HÁT HA MAGA MONDJA...
Hát persze, hogy én mondom, ki a franc mondaná. Aztán miért mondaná más?
Csak úgy, az érdekesség kedvéért?
Vagy egy olyan időnyerési okból elmotyogott sztereotip szöveg a maga részéről, hogy ne vegyem észre mondanivalótlanságát?
Erről a töltelékmondatáról, ugyan úgy levonható mindenféle konzekvencia, mintha nem szólt volna semmit. Amúgy látszik a tekintetén tökéletes tanácstalansága. Úgy néz, mint egy döglött hal.
Maga nem vitaképes, fogalma sincs róla, miről is beszélek. Az, hogy a maga szintjén fejezzem ki magam, arra képtelen vagyok, ehhez gyógypedagógusnak kellene lennem, ami nem vagyok.
Ezzel az erővel azt is mondhatta volna, most nem fúj a szélcsend. Én azt válaszoltam volna, „Hát, ha maga mondja „ – jól meghökkentettem volna- ugye?
Vagy azért mondta, amit mondott, mert olyan hülyének élte meg mondanivalómat, hogy csak ezt tudta válaszolni?
Hallja nem elég, hogy értetlenkedik, még szemtelen is?
Hát mit képzel magáról? Én megtiszteltem annyira, hogy mondtam valamit, pedig nem szoktam ennyire leereszkedni, és demokrata hozzáállásomért csak pimaszkodást kapok.
Így legyen az ember toleráns, egy olyan emlőssel, aki még a saját árnyékának is köszön.
Persze megnézhettem volna szavaim elhangzása előtt, hogy kihez szólok, de jóhiszeműségem áldozataként nem tettem.
Tudja, az ember akkor teszi jól, ha nem is szól senkihez. Csak katartikus élményeket szerzek, ha szólok, szinte félelemérzetet kelt bennem a felismerés, hogy micsoda poshadt közegben kell éljek.
Ez megszokhatatlan, de attól még van.
Aztán jön maga, azokon a gacsos lábain, ilyen sikktelen embert még életemben nem láttam, szülei beírathatták volna valami mozgásművészeti tanfolyamra annak idején, bár gondolhatták, hogy ennek mindegy.
Szóval jön maga, belebámul a képembe azokkal a kifejezéstelen szemeivel, és azt mondja, „ Hát, ha maga mondja „ .
Én úriember vagyok, irtózom minden erőszaktól, de olyan szívesen lehúznék magának egy oltári nagy pofont, hogy menetet vágna a feje a nyakán.
Szerencsés esetben hátrafelé nézne az esemény végén, legalább lenne magán valami figyelemreméltó.
Szerencséjére nem kapna az ütéstől agyrázkódást, azok kapnak csak, akiknek van agya.
A középkorban a magafajtából saslikot csináltak, hálát adhat a sorsnak, hogy a mai civilizált társadalomban szűkölhet, mint fájó duzzanat.
Maga egy negatív mesehős, akit felzabál a gonosz boszorka, és még ő is ágynak esik magától, mert teljességgel emészthetetlen, még egy ilyen fertelmes boszorkánynak is.
Ha maga színész lenne, magának kéne játszani az egész egyiptomi hétcsapást, bár ha én vagyok a rendező, csak a homok szerepét bíznám magára.
Nem is értem magamat, minek izgatom fel magam egy ilyen csökkent értelműn, mondhatnám hülyén.
Tudja mit?
Én fizetek magának havonta egy bizonyos összeget, és ne ismerjen meg az utcán, sőt, ha meglát, menjen át a másik oldalra.
Na, menjen Isten hírével, egy szót se többet, örvendtem ennek az utolsó találkozásnak.
Jó napot.
Hát persze, hogy én mondom, ki a franc mondaná. Aztán miért mondaná más?
Csak úgy, az érdekesség kedvéért?
Vagy egy olyan időnyerési okból elmotyogott sztereotip szöveg a maga részéről, hogy ne vegyem észre mondanivalótlanságát?
Erről a töltelékmondatáról, ugyan úgy levonható mindenféle konzekvencia, mintha nem szólt volna semmit. Amúgy látszik a tekintetén tökéletes tanácstalansága. Úgy néz, mint egy döglött hal.
Maga nem vitaképes, fogalma sincs róla, miről is beszélek. Az, hogy a maga szintjén fejezzem ki magam, arra képtelen vagyok, ehhez gyógypedagógusnak kellene lennem, ami nem vagyok.
Ezzel az erővel azt is mondhatta volna, most nem fúj a szélcsend. Én azt válaszoltam volna, „Hát, ha maga mondja „ – jól meghökkentettem volna- ugye?
Vagy azért mondta, amit mondott, mert olyan hülyének élte meg mondanivalómat, hogy csak ezt tudta válaszolni?
Hallja nem elég, hogy értetlenkedik, még szemtelen is?
Hát mit képzel magáról? Én megtiszteltem annyira, hogy mondtam valamit, pedig nem szoktam ennyire leereszkedni, és demokrata hozzáállásomért csak pimaszkodást kapok.
Így legyen az ember toleráns, egy olyan emlőssel, aki még a saját árnyékának is köszön.
Persze megnézhettem volna szavaim elhangzása előtt, hogy kihez szólok, de jóhiszeműségem áldozataként nem tettem.
Tudja, az ember akkor teszi jól, ha nem is szól senkihez. Csak katartikus élményeket szerzek, ha szólok, szinte félelemérzetet kelt bennem a felismerés, hogy micsoda poshadt közegben kell éljek.
Ez megszokhatatlan, de attól még van.
Aztán jön maga, azokon a gacsos lábain, ilyen sikktelen embert még életemben nem láttam, szülei beírathatták volna valami mozgásművészeti tanfolyamra annak idején, bár gondolhatták, hogy ennek mindegy.
Szóval jön maga, belebámul a képembe azokkal a kifejezéstelen szemeivel, és azt mondja, „ Hát, ha maga mondja „ .
Én úriember vagyok, irtózom minden erőszaktól, de olyan szívesen lehúznék magának egy oltári nagy pofont, hogy menetet vágna a feje a nyakán.
Szerencsés esetben hátrafelé nézne az esemény végén, legalább lenne magán valami figyelemreméltó.
Szerencséjére nem kapna az ütéstől agyrázkódást, azok kapnak csak, akiknek van agya.
A középkorban a magafajtából saslikot csináltak, hálát adhat a sorsnak, hogy a mai civilizált társadalomban szűkölhet, mint fájó duzzanat.
Maga egy negatív mesehős, akit felzabál a gonosz boszorka, és még ő is ágynak esik magától, mert teljességgel emészthetetlen, még egy ilyen fertelmes boszorkánynak is.
Ha maga színész lenne, magának kéne játszani az egész egyiptomi hétcsapást, bár ha én vagyok a rendező, csak a homok szerepét bíznám magára.
Nem is értem magamat, minek izgatom fel magam egy ilyen csökkent értelműn, mondhatnám hülyén.
Tudja mit?
Én fizetek magának havonta egy bizonyos összeget, és ne ismerjen meg az utcán, sőt, ha meglát, menjen át a másik oldalra.
Na, menjen Isten hírével, egy szót se többet, örvendtem ennek az utolsó találkozásnak.
Jó napot.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése