Emberi sors

Ne bántsd azt, ne sújtsd, el ne ítéld,
ki teszi dolgát a holnapért,
s nem harsog a hangja,
mint Isten haragja.
Vészt sem jelez,
mint a sziréna
rikoltó jellel,
ha nem kell.
Hallgat.
Nem kérdez,
nem is felel.

Gágogások közt nem pöröl,
míg nap süt, fényben tündököl,
szíve béke hajléka.
A haragja is néma.

Zsenge lombok alatt
nem írt madarakat,
friss szellők ölén
csillagokig fölér
kínlódva, töprengve,
küzdve az árral,
hogy a holnap szebb legyen.

Torzsalkodások mételyén
fogyó garas a remény
kétségek közt
elvetett magja,
ha nem a munka hajtja.
Sötét veremben tapogat,
fénybe vivő utakat,
s verejtéke hulló cseppjein át
Istenért kiált földre lehullva.

Fénybe emel
minden parányi örömöt,
hogy megsokszorozódjon
kezei között. S ha villám sújt,
vagy cselszövés dúl,
-fejére átokháló feszül-
megküzd minden árral,
a gazdaggal, a silánnyal
ocsmányságig fodrozó
gyűlölt habok között.
Viharok árját vitorlái állják
s léket ütötten is halad,
küzd emberül,
s ha minden széthull,
mindig újra kezdi
szemlesütve, kínlódva, gyötrődve
jeges hullámokból égre törve.

Tenger szaggathatja
ezernyi darabra,
nincs oly erő, mely eltérítheti,
míg látja a célt, amiért élt,
s amiért mindent feladott.
Tudja, egyszer hazatalál,
mint annyi vándormadár,
ha eltűnnek a gyűlölet hegyek
a távoli horizont felett,
s kikötők várják, békés öblök,
s megáldják majd az Istenek
ott fenn a mennyben,
azért, amit itt lenn
értünk alkotott.

(Kép: B.Gáti Csilla)