Picit még bizonytalanul megáll. Körülnéz, hová volna biztonságos érkezni, majd egyetlen szökkenéssel elengedi fonnyadt áganyját és megkezdi vitorlázását a mélybe. Nem gondolkodik, nincsenek kétségei. Tudja, az élet ezt kéri tőle, ha már kitépte rügyének biztonságos hártyáját, zöldellt, fénylett, akkor most meg kell adnia magát végzetének. Semmi sem vész el… érzi, ahová landolni fog, ott van rég elkészített helye, ott fog szolgálni nedvével mindazok utódainak, akiknek levelei korábban őt táplálták.
Azért még mielőtt odaérne, fellebbenteti magát a hűs őszi szelek egyikével. Micsoda erőlködés, megfeszíti, kidülleszti szárazabb rostjait, hagyja magát sétáltatni még egyszer utoljára. Végignéz az alatta elterülő mesetájon, ami csupa bíborba, aranyba öltözött a tiszteletére. Még egyszer rájuk néz, hogy el ne felejtsék, s főleg ő ne feledhesse mindazt a szépséget, amit itt kell hagynia. Holnapra már őt is beletapossák a mindig sietősen toporzékolók az anyaföldbe. Nem lázong, apró mozdulatokkal erre-arra himbálózásai közepette, egyszer csak odaér, ahová megérkeznie illet. Ott már várják sorstársai, kik nem nyavalyogtak ennyit, nem búcsúzkodtak, csak hipp-hopp, nekivágtak az ismeretlennek.
– Megjöttél? – szólítja egy még félig zöld, ideje korán leesett, megtépázott gesztenye levél.
– Te miért vagy itt? – kérdi megrökönyödve – hisz be se értél… – fájdalmában, hogy neki is ide kellett esnie ebbe a hatalmas életnyelőbe, kanyarint egyet jobb szélén, mire az roppanva letörik. Nagyot szisszen, hát nem elég az, hogy halálra van ítélve? Még magában is kárt tesz?!
– Így akarta az dér – válaszolja meggyötörten a beéretlen–, letépett ma reggel.
– Te hagytad? Nem harcoltál ellene? Miért nem bújtál el anyácskád szoknyája mögé?
– Őt is letépte – sírja el magát – nem találom semerre sem… Mellette olyan meleg és puha minden…
– Meghalunk – sóhajtja egy másik, már vörös színben tündöklő a sétány díszburkolatán.
– Igen – válaszolja az imént érkező, ez a világ rendje… Mire elpanaszolhatnák egymásnak utolsó hangjaikkal életük történéseit, halk zizzenések közepette, egy csomó testvérüket sodorja rájuk, szépen befedve őket egy kedves, nem erőszakos, de határozott meleg fuvallat.
– Jaj! – kiált a még félig zöld, most végünk… – de a többit már csak magában gondolhatja, mert teljesen elfedik az újonnan érkezők. Reccs- rop… durva férfibakancs közelít, mindegyiküket vastag talpa alá gyűrve, egybepréseli az alászorultakat. A gesztenye levélkének szerencséje van, ahogy tapodja őket, sikerül egyet csusszannia, épp a hatalmas lábbeli elé kerülve. Az jókorát belerúg, mire a lagymatag huzat felkapja, arrébb löki. Beesik egy frissen festett pad alá. Még időben, mert a bakancsot, finomabb női lábbeli követi. Tipegve, szaporán kopácsolva veri, zúzza tűsarkaival a járólapon maradtakat. Az épp, hogy megszabadult megkönnyebbül. Nagyot sóhajt, majd a sok viszontagságtól megfáradtan, abban a reményben, hogy ő túlélheti, neki már nem kell elpusztulnia, elalszik.
Örökre…
Reggel, még mielőtt felébredne felsöprik, bedobják a parkőri komposztáló zúzdájába.
Azért még mielőtt odaérne, fellebbenteti magát a hűs őszi szelek egyikével. Micsoda erőlködés, megfeszíti, kidülleszti szárazabb rostjait, hagyja magát sétáltatni még egyszer utoljára. Végignéz az alatta elterülő mesetájon, ami csupa bíborba, aranyba öltözött a tiszteletére. Még egyszer rájuk néz, hogy el ne felejtsék, s főleg ő ne feledhesse mindazt a szépséget, amit itt kell hagynia. Holnapra már őt is beletapossák a mindig sietősen toporzékolók az anyaföldbe. Nem lázong, apró mozdulatokkal erre-arra himbálózásai közepette, egyszer csak odaér, ahová megérkeznie illet. Ott már várják sorstársai, kik nem nyavalyogtak ennyit, nem búcsúzkodtak, csak hipp-hopp, nekivágtak az ismeretlennek.
– Megjöttél? – szólítja egy még félig zöld, ideje korán leesett, megtépázott gesztenye levél.
– Te miért vagy itt? – kérdi megrökönyödve – hisz be se értél… – fájdalmában, hogy neki is ide kellett esnie ebbe a hatalmas életnyelőbe, kanyarint egyet jobb szélén, mire az roppanva letörik. Nagyot szisszen, hát nem elég az, hogy halálra van ítélve? Még magában is kárt tesz?!
– Így akarta az dér – válaszolja meggyötörten a beéretlen–, letépett ma reggel.
– Te hagytad? Nem harcoltál ellene? Miért nem bújtál el anyácskád szoknyája mögé?
– Őt is letépte – sírja el magát – nem találom semerre sem… Mellette olyan meleg és puha minden…
– Meghalunk – sóhajtja egy másik, már vörös színben tündöklő a sétány díszburkolatán.
– Igen – válaszolja az imént érkező, ez a világ rendje… Mire elpanaszolhatnák egymásnak utolsó hangjaikkal életük történéseit, halk zizzenések közepette, egy csomó testvérüket sodorja rájuk, szépen befedve őket egy kedves, nem erőszakos, de határozott meleg fuvallat.
– Jaj! – kiált a még félig zöld, most végünk… – de a többit már csak magában gondolhatja, mert teljesen elfedik az újonnan érkezők. Reccs- rop… durva férfibakancs közelít, mindegyiküket vastag talpa alá gyűrve, egybepréseli az alászorultakat. A gesztenye levélkének szerencséje van, ahogy tapodja őket, sikerül egyet csusszannia, épp a hatalmas lábbeli elé kerülve. Az jókorát belerúg, mire a lagymatag huzat felkapja, arrébb löki. Beesik egy frissen festett pad alá. Még időben, mert a bakancsot, finomabb női lábbeli követi. Tipegve, szaporán kopácsolva veri, zúzza tűsarkaival a járólapon maradtakat. Az épp, hogy megszabadult megkönnyebbül. Nagyot sóhajt, majd a sok viszontagságtól megfáradtan, abban a reményben, hogy ő túlélheti, neki már nem kell elpusztulnia, elalszik.
Örökre…
Reggel, még mielőtt felébredne felsöprik, bedobják a parkőri komposztáló zúzdájába.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése