Repülj!

Repülj!
Csak szállj magasra kérlek,
Úgy repülnek el felettem az évek.
Fogd meg a kezem s vigyél magaddal,
Nem bírok élni többet a haragban.
Régóta emészt az élet bús nedve,
Fáj kimondani, de el vagyok veszve.
Nem találok kiutat. Merre? Mikor? Hogyan?
Csak egy dolog éltet, szélsebesen rohan.

Repülj!
A természet lágy ölén,
Bármerre járjak, sötét árny szállj fölém!
Érints, tapogass, szoríts erősen,
Velem vagy, tudom, ne szaladj előlem.
Egyedül vagyok rabja -e világnak,
Egymagam élek, próbálok, de hiába.
Hol van a kiút? A gonosz miben rejtőzik?
Talán bennem él majd, időtlen időkig.

Repülj!
Legyen hát egy szép utad,
A múltadnak lágy szelét fújja nyugat.
Csalogat, hív s így kelepcébe zár,
Magához szólít, óh édes: Kérlek várj!
Miattad létezem, ne hagyj egyedül,
Imádlak, mégis szerelmünk feketül.
Hogy megtaláljalak, miért kellene térkép?
De el akarsz hagyni, legyen pont a végén.