Most kellene

Most kellene lelkünknek a biztatás,
míg iramos vágy repít fölfele.
Toporgóknak, mondd, mit ér a szóvarázs,
imamalom, légcsövek erdeje,
tüdők lombjain átszűrt áporodott
levegő. Nem jut fel a mennyboltig.
Nincs megújulás. A megtántorodott
ember önön lábába belebotlik,
lépni fél, haladni meg nem tud, csak vár,
hogy belé eressze dús gyökérzetét
valaki, mint ősszel az elültetett fák
tavasz-várón. De tavasz lesz-e még...

(Kép: Internet)

Tükröt tartok

A mérlegre már fel se teszem,
hogy mi volt tegnap, s holnap mi lesz.
Vihart se keltek, lengedezem,
tükröt tartok az éveimhez.
Nem éhezem, nem szomjazom,
a napjaimat foltozgatom.
Tudom, haza sohase érek,
folyó se tér vissza az érhez.
Magamba nézek, mint tó tükre
hullámtalanul elmélyülve,
hol megigazulnak a szavak
kimondva azt, amit nem szabad.
S ha kérditek, mi végre lettem én
egy átutazó e földtekén,
mindig más és más rá a válasz,
miként más vagyok, mint a látszat,
aki volt, aki van, aki lesz.
Nem hasonlítható senkihez.
Vagyok, akinek hiszem magam,
életrevaló gyámoltalan,
rajtam nem fog se áldás, se átok.
S ha mégis, akkor azt hagyom rátok.



(Kép: Keszthelyi György: A tükör)

Öröklét s feltámadás

Áldást osztani megsüvegelt főknek,
-pár szó, lelki vigasz, néma kézjel-
megváltás, kegy kevesek közt többnek,
hogy hidd, az öröklétig így érsz fel.

De megosztani a térdre rogyottnak
utolsó leheletét is mással,
kiben a lét pislákolva lobban,
az felér már a feltámadással.

Barkóbázom

Barkóbázom magammal
Az életem lett a tét
A volt kimondhatatlan
A lesz már néha félt
Bennem volt varázshegyek
Lobogó füstsörénye
Egy ujjnyi csak egy nyelet
Mintha az égig érne
Rákérdeznék hisz tudom
Mit hozhat a sors nekem
De félek ha kimondom
Már nem is veszíthetek

Napjaim

Vágyaim mind-mind földhöz ragadt álmok,

növelik egyre éveim hadát.

Minden MÁRA csupán HOLNAPOT várok,

s minden HOLNAPRA a HOLNAPUTÁNT.

Mégis vonz a MA rejtélyes varázsa.

Bekopog hozzám ismeretlenül,

s mint aki siet, nincsen maradása.

Ahogy megjött, úgy el is menekül.

Rég nem számoltam soha az éveket.

Ma meg fukarrá tesz gyérülő sorsom,

hogy tengődjek egy fél- életnyi torzson.

Mert az úton előre menni nehéz,

hogyha az ember csak visszafele néz.

Észre se veszi már, hogy megérkezett.

Piedesztálon

Nem vívódtam. Hittem akaratlan.

Mindenem vagy, csontomból faragtam

tartópillért neked, mint a gyerek,

-hogyha nem vagy velem, érezzelek-

bordát futó erek, s szíved köré váznak,

s vágyakat szárba szökkent kalásznak

utat kanyargón, hol lábad hordoz.

Megbékélt csendet vad viharodhoz.

Nem vívódtam. Tudtam, amit kaptam,

hit volt, s kétely az elvetett magban,

feledve a kínt, mint aki célt ért,

s átkelt veled tetőt borzolt szélként

sóhajok hídján, zsalugáteréjben.

Fáklyám lettél, mikor hozzád értem

megkövülten talapzattá válva,

hogy felállhass a piedesztálra.

Éget a szó

Kevés
kőbe vésned azt,
-míg törvényt ülsz mindenek felett-
akarom,
törekszem.
Ígéreteid glédában állnak,
a szó, amit kiejtesz ajkadon
éget, s ne hidd,
hogy ettől több leszel.
Istenné se válhatsz,
mintha mennyország lenne itt.
Az életben,
ha csak álmodozol,
károgó varjúhajnal ébreszt.

Azt vésd fel csupán,
mindent megteszek érted,
s véreddel üss pecsétet rá,
hogy érezd, mint válik
hiteddé, véreddé
lázas testedben a szó,
amit megígértél.
Gyermekem vagy,
belőlem sajdultál ki,
mint a mag ezer éve
egy testté összegyúrva
lányomnak, fiamnak.
Beértél, hogy táplálj ,
ha kín és éhség gyötör,
s széthullnék, mint a kéve.

Föld vagyok,
néped,
nemzeted,
hazád.
Ez az otthonod,
hol gyümölcs
holt fán is megterem,
s fennmaradsz újabb ezer évig,
míg szíved tiszta,
s igazat szól a szád.

Utórezgés

Mondd, mivé lesz így a régi barátság,
az ember maga elől is menekül.
Egykor kiálltunk egymásért, hogy lássák,
összetartozunk, nem vagyunk egyedül.

Engedtük, hogy hamvadó vágyak között
csillapodjon a varázs, ami éltet         
utórezgésként a csillagok fölött,        
ahová ember vissza sose térhet.      

Mégis szólnod kell, tárd fel neki magad,
széthull minden, csak barátság marad,
egekig repít új lombot-hozónak

éltető fénye lesz a tiszta szónak.
Mindegy, ki kezdi, ha a szív összeért .
Ne várj köszönetet a köszönetért.

Fut az út

Fut az út sántán
Billegnek a fák
Űzi a sátán
A szarvas csordát
Szellők ölébe
Hajlik a barka
Selymes szíve hull
Vérzőn az avarba
Lángol a tarló
Füstölög kéken
Cigánykereket
Vet fenn az égen

Tavasz se volt itt
Még nyár is alig
Kertek alatt az
Ősz lopakodik
Ablaknyi résen
Felhők közt bolyong     
Sápadt cégér lett
A réz napkorong
Csillagok hullnak
A föld elalél
Sántán fut az út
Kanyarog a tél
Megfagy a tűz is
Élni szeretnék            
Észrevétlenül
Mintha nem lennék

Varázslatok

Meddig könny a könny és mettől lesz mosoly.
Egyetlen csepp is ha bánat, vagy öröm ér,   
ahogy megindul millió póruson,
s egymásra talál az ajkad szegletén.

Könnyből mosolyt szülsz, mosolyból meg könnyet,
elbűvöllek tudom, ha megszólalok.
Nevess, vagy sírj, az élet együtt könnyebb,
míg őrizzük titkon e varázslatot.

Élettest

Élettest vagy.
lelki lenyomat,
nem holmi kortünet.

Vers.

A szellem üzen általad,
a gondolat,
a szó,
akkor is, ha kérdeznek,
akkor is, ha nem.
Semmiből jössz,
hogy minden lehess,
míg figyel rád a kor
sírva, rajongva,
térdre esve, ha kell
áttört csendek falán
észrevétlen
égő trónusodról.

Kiáltás vagy,
néma hallgatás.
Felsíró fájdalom.
Ifjú dalnokok lantjain
felcsendülő dal,
merengő lányok szeszélye
ábrándos hajnalokon.
Ha nem vagy, hiányzol.
Ha vagy, mondd, ki vesz észre.

Bennünk élsz
eleven szellemtest.
Vérben, könnyben megfogantattál,
hogy formát ölts,
tiszta, szép, mosott ruhát,
míg el nem hullsz,
mint fürtjeinkből a hajszál,
dérezüst nyárutókon
ajkunkról a siratóének
egyenként
egymás után.

Megszülnek,
hogy magadból újra szüld
gyenge magad
s áldozd fel a sorsnak,
míg felsejlik a szó, hogy dalra váltsd.
Ráfeszülnek kézjegyeid
hangtalan a húrra, hogy felzengjen,
mintha titkos akkordokat játszanál.

Csak nekünk, nekünk játssz.
kik bölcsőd körül állunk,
s bölcs gyönyöröd ránk szabod
komolyan, mert komoly a játék
és szent minden akarat,
mit kristályhóra hullajt a vér,
-fenyők alatt könnyeikkel
küszködő Isteni ajándékként-,
mint az ige,
a leírt szó,
a kőbevésett
örök igazság.

Ó vers.

Mikor meghalsz,
vagy élve temetnek el,
senki meg nem gyászol,
de a gondolat tovább él
kimondatlanul is,
tovább gondol mind,
kit anyaszült a földre
s lerakja eléd koszorúit
az emlékezet.

Értünk,
élőkért
a feltámadásig.

Csak úgy

Feladni elvet,
amit zendülő vér, vágy, agy
csillagközi pályáit
végig járva vésett beléd,
csak elvtelenül lehet.
Hitet is csak hitetlenül.

Megcsalni szerető Kedvest,
lelkedből forrásként fakadót,
-gyönyöröktől megkísértetten,
mikor a test nedvein falánkul
éhség rág, mint a féreg-
megalkuvón megcsalatlanul.

Eldobni nőt, a legdrágábbat,
ki téged önmagává tett,
s magadban féltve hordtad őt,
csak úgy, belehalsz előbb,
hogy élni tudj tovább,
mikor lehull az álarc,
nem szólsz, hallgatsz
ordas szívvel,
mint a kivert kutya
boldogtalanul.

Boldog boldogtalanság

Újra kitűzted a cölöpöket.
Jelnek. Léleknyugtató határnak,
meddig mehetek el, számkivetett,
mikor eláraszt a sötétség,
hogy hozzád visszataláljak.

Új hont ígérsz magadban,
mintha befogadnál.
Tiszta, vérforraló fekhelyet,
harangnyugtató esti imát
annyi sok bolyongás után.
Elém vetett alamizsnaként
szűkíted az időt, a teret,
ahogy nő bennem a vágy újra
a régi lábnyomon
visszafele járni.

Beveted ellenem utolsó
védelmi hadoszlopod,
- míg álmaink csatáznak
felébredve valós csatatereken-
s elejét veszed minden szónak,
mit el se mondtam még,
s amit elmondtam
rég elfelejtetted.

És várod,
hogy lábhoz tett fegyverrel
jöjjek könyörögni,
adjam fel magam újra s újra
egy talpalatnyi
boldog
boldogtalanságért.

Hallgatni,
vagy mennydörögni.

Elengedlek s újra visszahívlak

Visszajöttél hozzám
sok közt egy kivétel
úgy vibrálsz égőn
csontjaimban
mint aki harangszót
tart fogva kötéllel

Elengedlek s újra
visszahívlak

Harang s kötél vagyunk
megszólalásig
karjaim közt
némán elringatlak
ne bánd ha felsejlik
melletted egy másik

A vágy örök
a kétely pillanat csak

Elmondhatnám

Elmondhatnám neked...
szavak ékeit
gyöngyfüzérbe fonva
vágyaimat
önfeledten
ha merném
úgy ahogy érzem
mert a könny öröm
és gyönyör a seb
mit szívemen ejtesz
kíméletlen

Elmondhatnám neked...
talán még egyszer
hogy gyötör a vágy
tép feszít éget
lecsap rám és elpusztít
ha látlak

Elmondhatnám...
de mi szükség van rá mondd
ha nem szeretsz
hogy téged holtamban is
felépítselek.
Másnak

Az enyészet varázsa

Szívemben zenélnek...
szerelmes, bakancsos dalok.
Egyik csend, másik kiáltás.
Ölelik egymást,
mint aki semmiből indul
s lábujjhegyen jár,
hogy minden legyen.
Kiülnek árnyszaggató fények ,
szavak sarjadnak, vajúdnak némán.
Búvó verssorok, felsejlő ízek
aromáit forgatja vissza a szám.
Sok is, kevés is ez a lángolás.
Szépséget szül, vagy szörnyet,
ki tudja ma még, megfejthetetlen,
mint a rám boruló ég,
hadakozik bennem,
hit s lemondás,
s úgy köt, úgy enged el,
mint pástra lépőt a köldökzsinór.
Megszüljem őket, -hisz arra szántam,
hogy halljam hangját s lássam,
mint tárja szárnyait szét a vágy-
vagy hamvassza tűz-öl,
ringassa világtalan világ
s maradjon ott meg se született
halhatatlannak csak magamnak
egy késői ébredéshez,
míg az enyészet varázsa élteti.
Az életbe úgyis belehalna...

Elvakítottan

Megfordult burkában az éj.
A lét nyüszít, sír, behálóz.
Bolyhos fényt sző a holdkaréj
minden kutyaugatáshoz.

Mentenénk a menthetetlent.
Lázadunk, bár nincs már erőnk
tavaszt álmodni idelent
avartűzben őszdelelőn,

S várni, újra várni, bármit
ígér is elvakítottnak
koncként egy bűntelen holnap,

hogy játsszon színlelt vakságot.
Hiába. Ki hajnalt látott,
Hite Istenig világlik.

Locsoló vers

Szomjas a föld por veri fel
Itt a Húsvét locsolnom kell
Áll az ágyúm vízzel tele
Hímes tojás a kereke
Lány menyecske bújj most elő
Buzogj mint a vízelnyelő
Áldást hozzon minden cseppje
Gyógyírt bajra tépett sebre
Reményt hogy lesz termő ága
Rügyeteknek fénye árnya
Ágyúm vízzel újra töltöm
Szuflám örök akkutöltőn
Hull a permet harmat pára
Szelíd nőre vad virágra
S hogyha én is kiszáradok
Bűneimért ne szánjatok
Locsoljatok fel ha láttok
Szép asszonyok Tündér lányok

Megoszt a sors

Bal fülembe súgod
meg ne hallja a jobb
hogy lehet erény bűn
mindeneknél nagyobb
a silány eminens
ki semmihez se ért
ha megfekteted őt
főúri-kedvedért

Jobb szemembe nézel
ne lássa meg a bal
hogy zuhan le az ég
rút ásatagokkal
mímel robajt a csend
s kelt csendet a robaj
hol az öröm is sír
kacarászik a baj

Kezem lábam szívem
látod mivé tetted
kettészakítottál...
így nem szerethetlek
földbe döngölt átkot
terem itt a róna
mintha fent sötétség
lent meg fény volna

Dőlésszögek

Mit adhatok még,
mit várhatsz tőlem

Ma is, ahogy rég
karodba dőltem.

Akkor ott érted,
hogy beléd haljak.

Most meg, hogy éljek
kicsit...magamnak.