Életem legnehezebb feladatát kaptam azon a pedagógus körön 1989-ben egy erdélyi kisvárosban. Nem kérés volt, hanem parancs, elvtársi kötelesség, a szocialista társadalom megbecsülésének jele. A decemberi ünnepi szimpozionra (tudományos tanácskozásra) arról kellett írnom, miként tudatosítom tanulóimban a sokoldalúan fejlett szocialista társadalmunk, pártunk és kormányunk, s hőn szeretett vezérünk áldott tevékenységét. Forgott velem a terem, az ájulás környékezett. De nem szólhattam ellene.
Siettem is haza, hiszen délután öt órától este hétig nem volt áramszolgáltatás. S a kis gyerekem félt a sötétben . A nyolc emeletes panellen, ahol laktam, ablak nem volt. Így az orráig se látott az ember. Elemlámpa? Ugyan. Azt nem lehetett kapni. De a táskámban mindig ott volt a gyufa meg a gyertya. Előkotortam, s óvatosan lépkedtem felfele a lépcsőkön. Volt lakó, aki fütyörészett, a másik zajt csapott, nehogy egymásba ütközzünk. Mert a kis gyertya inkább elvakított, mint segített. Végre elértem az ajtóig. Itt a gyertyát le kellett tennem, s jöhetett a kulcskotorászás. De valahogy mindig sikerült bejutnom a lakásba. Elővettem a petróleumlámpát - az is luxuscikk volt -, a kanóc egy-kettőre lángra kapott.
Enni se volt kedvem, leültem hát, és keseregtem. Mit írhatnék? Én ilyesmit nem tanítottam! Igaz ugyan, hogy a tankönyvek elején ott voltak a nagy conducatort , s a szép életet dicsőítő versek. De azokat csak átugrottuk. A gyerekek ki is nevettek volna érte. Már rég óta érezték ők is a fényes élet igazi arcát. Ott egye meg a fene, nem írok semmit, dühöngtem magamban. Eljött hét óra, s megadták a villanyáramot is.
Erre hazajött a gyerekem is. Kint a többiekkel vitéz volt, de egyedül félt otthon a sötétben. Emiatt kint várta meg, hogy hazaérjek. Délutánig dolgoztam többnyire. Szokása szerint össze - vissza csókolt, csacsogott, mesélt. Aztán ellenőriztük a házi feladatát. Kellett, mert olyan mondatokat alkotott a megadott szavakkal, hogy ’’Muncitorul se topeste’’, Zapada munceste.’’( A munkás elolvad. A hó dolgozik). Aztán vacsora, fürdés-ha éppen meleg vizes nap volt, mert azt is szabályozták -, olvasás, lefekvés.
De csak forgolódtam az ágyban. A gyerek békésen aludt. Néztem, s rám tört a félelem. Te jó ég, meg kell írnom azt a dolgozatot! Ha nem teszem, elveszítem az állásomat! Mi lesz a gyerekkel? Egyedül állóként éhen veszünk kereset nélkül. Az izgalom nem hagyott aludni, felkeltem hát, elővettem a tankönyveim, megnéztem a fényes életünkről zengedező verseket.
Aztán írni kezdtem. Nem volt könnyű. Dicsérni a rettenetest, olyanról írni, ami nem is történt meg. De írtam - írtam. Reggelre kész is volt a ’’mű ’’.
Karácsony közelgett, a gyerekek téli szünetet kaptak. Délelőtt tíz órától kezdődött volna a szimpozion. A gyerek aludt, én elindultam. Ahogy kiértem a városka fő utcájára, furcsa, félelmetes hangzavar fogadott. A gyárnegyed felől óriási tömeg közeledett. Valamilyen ’’ ünnep ’’ van nekik is, gondoltam. De sehol egy elvtárs óriás képe, se a nagy vezérünké! Mi ez? Az egyik ismerősöm a tömegből kiáltotta nekem, hogy megdőlt a nagyvezér uralma, kitört a forradalom. Nem akartam hinni.
De a tömeg, a skandálás, a középen lyukas zászlók! Sarkon fordultam, rohantam haza egyenesen a szomszéd barátokhoz. Hamar a tv-t, mondtam nekik. Csak néztek rám bambán, hiszen ilyenkor nem volt adás. Bekapcsoltam én. Volt adás, és nagy zűr-zavar. Zászlós férfiak beszéltek egymás szavába vágva, a műsorvezetők szabadkoztak addigi munkájukért. Káosz, fejetlenség. Aztán valaki beolvasta, a hírt, hogy XY tábornok főbe lőtte magát! Izgatottan néztük a tv-t, hallgattuk a rádiót.
Áthoztam a gyereket is. Szegényke nem is értette, miért nézzük úgy a TV-t, mi az a zavar. Próbáltam elmondani számára érthetően.
- Ezután lesz csokoládé az üzletben, és lesz kakaó? - kérdezte ártatlanul. Egy nyolc éves gyermeknek ezt jelenthette a változás.
Mi pedig napokig bámultuk a képernyőt, rettegtünk a sok rémisztgetéstől. Meg reménykedtünk.
A fölöslegesen megírt dolgozat miatt pedig soha nem bánkódtam.
Siettem is haza, hiszen délután öt órától este hétig nem volt áramszolgáltatás. S a kis gyerekem félt a sötétben . A nyolc emeletes panellen, ahol laktam, ablak nem volt. Így az orráig se látott az ember. Elemlámpa? Ugyan. Azt nem lehetett kapni. De a táskámban mindig ott volt a gyufa meg a gyertya. Előkotortam, s óvatosan lépkedtem felfele a lépcsőkön. Volt lakó, aki fütyörészett, a másik zajt csapott, nehogy egymásba ütközzünk. Mert a kis gyertya inkább elvakított, mint segített. Végre elértem az ajtóig. Itt a gyertyát le kellett tennem, s jöhetett a kulcskotorászás. De valahogy mindig sikerült bejutnom a lakásba. Elővettem a petróleumlámpát - az is luxuscikk volt -, a kanóc egy-kettőre lángra kapott.
Enni se volt kedvem, leültem hát, és keseregtem. Mit írhatnék? Én ilyesmit nem tanítottam! Igaz ugyan, hogy a tankönyvek elején ott voltak a nagy conducatort , s a szép életet dicsőítő versek. De azokat csak átugrottuk. A gyerekek ki is nevettek volna érte. Már rég óta érezték ők is a fényes élet igazi arcát. Ott egye meg a fene, nem írok semmit, dühöngtem magamban. Eljött hét óra, s megadták a villanyáramot is.
Erre hazajött a gyerekem is. Kint a többiekkel vitéz volt, de egyedül félt otthon a sötétben. Emiatt kint várta meg, hogy hazaérjek. Délutánig dolgoztam többnyire. Szokása szerint össze - vissza csókolt, csacsogott, mesélt. Aztán ellenőriztük a házi feladatát. Kellett, mert olyan mondatokat alkotott a megadott szavakkal, hogy ’’Muncitorul se topeste’’, Zapada munceste.’’( A munkás elolvad. A hó dolgozik). Aztán vacsora, fürdés-ha éppen meleg vizes nap volt, mert azt is szabályozták -, olvasás, lefekvés.
De csak forgolódtam az ágyban. A gyerek békésen aludt. Néztem, s rám tört a félelem. Te jó ég, meg kell írnom azt a dolgozatot! Ha nem teszem, elveszítem az állásomat! Mi lesz a gyerekkel? Egyedül állóként éhen veszünk kereset nélkül. Az izgalom nem hagyott aludni, felkeltem hát, elővettem a tankönyveim, megnéztem a fényes életünkről zengedező verseket.
Aztán írni kezdtem. Nem volt könnyű. Dicsérni a rettenetest, olyanról írni, ami nem is történt meg. De írtam - írtam. Reggelre kész is volt a ’’mű ’’.
Karácsony közelgett, a gyerekek téli szünetet kaptak. Délelőtt tíz órától kezdődött volna a szimpozion. A gyerek aludt, én elindultam. Ahogy kiértem a városka fő utcájára, furcsa, félelmetes hangzavar fogadott. A gyárnegyed felől óriási tömeg közeledett. Valamilyen ’’ ünnep ’’ van nekik is, gondoltam. De sehol egy elvtárs óriás képe, se a nagy vezérünké! Mi ez? Az egyik ismerősöm a tömegből kiáltotta nekem, hogy megdőlt a nagyvezér uralma, kitört a forradalom. Nem akartam hinni.
De a tömeg, a skandálás, a középen lyukas zászlók! Sarkon fordultam, rohantam haza egyenesen a szomszéd barátokhoz. Hamar a tv-t, mondtam nekik. Csak néztek rám bambán, hiszen ilyenkor nem volt adás. Bekapcsoltam én. Volt adás, és nagy zűr-zavar. Zászlós férfiak beszéltek egymás szavába vágva, a műsorvezetők szabadkoztak addigi munkájukért. Káosz, fejetlenség. Aztán valaki beolvasta, a hírt, hogy XY tábornok főbe lőtte magát! Izgatottan néztük a tv-t, hallgattuk a rádiót.
Áthoztam a gyereket is. Szegényke nem is értette, miért nézzük úgy a TV-t, mi az a zavar. Próbáltam elmondani számára érthetően.
- Ezután lesz csokoládé az üzletben, és lesz kakaó? - kérdezte ártatlanul. Egy nyolc éves gyermeknek ezt jelenthette a változás.
Mi pedig napokig bámultuk a képernyőt, rettegtünk a sok rémisztgetéstől. Meg reménykedtünk.
A fölöslegesen megírt dolgozat miatt pedig soha nem bánkódtam.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése