé’ feküdtél le későn, mi dógod vót?    
    – Vót éppen elég! Hagyjon má’, nem hallja, hogy sír a gyermek?
    – Jól van no! Ne pattogj úgy... !
Erzsi karjába kapta Gergőt, egykettőre megetette, tiszta ruhát adott rá és visszatette az ágyába.  Miután fejt és ellátta a többi állatot, reggelit készített. Csak ketten ültek asztalhoz.
    – Hát az a lókötő hol kujtorog má’ ilyen korán? –kérdezte Barta, mire az asszony megint igerülten felelt:
    – Én honnan tudjam? Tőlem ott jár, ahol akar!
Idős Barta István még soha se hallotta így beszélni feleségét. Csak állkapcsa ideges rángásából látszott, hogy gyűl benne az indulat. Reggeli után szó nélkül kiment az udvarra és összeszorított fogakkal sűrű teendői után nézett.
Erzsi gépiesen végzett mindent a házban, miközben gondolatai messze jártak. Az utóbbi időben egyre gyakrabban jutottak eszébe anyja szavai, amelyeket búcsúzóul suttogott: „Osztán, majd meglátod!” Meg. Máris kezdem látni, sóhajtotta. Amióta eljött otthonról, nem találkozott szüleivel. Most egyből rátört az anyja utáni vágy. Aztán szeretné megmutatni nekik Gergőt is. Meg kell őket látogatni, még mielőtt hidegebbre fordul az idő!
    Estére ifjú Barta is előkerült. Bement szobájába, rávetette magát az ágyra és gondolataiba mélyedve bámulta a gerendákat. Csak a vacsorához jött ki.
    – Hol a fenében jártál egész nap? Itt hagyod az embert a sok dologgal …– vette elő az apja, amikor asztalhoz ültek. Isti válasza mindnyájukat meglepte:
    – Már nem az én dolgom.
    – Nem? Hát ki a nyavalyáé?! – csattant idős Barta hangja.
    – A magáé, apám… s a többieké!
    – Mit beszélsz, te holdkóros, nem vagy eszednél?
    – Nagyon is eszemnél vagyok, és elmegyek, még mielőtt tényleg elveszíteném!
Erzsi akarata ellenére összerezzent, mint akit villámütés ért.
    – Mi az?! Büdös lett a munka, vagy mi a fészkes fene ütött beléd egyszeribe? – borzolódott fel egyre jobban idős Barta, de a fia úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést.
    – Bent jártam a városban. Munkát kerestem. Január elseje után kezdek.
Az apja csak kapkodta a levegőt, alig tudott megszólalni:
    – De fiam, miért…, mi lesz velünk? Tudod, hogy egyedül nem bírom a sok munkát… – vette könyörgőre a szót, miközben szemmel láthatóan ezekben a pillanatokban aggastyánná öregedett.
    – Apám, maga már nincs egyedül – felelte ifjú Barta és sokatmondó pillantást vetett Erzsire, aki merev arccal ült közöttük –, s aztán majd felnő a fia, a másik, itt lesz az, ha szükség lesz rá. Azzal felállt és kiment a házból.
Idős Barta István kővé dermedt az ámulattól. Megpróbálta, de nem volt képes összeszedni gondolatait.
    – Tégy egy üveg bort az asztalra! – szólt Erzsinek –, ülj ide mellém, és igyál te is!
    – Tudja, hogy én nem iszom! – próbált ellenkezni az asszony –, és be kell menjek Gergőhöz.
    – Nem mész sehova! – szólt rá az ura –, idd ki ezt a poharat fenékig! Erzsi ivott egy kortyot, majd letette a poharat az asztalra. Idős Barta István többet nem erőltette. Csak nézte feleségét és minél többet nézte, annál jobban megvilágosodott előtte minden.
    – Kellek én neked, Erzsi? – jött ki erőtlenül a hang a torkán, miközben megpróbált felesége szemébe nézni, amely most az előtolakodó könnyektől különösen fénylett. Erzsit meglepték ezek a szavak. Még soha senki nem kérdezett tőle ilyent, a hitves ura is csak most először. Nem is tudja, mit illik felelni ilyenkor. Megmondja az igazat, hiszen... nem is tudja… Fejében olyan zűrzavar támadt, hogy forgott vele a világ.
    – No, szólj má’... ! Szeretsz, te egy kicsit is engem?...
Erzsi alig bírta visszafogni remegését. Aztán eleredtek könnyei és hangtalanul peregtek le szép fiatal arcán. Idős Barta István nem bírta nézni felesége gyötrelmét.
    – Jól van no, jól van... Ne sírj má’! Nem te vagy a hibás – próbálta vigasztalni –, eridj, feküdj le, jövök én es mindjárt!
Szót fogadott. Lefeküdt, de gondolatait sokáig nem tudta lecsillapítani.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.