Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2013. szeptember 8., vasárnap

Soha ne bízz !

with 0 Comment


A huszadik századra majdan az utódaink számtalan jelzőt ragasztanak, mert ez a száz év mérhetetlen szenvedéssel sújtotta az emberiséget, de annyi csodát is adott nekünk, mint előtte a századok egyike sem. Milliók haltak meg az értelmetlen háborúkban, nyomor, szegénység, sötét, áldozatokkal teli kommunizmus diktatórikus uralma keleten, majd dicstelen összeomlása, melynek váratlansága ugyancsak meglepte egész Európát. Ez a század adta a legnagyobb technikai változást a világnak, a  század végére mindennapossá vált a telefon, futótűzként terjedt el a mobiltelefon, a televízió, és sok más technikai csoda, a világűr többé már nem volt titok, a Holdon ott maradt az ember lába nyoma.  A századvégi emberek élete már nyomokban sem hasonlított a századelő emberének az életére, de az ember maga nem változott. Maradt olyan, amilyen csak az ember tud lenni, nagylelkű, gonosz, kapzsi, jóságos, embertelen, önző, megalkuvó, okos, bizony sokszor balga, és nem törődöm.
Ez a történet a második világégés végén játszódik egy alföldi tanyán, ahova a háború, a szégyenteljes zsidóüldözés hírei, csak a német megszállás idején jutott el. A tanyákon nem sokat változott az élet, dolgoztak, hallgatták a híreket és rettegtek. 1944 őszén már menekültek a németek, és bejöttek az szovjet csapatok. Nem volt jó hírük. Az emberek rettegtek tőlük, mert éhesek voltak, és primitívek. A lányokat és asszonyokat elrejtették a szemük elől, de sokan koszos vénasszonynak álcázva végezték a napi munkájukat. Az alföldi tisztes tanyákat meglátva, ezek a szegény kiskatonák, azt hitték, hogy gazdag emberek a lakóik, mert az otthoni mérhetetlen szegénységhez hasonlították.  Így azután itt minden tanyás gazda burzsuj volt a szemükben, akitől minden mozdíthatót el kell venni, legfőképpen az ennivalót. Aki ellenállt, az semmi jóra nem számíthatott, vagy elhurcolták kényszermunkára, és csak évek múlva jutott haza ismét, ha hazajutott, vagy felégették a házát.
János egyedül élt a tanyáján két sihederkorú fiával és a tizenöt éves Anna lányával, akit mindenki Kisannának hívott, és aki a szeme fénye volt, mert ha ránézett, a fiatalon elhunyt felesége tekintett vissza rá. Terjedt a hír, pusmogták az emberek, hogy jönnek a ruszkik, dugjanak el minden értékeset, mert ha egy órát meglátnak, már viszik is, képesek érte ölni is. A lányok, meg jobb , ha nem mutatkoznak, mert megbecstelenítik őket. Ezek ilyen népek, mög a katona csak ilyen, nem embőrök ezek, mondogatták.
János gazda elhatározta, hogy ő bizony nem adja oda a lányát prédának. A gyümölcsös végében volt egy krumpli verem, hát azt tették lakhatóvá.  A krumplit ugyan fölszedték, de a felét fönt hagyták a tehénistállóban, hogy ne keressék a ruszkik, mert azok se hülyék, tudják, hogy már nincs földben az, had vigyék, a fele így megmarad. A krumpli verembe nem fért be más csak egy szalmazsák és egy kisszék vederrel a tetején és egy kanta víz , alacsony volt, csak hajolva lehetett bemenni, de  belesimult a kertbe észrevehetetlenül.
Rettegve hallgatták a történeteket, melyek a felszabadítók rémtetteiről szóltak. Mondogatták egymásnak, hogy nem szabad ellentmondani nekik, mert fölégetik a tanyát. Ettől féltek a legjobban. Egy nap azután egy tank jelent meg a tanya melletti úton , nyomában egy teherautó, rajta jó néhány katona.
Idösapám! Idösapám gyüjjék mán! Itt vannak, ehun gyünnek! – kiáltozta Jánoska a nagyobbik legény az apjának.
Hol a jány?- kiáltott vissza az apja.
Ferkó hátravitte a verömbe, ahogy mögbeszéltük.

Ferkó ballagott már visszafelé egy kapával a kezében, és oda állt a apja mellé, úgy nézték, hogy ugrálnak lefelé a katonák. Mind betódultak az udvarra. A kutya majd eltépte a láncát, olyan vadul ugatott.
Drasztvujtye!  - szólt oda nekik az elől álló katona, ő tűnt a legidősebbnek, a többi szinte gyerek volt. János gyorsan felfogta , hogy  most neki köszöntek, hát lekapta  a kalapját és viszonozta.
Adjisten maguknak is.
Kleba ? – kérdezte, és a szájára mutatott az orosz.
János intett és bevezette a házba, az összes katona követte őket a hosszú folyosóra, alig fértek el. Megmutatta a padon fekvő hatalmas kenyereket. Benyúlt a pad alá és kiemelt egy kanta tejet is, és letette az orosz tiszt elé. Az elégedetten rá vigyorodott. A katonák közben egy szempillantás alatt széttéptek egy egész kenyeret, adogatták egymásnak a darabokat, majd szép sorban mindegyik meghúzta  a tejeskannát, mint a pálinkás butykost. Ezzel már meg is történt a beszállásolás. János kapkodta a fejét, mert amerre nézett, mindenhol katonát látott. Sürögtek, forogtak, belakták az egész tanyát. Csirkét kergettek, tojást kerestek, krumplit főztek, sőt a borospincét is megtalálták, de nem mertek lemenni, mert forrt a must.
Kisanna ezalatt lapult a verembe, hallotta  a kutyaugatást, a tank zaját, az oroszok hangoskodását. Nem mert kibújni aznap, este hátraosont a bátyja egy kis kenyérrel tejjel, hogy ne éhezzen.
Már több napja  etették az éhes sereget, és szinte mindent felfaltak, de  sehogy sem akarózott nekik  az indulás. Már az összes csirkét megfőzték, a tyúkokat kezdték kergetni.  Két szép süldő malac is a gyomrukba vándorolt. Jánosnak nem nagyon tetszett, hogy a katonák nagyon otthon érzik magukat, már a földekre is kimászkálnak, pedig ott nincs más csak a betakarítatlan tengeri. Egyik nap látja, hogy az egyik kiskatona, gyöngyös tojásokat hoz a sapkájában, és a többiekkel megosztva megisszák azokat. A fenében, ezeknek nem elég a benti ennivaló, morgott magában. Attól félt, hogy meglátják a jányt, mert néha annak is ki kell bújni a veremből.
Kisanna valóban kibújt reggelenként és az alacsony kerítésen átugorva a kukoricásba ment a dolgát végezni, és gyöngyös tojást keresni, mert ő is éhes volt, hiszen óvatosságból, csak ritkán hozott a bátyja ennivalót. A nap többi részét a szalmazsákon töltötte jól betakarózva, mert igencsak hidegre fordult az idő. Az összes szórakozása az volt, hogy a macskával játszott unalmában.
János gazda igencsak várta, hogy a felszabadítók odébb álljanak, mert látta, hogy ha még maradnak, nem marad se újbor, se állat a tanyában, mert mindent elnyel a katonagyomor. A munka sem úgy ment, ahogy kellett volna, a kukorica lábon állt, pedig nyakukon volt tél, pár nap és itt a november, reggelenként fagyott már. A jány miatt is aggódott, mert hideg van éjszaka a veremben, hiába van három pokróc vele. A legnagyobb félelme az volt, hogy rátalálnak. Mennél tovább maradnak, annál nagyobb az esély erre.
Kisanna unta magát, egyre sűrűbben osont ki a kukoricásba tojásért. Egy ködös reggel épp a tojásokat szedte fel a homokból, amikor felnézett és két csizmás lábat látott maga előtt. Halkan sikkantott egyet, minden ízében remegve felegyenesedett, és egy ferdeszemű, fiatal kiskatona nézett vele szembe. Mindketten megrettentek. Kisanna hirtelen hátra perdült és futásnak eredt eldobálta a tojásokat. 
A katona rákiáltott: sztoj! Igyi szudá!
Lányka ugyan nem értette a felszólítást, de megállt, és félelemmel nézte, ahogy a katona közeledik felé.  Torkában dobogott a szíve, de nem mert futni.  Mellé érve a kis orosz megsimogatta a fejét, és kisietett a kukoricásból. Kisanna tépelődött, hogy most visszamenjen e rejtekhelyre, vagy induljon el az ellenkező irányba, mintha a szomszédból jött volna csak át. Az utóbbit választotta, mert nem akarta felfedni a jó kis bújóhelyét. Már delelőn volt a nap, amikor bekúszott a verembe, de még most is remegett a lába. Elmélázott a találkozáson, és arra jutott, hogy nem is emberevők ezek a szovjet katonák, biztos csak túloznak az emberek. Lám nem is történt baja, és nem látszott fenyegetőnek a katona.
Semmi nem tart örökké. A katonák cihelődni kezdtek egy reggel, de vinni akarták a tehet és a lovat is. János gazda kérlelte őket, hogy hagyják itt őket, mert az úton fedél nélkül elpusztulnak az állatok, de azok nem sokat törődtek vele.  Bement a fiúkkal a tisztaszobába, mert félt, hogy elhurcolják valamelyik fiát, és ott várták, hogy elmenjenek végre. Már sötét este volt, mire csend lett a tanya körül. János gazda kiosont az udvarra és becsukta a nagykaput utánuk. Félve benézett a lóistállóba és megnyugodva látta, hogy itt hagyták a lovat és a tehenet is. Boldogan ment fel a házba, és kiküldte a fiukat a húgukért. Megnyugodva leült a padkára , hátát nekitámasztotta a hideg kemencének. Megmentettem a családom, gondolta elégedetten.  A kukoricát betakarítjuk, maradt egy kis krumpli a veremben, liszt is maradt egy kevéske, mert eldugta, majd csak kihúzzuk tavaszig.
Hirtelen kivágódott a bejárati ajtó, és két fiú szinte egyszerre robbant be a szobába sírva. Gyűjjék idösapám, mer nagy a baj! János gazda hanyatt homlok rohant a fiai után hátra a kert végébe a veremhez. A gyenge, táncoló gyertyafényben elhűlve nézte az ő szeretett kislányát, aki hanyatt feküdt a szalmazsákon vérbe fagyva.
János gazda szidta az Istent, az egész rohadt világot, szórta átkait a katonákra, akik nemcsak megbecstelenítették az ő kicsi lányát, hanem agyon is lőtték.
Átkozott háború!  Remélem , mind megdöglötök! – kiáltozta az éjszakába.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.