Sorsok (KK-BG)

Berta és Anna életére hirtelen szállt a nagy fekete madár. Apjukat favágáskor gyűrte maga alá a zuhanó fa, még pislákolt benne az élet, amikor kiszabadították alóla, szót próbált formálni az ajka, de csak a lelke sóhajtott ki belőle.

Feleségét, Elzát összeroppantotta a bánat. A vidám, kacagó asszony elnémult. Nesztelenül mozgott a házban, aztán csak gubbasztott a széken, kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé, néha motyogott valamit, máskor meg riadtan szűkölt összegörnyedve fejére kulcsolt kezekkel. A gyógyszerek elkábították ugyan, de fásultsága egyre jobban elhatalmasodott rajta. Már alig evett, egyre fogyott, mint a hold. A maga világában élt, lányait nem ismerte fel. Berta kétségbeesve próbálta felrázni anyját, visszahozni a valóvilágba, de minden erőfeszítése hiábavaló volt. A szenvedő lélek bolyongott valahol, s nem találta meg a hazavezető utat. Fél év múlva őt is kikísérték a temetőbe. Talán jobb is így meggyötört lelkének, együtt lehetett elhunyt férjével ott, a másik világban. 

A lányok naponta friss virággal borították szüleik nyughelyét. Az ősz télbe fordult, majd tavaszra vált, ám süvíthetett a szél, hullhatott a hó, ők egyre a temetőt járták. Nehezen birkóztak meg a rájuk szakadt árvasággal. Berta tartotta a lelket húgában, anya-apa lett egy személyben. Nagy teher szakadt gyenge vállára, de elszántan cipelte azt. 

Megindult az olvadás, zöldült a kert, a mező, s a nap egyre erősebbé vált. A tavasz friss illata reményt csöpögtetett a szívükbe. Az élet nem állt meg, s a lélek sebei gyógyulgatni kezdtek. A kertben krumplit, kukoricát ültettek, babot, zöldséget vetettek, kismalacot cseréltek terményért, féltve gondozták apjuk nyulait, s az eresz alatt csivitelő fecskék mosolyt csaltak az arcukra. Anna még iskolába járt, Berta már betöltötte a tizennyolcadik évét, sudár lánnyá cseperedett. 

Úgy tűnt, nem lesz semmi baj, megbirkóznak ketten az élettel.

Kellemes meleg röppent be a nyitott ablakon, a házra hajló almafa virágain zümmögtek a méhek, Röfi elégedett hangja, a majorság kárálása bekúszott a konyhába, galamb burukkolt a fán, s Bertát valamiféle megnyugvás árasztotta el. Nekilátott az ebédfőzésnek. A zsír már sercegett az érclábasban, beletette az apróra vágott hagymát, s a krumplit kockázta, amikor Bodri láncát rángatva dühödten csaholni kezdett. Berta kinézett az ajtón.

Két idegen lépett be a kapun. 

- Bodri, te, kiáltott az őrjöngő kutyára, s kezét kötényébe törölve a vendégek elé sietett.

- Jó napot kívánunk, Boga Bertát keressük! - szólt az alacsonyabb, kalapos ember. 

- Én vagyok - nyújtotta a kezét, s szíve a torkában dobogott.

- A gyermekvédelemtől jöttünk – hallotta a másik érdes hangját.

- Tessék, tessék - hívta be őket a házba, s gyomra összerándult az izgalomtól.

Jaj, mit akarhatnak, rémüldözött magában. Hellyel kínálta a vendégeket, gyors mozdulattal levetette kötényét, s a kályha szélére húzta a piruló hagymát. 

A szikár, sápadt arcú, szigorú tekintetű ember, szó nélkül ült le az asztalhoz, s csatos bőrtáskáját maga elé helyezve papírokat szedegetett ki belőle. 

Alacsonyabb társa – mintha megérezte volna a lányban pattanó feszültséget – meleg hangon bátorította:

- Nem kell félnie, csak ellenőriznünk kell, hogyan boldogulnak ketten a kiskorú húgával. De jó illata van az ebédjének - mosolygott rá együtt érzően.

Berta ijedtsége enyhült, s jó háziasszonyként már hozta is a finom töpörtőst – a reggel sütötte, még meleg volt –, előkerült a vendégnek járó köményes is. Aztán mindenféle kérdésre válaszolt, amelyet buzgón jegyeztek az ellenőrök, közben fogyott az illatozó töpörtős is, s egy - egy pohárka pálinka is lecsúszott a torkukon. 

- Ezzel megvolnánk - csukta be a füzetét a szigorú ellenőr, és visszapakolta táskájába a papírokat. 

- Megnézzük az udvart, a kertet is – folytatta szűkszavúan, és indult is ki a házból. 

Szemügyre vették a szépen zöldellő kertet, a veteményest, az udvart, az ólba is bekukkantottak. Berta szorongva követte őket, próbálta kitalálni gondolataikat. 

- Nincs itt semmi hiba, ügyesen gazdálkodnak. Csak valami pénzkereset is kellene. Másként a gyámhivatal máshová helyezheti a húgát. Gondolkozzon el ezen - szólalt meg aztán elismerő hangon a szikár férfi. 

Alacsonyabb, mosolygós társa biztatóan nézett rá, majd vették a táskájukat, elmentek.

Berta becsukta utánuk a kaput, egész testével rátámaszkodott, szédülés fogta el. Istenem, ne engedd elvenni tőlem Annát, zokogott fel lelkéből a rettenet. Mi tévő legyen, hogyan találna állandó munkát a faluban! Takarítást, vasalást vállalhat, de az nem elég! Bevonszolta magát a házba, tehetetlenül roskadt le a kanapéra, s az asztalra borulva keservesen sírva fakadt.

A déli harangszó térítette magához, s amint felkapta a fejét szeme megakadt a konyha sarkában gubbasztó varrógépen. Az anyjáé volt. A falu megbecsült varrónője volt szegény, annak idején alig győzte a sok rendelést, így lányai is segítettek neki: férceltek, szegtek, méretet vettek. De a sors csapása, a nagy veszteség fájdalma, a napi gondok elfeledtették a sarokban letakart gépet.

Folytatja anyja munkáját, suhant át hirtelen fejében a gondolat. 

Izgatottan vette le róla a terítőt. Alatta még ott volt az édes utolsó munkája: egy fodros, piros pettyes kötény. Gépiesen húzta oda a hokedlit, ellenőrizte a cérnakarikát, majd a tű alá helyezte a kötényt, óvatosan hajtotta meg jobbjával a kereket, lába meg átvette az ütemet. Egyre egyenletesebben kattogott a gép, futott alatta a kötény, s mire ráeszmélt elkészült vele. 

Megbabonázva bámulta a ruhadarabot, majd nagy nevetés tört rá, a szorongó félelem boldog kacajban szabadult fel benne.

Az ablak melletti ágon pedig féktelen burukkolásba kezdett a fehér galamb.

Füstbe ment remények

Hetek óta fütyül a szél a város utcáin, csontig hatol a dermesztő köd. Klaudia behúzott nyakkal, testéhez szorított karokkal siet haza. Sajog a lába a napi felszolgálástól, egy percre se ülhetett le, tiltja a főnök. A kapuba érve belerúg az üres kukába, majd belöki  az udvarra.
Úgy látszik, nem ért még haza Tibor, a fene essen bele ebbe a cudar világba!  A csend várja csak a félhomályban, kabátját ledobva végigdől a kanapén, cigarettára gyújt, s nyomkodja a távirányítót.
 Egyre csak az jár a fejében, amit Jenő mondott a vendéglőben, hogy hazajött Géza.
Ha hazajött, hát hazajött, mi köze neki hozzá! Nem érdekli már az a hóhányó, gyáva alak. A legnagyobb bajban hagyta itt magára! Azt hitte, ha kifizeti az orvosi költségeket, azzal megtette a kötelességét! Mennyit szenvedett akkor testileg, lelkileg! Mégis sokáig várta vissza titokban.
  Aztán lassan elkopott a fájó érzelem, s barátaival belerázódott a mindennapok taposómalmába. Idővel összeköltöztek Tiborral, aki  más volt, mint Géza: megfontolt, komoly, családra vágyó. Bár Klaudia nem érezte magát felkészülve a házaséletre, legalább megszabadult az otthon nyomasztó légkörétől, ahol anyja italba fojtotta elrontott életének keservét.
Klaudia mégis valamiféle ürességet érzett, se Tibor kedvessége, se a barátok nem tudták elűzni a tátongó magányt, a hiányérzet gyötrelmét. Előttük sikerült  palástolnia  mindezt, de maga sebzett madárként vergődött benne. Valahányszor megszólalt régi daluk összefacsarodott a szíve. Az is megtörtént már, hogy  a felmosó nyele a régi dallamra Gézává változott képzeletében, s ő önfeledten táncolt vele.
 Ó, Géza, te átokfajzat, hová tűntél, sóhajtott olyankor. Elvitted az álmaimat is. Azt ígérted, együtt kelünk útra, itt hagyjuk ezt a huzatos porfészket, s csupa kaland lesz az életünk!
 Erre vágyott Klaudia. De elfújta a szél. Terhes maradt, s az nem volt az álom része!  Géza orvoshoz vitte, biztatta, s ő hitt neki. Tizennyolc éves volt. Mire kijött a kórházból Géza sehol se volt. Lelépett. Ő itt maradt meggyötört testtel, megsebzett lélekkel, füstbe ment reményeivel. Most meg annyi év után hazajött.
Kulcszörgés térítette magához. Tibor érkezett, Klaudia vacsorához terített.
-    Na, egészen jól sikerült a főztöd – dicsérte meg Tibor.
-    Nem leszek  soha  konyhatündér! – csattant fel Klaudia, s párja elhűlve nézett rá.
-    Történt valami? - állt meg a  villa a  kezében.
-    Nem - s szó nélkül ágyba bújt a fal felé fordulva.
Tibor semmit se értett az egészből, de nem faggatta őt.
   A vendéglőben már mindenki tudta, hogy hazajött Géza. Barátnője suttogására kurtán válaszolt a lány, majd szótlanul járt-kelt, felszolgált. Gépiesen lépett az új vendég asztalához, hogy felvegye a rendelést. Az ismerős hangra összerezzent, s meglódult a szíve.
-    Szervusz  -  búgott Géza hangja.
-    Szervusz  -  válaszolt közönyt erőltetve.
-    Beszélhetnénk?
-    Dolgozom, nem lehet. 
-    Látnom kellett téged, rettenetesen hiányoztál…
-    Láttál, most mehetsz.
-    Hallom, összeköltöztél Tiborral - erőltette a beszédet.
-    Össze hát, nyáron lesz a lakodalmunk -  dacoskodott.
-    Boldog vagy ?
Klaudia nem felelt, egy másik asztalhoz lépett.
-    Este a szokott helyen - súgta neki Géza, s kiment az ajtón.
Klaudiában a feje tetejére állt minden. Harag tornyosult benne az elveszett álmai miatt, mégis furcsa öröm járta át, ugyanakkor  ragaszkodott Tiborhoz, a megtalált nyugalmához is. Csak ne érezné az állandó ürességet a lelkében!  Hol van a tűz, ami lázban tartotta Géza mellett?
Tibor józan tervei nem lelkesítették. Barátok, néha diszkó, s a szülőknél tett vasárnapi ebédek. Jaj, hogy unta mindezt! Nem mozdultak ki a városból, kuporgatták a pénzt lakodalomra, kocsira. Nem, nem ez volt Klaudia álma. Kalandra vágyott, bejárni a világot, ahogyan tervezték akkor. Ám Géza  meghiúsította mindezt.
Este hazaindult, de mágnesként húzta valami a régi híd felé. Géza kocsijának támaszkodva várta őt. Ahogy mellé ért, a fiú váratlanul átölelte. Az esze szabadulni akart, de a szíve nem engedte a lányt. Sokáig szorították egymást, majd Klaudia kibontakozott Géza karjaiból.
-    Ne tedd Klaudia, érzem, hogy te is szeretsz. Gyere velem, Szamóca, bejárjuk a világot, ahogy terveztük.
A régi becézés könnyet csalt a szemébe. Csak állt ott megsemmisülten.
-    Tudom, nagyot hibáztam akkor. Hidd el, azóta is szeretlek. Téged kerestelek minden nőben, csókban, ölelésben. Ne fordulj el tőlem, érted jöttem.
 Klaudia elveszítette józanságát. Ölelték, csókolták egymást, s az eltűnt  láng újra fellobbant benne.
A pitymallat térítette észhez.
-    Vigyél haza most, szedte rendbe a ruháját.
-    Holnap  elutazunk – mondta a kapunál, s megcsókolta a lányt.
Tibor nyugtalanul várta. Tudta, hogy hazajött Géza. Nagyon féltette Klaudiát.
-     Vele voltál?
-    Vele.
Tibor félőrülten rohant ki a házból.  Klaudia elővette a bőröndjét, csomagolt. Gondolatai vadul kergették egymást.
Mit tegyen? Tibor a biztonságos élet, a tűz nélküli nyugalom. Géza a lángoló szerelem és a bizonytalanság.
Aztán lassan kilépett a házból, gondosan bezárta az ajtót, s elindult a kék hegyek felé.  Egyedül.

Visszatérés

Térdén szürke takaróval üldögélt a tornácon. Nézte a rég nem látott, ismerős tájat. Szembe vele rejtőzött lombok mögött a tornyos ház, a hajdani kis fenyő most  óriásként őrködött,s  alacsonyabbnak tűnt a kerítés. Hányszor kapaszkodott fel rá valaha titkok után leselkedve! Tovább siklott a tekintete. Megállt volna az idő?  Mintha ugyanazok a libák csipkednék a sánc szélén a füvet, a hosszú drótkerítés mögött ugyanúgy kukoricás lengedezik.  Csak az utca végi ház lilája fakult ki. Húzott egyet az üvegből, s jól esően lehunyta a szemét.
-    Te ki vagy?
Egy szöszke kisfiú állott az udvaron, s nagy, kíváncsi szemekkel bámult rá.
-    Félix vagyok, hát te ki vagy, kisember?
-     Lackó, s már kilenc éves. Itt lakom veled szemben, mutatott a tornyos házra.
-    Aha - bólintott a férfi.
-    Nincs lábad?
-    De, van. Gyere, nézd meg, s levette térdéről a takarót.
-    Akkor miért ülsz ebben a kerekes székben? - kíváncsiskodott tovább a gyerek.
-     Majd elmesélem, de most menj, s begurult a szobába.
Fáradtság tört rá, rettentő fáradtság. A falon lógó festményekre pillantott, s lecsukódott a szeme.
A nap ébresztette fel sugarával, jót kortyolt az üvegből, s az ki is ürült. Átült a tolókocsiba, felöltözött, evett valamit, feltette elmaradhatatlan kalapját, s  legurult  a  rámpán  bevásárolni.  A libák már ott fontoskodtak az út szélén,  távolabbról félénken nézett rá egy fehér kutya.
Az üzletben csupa ismeretlen arcot látott. Gondosan válogatta a szükséges dolgokat, meg két üveg konyakot. A pénztárnál vidám hangon köszönt rá régi ismerőse, Károly.
- Hazajöttél? -  szorongatta  örömmel a  kezét.
- Haza  -  s valami furcsa érzés futott át rajta.
- A kerekes széked hozott vissza?
- Az is, egyéb is - válaszolta kurtán, s már gördült is kifele.
A kis utcában várta a fehér kutya, bizonytalanul tett utána néhány lépést, aztán lemaradt. Egy liba rontott neki éles gágogással, kibontott szárnyakkal, de hírtelen megfordult a  székével, s a harcias lúd a keréknek ütközött. A férfi gyerekes örömmel kacagott. A fatornyos ház udvaráról gyerekzsivaj hallatszott. Letette a szatyrot a házban, csak az üveget vette magához, s kigördült a tornácra.
Az égen néhány bárány legelt, kellemesen langyos fuvallat simogatta.
-    Szia - csengett Lackó hangja. Észre se vette, amikor bejött a kisember a kapun.
-    Igaz, hogy te híres festő vagy?
-    Csak voltam.
-    Már nem vagy az? – értetlenkedett Lackó.
-    Nem, már nem vagyok, s ivott egyet az üvegből.
-    Gyere be a házba, - mondta aztán.
 Lackó elkerekedett szemekkel csodálta a festményeket.
-    Hű, ezeket te festetted?
-    Én, régen.
-    Én is szeretek rajzolni.
-    No, és mit?
-    - Elefántot – válaszolta a kisfiú a képeket bámulva, aztán egy maroknyi pénzt szedett elő a zsebéből.
-    A keresetem, neked adom, ha megtanítasz rajzolni – mondta csillogó szemekkel.
-    Jól van, de gyere délután, s a pénzt rejtett mosollyal  gyűrte  a  mellényzsebébe.
-    Miért nem tudsz járni?- kíváncsiskodott tovább a kis szöszke.
-    Balesetem volt – válaszolta kiszáradt, összeszoruló torokkal.
-    Már nem is festesz? – folytatta a kérdezősködést.
-    Nem, de most menj! - és begurult a házba.
 Régi festményein elidőzött, emlékek peregtek le előtte. Mindene volt: siker, szép feleség, aztán jött  a  baleset, a  bénulás. Felesége kitartó türelemmel rázogatta fel fásultságából. Néha már az ecsetet is a kezébe vette. S akkor Edit, a felesége,  a csillagok közé költözött,  magával vitte az ő életkedvét is. Fölöslegessé vált a világban, így hazajött a régi családi fészekbe. Már semmire se vágyott, csak a konyak hozott kis nyugalmat neki. Kapucsattanás zökkentette ki emlékeiből. A kisember jött rajzórára.
Az asztalra rajzlapok, ceruzák kerültek.
- Gyere ide, mit rajzoljunk, elefántot?
- Elefántot, az jó lesz – felelte csillogó szemekkel.
- Nohát, lássuk, s egykettőre lerajzolta az állat körvonalait.
- Most te következel.
Az asztalnak támaszkodva rajzolt Lackó, nagy igyekezetében a nyelvét is kint felejtette. Izzadságcseppek gyöngyöztek a gyerek homlokán, de a harmadik rajz egészen jól sikerült. Segített neki, magyarázott, s a kezecske engedett merevségéből. A gyerek boldogan nézegette művét.
-    Most menj, holnap ilyenkor gyere – mondta, s  hörpintett  az üvegből.
Így ment ez nap - nap után, a gyerek egyre jobban rajzolt, hogy jobban felérje az asztalt a férfi térdére ült, kis nyelvét igyekezetében mindig kidugta.
Lerajzolták a fehér kutyát is, amely már bemerészkedett az udvarra. A férfi vizet, ételt tett ki neki, s magához édesgette. A kutya többé el se ment, követte új gazdáját mindenhová. Lackó, s a kutya melegséget lopott kihűlt szívébe.
Aztán egyik este kezébe vette az ecsetet, színes temperát s festeni kezdett. Az utca, a libák s a tornyos ház elevenedett meg a keze nyomán.
Másnap a kisember örömmel nézegette a csodaszép festményt.
-    Nekem adod? – kérdezte elragadtatással.
-    Neked – s átnyújtotta a festményt.
A gyerek átkarolta a nyakát,  kis orrát az arcához érintve hálásan cuppantotta meg, majd elviharzott .
Bundás, a kutyája, a térdét bökdöste.
-    Jól van na, gyere, megvakarta a nyakát,  és enni adott neki.
Az üveg kiürült, de már nem érdekelte. Új rajzlapot vett elő, s festeni kezdett.

Köddé vált mennyország

Ágya szélén üldögélve bámulta a szemközti falat. Várakozott. Lassan, óvatosan csusszant be a nap a kis ablakon, s ahogy egyre feljebb emelkedett rácsok árnyai bontakoztak ki a fehér falon.
Felvillant előtte a háza előtti léckerítés, mögötte a bársonyos pázsit a rajta felejtett labdával, a lépcső előtt sietősen ledobott kis kerékpár, az illatozó begóniák, és  a nevető felesége, Edit. Hullámos barna hajzuhatagát hátul összekötötte, így is a szemébe csüngött néhány fürtöcske. Virágöntözés közben kézfejével lökte odébb tolakodó tincseit. Mennyire szerette nézni így őt!
Ábrándozásából nehéz ajtók csörömpölése zökkentette ki. A napi séta következett, közönnyel állt be a sorba, majd egyhangúan rótták az udvaron a köröket.
 Körbe – körbe forgott a hinta, s Edit és kisfia örömsikító nevetése csengett, boldogan integettek feléje.
-    Oszolj ! – csattant a parancs,– s ő zavartan nézett szét.
Rabtársai eleinte sokat bántották, ám zokszó nélkül tűrte. Megérdemli, gondolta, s közömbösen viselte a verést, megaláztatását. Végül megszokták társai a ’’félnótást’’, s békén hagyták. Míg a többiek csoportokba tömörülve beszélgettek vagy erőfitogtatásként balhéztak, ő hátát a falnak támasztva a földre guggolt.
Gondos anya, szerető feleség volt Edit, békés, boldog családi életet éltek. Nyolcévi házasság után ugyanúgy szerették egymást, mint azelőtt. Jó állása volt neki, így feleségének nem kellett  dolgozni  járnia. A család, a virágok ápolása, s a  jótékonykodás  töltötte ki az idejét. Boldog volt, nevetve várta haza férjét,s  a közös vacsorák, a beszélgetések, a kisfia a mennyországot jelentették számára.
Egy ideje azonban Edit gyakran vált szótlanná, elmélázott, nem hallotta meg a kérdéseket se. Férje aggodalmára fáradtságra hivatkozott. Máskor meg kisfia panaszolta, hogy várnia kellett az óvoda előtt a dadussal, mert  anya későn  ment utána. A férfi feleségére nézett, s Edit zavartan magyarázkodott a zsúfolt  forgalomról.
 Eddig nem tapasztalt érzés nyilallott bele, s odalett a nyugalma. Otthon ezután is meleg családi fészek várta, de benne egyre nőtt a szorongás, a féltés, a félelem. Nem szólt semmit, de nem bírta a bizonytalanságot. Szabad napot kért a munkahelyén, Editnek meg azt mondta, hogy küldetésbe megy egy másik városba, későn ér haza. Aztán az utca végéről leste, várta őket. Jött is hamarosan Edit, vitte kisfiát az óvodába. Követte őket az óvodáig, majd Editet. Felesége majdhogy nem rohant a belváros felé, ismeretlen kis utcába fordult, s hirtelen bement egy kopott bérházba. Mit kereshet ilyen helyen a felesége, döbbent bele a gondolat.  Mire belépett a bejáraton, felesége mögött becsukódott egy ajtó a második emeleten. Megsemmisülten állt ott, maga se tudja meddig, aztán lassan lebotorkált a lépcsőkön. Vánszorgott az úton, zakatolt a szíve, minden olyan kusza volt.
A sorakozót jelző sípszóra  beállt a helyére, s becsoszogott a cellába. De fejében tovább peregtek az emlékek. Aznap is vidám nevetéssel érkezett haza felesége a kisfiával, kissé meglepte férje otthonléte, de mintha örvendett volna neki. Megvacsoráztak, s lefekvéskor odaadóan bújt hozzá az asszony. De ő úgy érezte, hogy hiányzik belőle a teljes odaadás tüze. Rettegett a férfi, felesége nélkül el se tudta képzelni az életét, de csak magában őrlődött.
Nem sokáig bírta. Rászánta magát, s elment a bérházba megtudni, kivel  töltötte ott a fél napját Edit. Öklével türelmetlenül dörömbölt az ajtón. Egy fiatalember nyitotta ki, egy majdnem gyerek.
-    Ki maga?- kérdezte.
- Edit férje vagyok- válaszolt – ismeri őt?
-    Igen - bólintott a fiatalember.
A férfi belépett a szobába. Csupa lim-lom, legénylakásos rendetlenség. Képtelenség, hogy Edit itt.., ezzel… , gondolta.
A fiatalember vaskos üvegpohárban konyakkal kínálta.
A férfi tekintete az összegyűrt, vetetlen ágyra tévedt. És újból elfogta a gyötrelem.
-    Maga itt, Edittel? - kérdezte remegve.
-    Igen- felelte halkan a fiatalember.
Ekkor forogni kezdett vele a szoba, látása elhomályosult.
Nem engedem őt ! - üvöltötte állati hangon, s a kemény pohárral többször is a fiatalember fejére sújtott.
Az a földre rogyott, fejéből patakzott a vér. A férfi döbbenten bámulta a terjengő vörös foltot.
Fáradtság tört rá, rettentő gyöngeség. Leereszkedett az ágyra.
Sokáig ült ott, majd erejét összeszedve hívta a rendőrséget.

Életút

Sanyi bácsi oly rég maradt magára, hogy már maga se emlékszik mióta. Van annak tán harminc éve is! Korán árvaságra jutott, így még gyerekként segítenie kellett anyjának felnevelni kisebb testvéreit.
Így hát későn tudott a saját lábára állni. Az anyjától kapott régi varrógépen, foltozott, átalakította a kinőtt vagy kihízott ruhákat, aztán már kötényt, inget is varrattak vele a falubeliek. Sokasodott a munkája, így segédet kellett felvennie, aztán a műhely is kicsinek bizonyult, hozzá toldott  hát a  házához  egy szobát, külön bejárattal, falnyi ablakkal.  Mindent vállalt foltozást, javítást, kellett a pénz az újabb varrógépekre, s miután ezeket is beszerezte, segédeket vett fel még.
Cégére kezdetben az ajtó felett kékre festett üvegen aranyos betűkkel hirdette, hogy Keresztes Szabóság, az ablakra meg Javítás, alakítás, méret utáni varrás felírás került. Ahogy fellendült az ipar, kibővült a műhely, a megnagyobbított ablakon már az állt, hogy: Női-férfi divatáru méretre.
Ehhez igazodtak a vendégek is.
Sanyi bácsi  átlépett  már  ifjúsága  határán, s ráébredt, hogy neki nem is volt igazi családi élete. Vágyott rá. Összefogtak a barátok, ismerősök feleséget  keresni  neki.  Nem illett ám a menő szabóhoz akárki. Végül a szomszéd faluban rátaláltak a jó családból származó, tanult Juliskára. Megbeszélték a lány szüleivel  a  komoly szándékot,azoknak is tetszett a híres szabómester,  s aztán egy vasárnap Sanyi bácsi elment háztűznézőbe a barátjával. Nem tagadhatja le maga előtt se, torkában dobogott a  szíve , de amikor megpillantotta  Juliskát szorongása egyből köddé vált. Tetszett neki a magas, szép arcú, komoly lány, beszéd közben kiderült róla, hogy értelmes, művelt is. Azonnal eldöntötte, hogy ő lesz a felesége.
A templomi kihirdetések után megtartották a lagzit. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, zene, tánc, lányszöktetés. Sokáig emlegették azt   a  lagzit. Ahhoz fogható rég nem volt a faluban!
Ahogy telt az idő, sorra érkeztek a gyerekek, azaz a lányok, mert  arrafelé  gyermeknek  a fiú számított, a lány csak lány volt. De ez nem zavarta őt, szerette a családját, virágzott az üzlet is.
A  varrószalonban   Sanyi bácsi vette fel a méretet, lerajzolta a vendég minden óhaját, megbeszélték  a  megfelelő  anyagot, hová lesz a zseb, milyen legyen gomb. A többit az alkalmazottak végezték el. A próbákon jelen volt ő, s mindig akadt a vendég kedvére való egy-két javaslata.
Végre hódolhatott a gyümölcsöskertjének. Mivel kertje meredeken lejtett, így nem volt egyébre alkalmas, mint gyümölcsösre. Ott aztán kedvére oltott, keresztezett, dédelgette fáit, épp csak a port nem törülte le róluk. Nem is termett olyan csodakörtéje senkinek a vidéken, mint neki. Híre járt annak. Ősszel, a leszedéskor, kemény, ehetetlen volt, de a jó meleg csűrben, szénába bújtatva  oly fölséges ízűvé vált, hogy még a félhalott is feltámadott volna tőle.
 Végre jómódban, nyugalomban élhetett. Lányai jó partit csináltak, s férjeikhez költöztek a faluba. Kellhet ennél több?
Csak Juliska, a felesége vált napról napra sápadtabbá, lesoványodott, néha nehezére esett az evés is. Hiába vitte be Sanyi bácsi a közeli nagyváros híres professzoraihoz, azok csak hümmögtek, nem bíztatták semmivel. A menthetetlen kór néhány hónap alatt elemésztette kedves feleségét.
Sanyi bácsi mély közönybe süppedt, elhanyagolta a varrodáját, el a kertjét, napestig a karosszékében ült, s bámulta a falat. Lányai gondosan ápolták, s lassan visszatért szemébe az értelem, a fény. De a varrodát bezárták, arra már nem volt türelme, no meg szükséget se szenvedett. Csak kedvenc fáit dédelgette. Lányai szerették volna maguk közelébe tudni őt, de hajthatatlan maradt. Nem hagyja el a két kezével felépített családi fészket. Naponta eljárt hol egyik lányához, hol a másikhoz ebédelni, elbeszélgetett velük, politizált is egy keveset, legtöbbször önmagával vitázva az unokák örömére, a reggeli meg esti tejeskávét pedig maga készítette el.  Úgy tűnt lassan helyrebillent a lelki egyensúlya is, gyakran fütyörészett kedves fái közt munkálkodva.
Néha megfeledkezett az ebédidőről, s ha késő délután ért a lányához, és már nem is várták, akkor se volt baj. Egy jó csupor aludttejet s egy szeletke kenyeret épp oly örömmel fogadott, mintha tyúkhúsleves lett volna.
A falubeliek tisztelték az idős szabó mestert, néha szóba hozták a régi szép időket.
Naponta eljárt a fodrászatba, ahol fiatal kisasszonyok borotválták, finom illatos kezükkel megsimogatták az arcát, s ő boldogan bókolgatott nekik, ahogyan illett valaha. Csak azt sajnálta, hogy szegény lányok milyen mostoha körülmények közt dolgoznak, bomlik a tető, belátszik a kék ég. Unokái, lányai hiába mondták neki, hogy új épület az, s a kékség, nem az ég egy darabja, hanem a neoncsövek fénye. Nem hitt nekik. Ő jól látja. Hát ráhagyták.
Aztán egyszer a zöldes fehér kockás flanel alsónadrágba ment át a falun ebédelni. A lánya majd rosszul lett, de az öregúr még dicsekedett is azzal, hogy milyen szép nadrágja van. Még hogy alsó nadrág, mit értesz te hozzá, dohogott magában.
Másnap meg tetőtől talpig kormosan állított be ebédelni. Csak égszínkék szeme világított arcából. De ő észre se vette. Kiderült, hogy fázott a lába, sehogy se melegedett fel. Így hát a fűtőtest mellé tett hokedlire felmászva ráállott a kályha tetejére. Az meg beszakadt alatta. Még szerencse, hogy a kemény vaslap kioltotta a tüzet.
  Ezzel aztán betelt a pohár. Jó, hogy nem égett el elevenen. Így akarata ellenére Gabi lányához költöztették kedvenc tárgyaival együtt  külön kis szobába, s hogy ne legyen egyedül, délutánonként unokája ott tanult mellette  a szobában.
 Nem tetszett ez Gyuri bácsinak, eleinte naponta hazasétált, de valamelyik unoka mindig épp arra járt, vigyáztak rá. Gyakran indulni akart a varrodájába, csak nehezen tudták elterelni róla a figyelmét.
Aztán elfeledkezett a régi családi fészekről, unokáját, Katikát vélte az ő drága kislányának, aki meghallgatta nagyapja zavaros meséit, helyeselt neki, s megvolt a nyugalma. Sanyi bácsi sokat aludt, keveset evett, majd  úgy  beszélt, mintha még fiatal lenne, tanítgatta Katikát erre-arra, s unokája szánva nagyapát, belement a játékba.
 Hadd legyen még valami öröm az életében. 

Emberek, a mi otthonunk a föld !

Megettem már a kenyerem javát, de + 15 fokos, meleg karácsonyt nem értem meg.  Eddig.
 Jó pár éve figyelmeztet a tudós világ a globális felmelegedésre, az ózonlyukra, az ember felelőtlen önpusztítására. Sokan csak a vállukat rándítják erre, mások még azt se. Miért gondoljon a Föld jövőjére, az utódokra? Egyszer élünk, hallani gyakran. Igen, de a  Föld is egyszer él, s az unokák, dédunokák tán egyszer se, ha ezt így folytatjuk!
Vannak, akik örvendenek, hogy legalább kevesebbe kerül a fűtés, drága a gáz, a villanyáram. Még – még valamennyire elfogadható a hajléktalanok, az egyik fizetéstől a másikig tengődők ilyetén gondolkozása.  De hol vannak a többiek, a megszámlálhatatlanok? Akiknek nem gond a hideg időszakban 24 fokos melegben élni többszobás házaikban, alkalomhoz illő kocsikkal furikázni pár méter távolságra is, a hagyjuk már a széndioxid kibocsájtást, épp az én kocsim okozza a globális fel melegedést gondolatával.  A fontos, hogy nekik jó legyen. A  nagy erdőirtások, az őserdők felégetése, s mindemellett a megszámlálhatatlan pusztítások, nem érdekli őket vagy épp kihasználja azt!
Mindez miért?  A  haszonért. Az elkövetkező nemzedék sorsával mi lesz? Ugyan már, érdekli  is  ez a  haszonlesőket.
 Pedig nagy léptekben pusztul a Föld. Mindössze ötven év alatt rohamosan.
  Az én gyerekem még halványan emlékszik az évszakokra, de a  maiak  értetlenkednek a négy évszak hallatán ! Hogy lenne négy? Kettőt érzékelnek már: egy tűzkatlan forrót, s egy, esős, néha havas hideg-meleget.
 Mit  jelent  számukra a tavasz? Kizöldül a természet, s máris nyári ruhába kell bújniuk. Az én tavaszom más volt. Két, három hónapig is tartott, a zord tél után lassan melegedett a nap, csepegni kezdtek a jégcsapok, az utakon kásásodott a hó, majd erecskékben megindult az olvadás. Lassan lekerült rólunk a téli kabát, a sapka, a sál, s előkerültek a vékonyabb tavaszi ruhák.
Mi nyáron hónapokig fürödhettünk, napozhattunk, bokáig érő meleg porban járkáltunk, de este, reggel felfrissült a világ, s  óvatosan   melegedett , forrósodott a levegő. Most egyből pokoli hőség gyötör mindent, mindenkit.
 S az ősz, nahát,  az meg úgy elhúzódott, hogy még decemberben is zöldellnek a fák, nyílnak a virágok. S aztán bezúdul váratlanul a fagy, s  könyörtelenül  elhervasztja az életet.
A tél, a hó pár napig tart, épp hogy sikerül hóembert gyúrni, máris olvadni kezd, nem hallhatják lábuk alatt a csikorgó hó csodálatos hangját, s csak napokig szánkózhatnak, korcsolyázhatnak, mert alig három nap alatt elolvad a tél csodája.
Igaz, a mesében is három nap egy esztendő. De a mi életünk  nem  mese, a Földön élünk , emberek!

Hogy lettem fiús lányból olvasóvá?

Hogy lettem fiús lányból olvasóvá?

Még szerencse, hogy hosszú hajadban piros szalagot kötsz, másképp fiúnak hinnének, dohogott gyakran nagyanyám. Egy leányka babázik, főzőcskézik, virágot öntöz, nem úgy, mint te. Éreztem én valamiféle rosszallást a szavaiban, de akkor nem értettem meg őt. Hogy is érthettem volna, hiszen három fiútestvérrel nem babázhattam! Csakis azt játszhattam, amit ők.  

Sokan azt hinnék, hogy az egy szem kislány a család elkényeztetett szemefénye, hogy körülötte forog a föld meg a világ. Lehet, másutt  így  volt, de nem nálunk! Az utcabeli fiúbanda rendes tagja voltam - megjegyzem fiúként is viselkedtem -, tán még el is hitték, hogy az vagyok. Anyám nem győzött példázódni azzal, hogy a szomszédék Marikája, Katicája mindig tiszta ruhában jár, amíg én folyton koszosan, sárosan, meg maszatosan állítottam haza. Édesapám elnézően kacsintott rám olyankor, s megvolt a lelki békém.

Azok voltak ám az igazi játékok! Sárgombócot gyúrtunk, hajlékony vesszőre szúrtuk fel, s azzal dobtuk a magas csűr tetejét. No, ebben nem jeleskedtem, vékony kis karjaim ereje nem bizonyult elégségesnek.

 Máskor a közelünkben folydogáló folyón szöktettük a lapos köveket, de ebben is lemaradtam.

 Aztán jöttek a célba dobós játékok. Az első parittyámat édesapám készítette, mert a fiúk nem voltak hajlandóak rá. Valószínű kiváló minősége folytán találtam el én a célt legtöbbször, néha bevallom madarakra is céloztunk, ha nem volt a közelben felnőtt, ellenkező esetben hallgathattuk az oktatást. 

Másik kedvenc játékunk volt az abroncsozás. Azaz egy drótkarikát ki kellett hajtanunk  az  utca végéig úgy, hogy ne essék le. És ebben is én bizonyulta a legügyesebbnek.

 Lassan csorbát ejtettem a fiúk önérzetén, de három testvéremre való tekintettel megtűrtek maguk közt. Ám a pénzezéssel igencsak kihúztam a gyufát! Mert mindig az én érmém esett a földre húzott vonal közelébe, s elnyertem a fiúbanda pénzét. Ez megbocsájthatatlan bűn volt az erősebbik nem irányába, így kihajítottak a csoportból. Persze, a testvéreim se védtek meg, hiszen az ő pénzük is az én zsebembe vándorolt. De nem bírtam teljesen elszakadni tőlük. Ahogy összegyűltek játszani a gyerekek, hopp másztam is fel a nagy körtefánkra, ahonnan kényelmesen nézhettem a játékukat, sőt bele is kiabáltam segítőkészen. Egyszer aztán addig fészkelődtem, hogy nagyot reccsenve letört az ág, s én repültem lefele.  Szerencsémre sűrű ribizke bokrok voltak alatta, s azokra estem. Kisebb horzsolásokkal, nagyanyám sápítozásával meg is úsztam a kalandot. 

Aztán egy idő múlva ráuntam csak nézelődni. Mivel rám ijesztett a vén körtefa, hát a hársra másztam fel, jól befészkeltem magam két vaskos ág közé és fütyörésztem. Nem is akárhogyan. Jó hallásom volt, s gyönyörűen kikacskaringóztam a legtöbb népdalt. Lett is ebből csetepaté!  Nagyanyám nem tűrhette ezt a szörnyűséget. Ha egy lány fütyül, sírnak az angyalok, mondta, de én biza meg se hallottam. Aztán anyámnak szólt, hogy ne engedje ezt a szentségtörést! De, jó anyám modernebb felfogású volt, no meg egy kis anyósbosszantás is lehetett a dologban, mert megvédett. Hallgassa csak, milyen szépen fütyöl a leányka. Maga tud-e fütyülni, tette fel neki ravaszul a kérdést. Mert én magam se tudok. Nagyanyám szörnyülködött, dohogott, s én rendületlenül fütyültem tovább.

Kislányok is laktak a szomszédban, de valamiért nem szerettem velük babázni, boltosozni.

Inkább a kertben leheveredtem a fűre, s olvastam. Kezdetben kacsalábon forgó palotákról, dühösen lángot fújó sárkányokról, s képzeletemben már én voltam bennük a dalia, a királykisasszonyok megmentője. Ahogy nőttem, úgy tárult ki előttem a világ a könyvek lapjain. S váltam fiús lányból olvasóvá.

Visszagondolva a múltra, rájöttem, hogy igaza volt nagyanyónak abban, hogy fiús voltam. Nem is lehettem más fiútestvéreim mellett. 

Szerencsére csak szokásaimban, külalakra igenis lány voltam.

Készülődés az óvodába

Még,  hogy  csak  kislányokat nehéz öltöztetni, válogatnak, nyafognak, ezerféle kívánságuk van! Biztosíthatom a lányos anyukákat, a hasonszőrű kisfiúk ugyancsak próbára teszik egyre fogyó türelmünket. 

Többszöri bosszankodás után rájöttem, mit is tegyek, elkerülendő a hasonló eseteket. Oviba menés előtti  estén  kiválogatjuk ketten a másnapi ruhatárat. Hát, ez se leányálom, de az anyukák már nem is lányok! 

Melyik nadrágot akarod kérdésemre, puff,   leborítja a polcot, s a földön ülve válogatunk. Az ajánlataimat sorra megcáfolja, hát hagyom őt dönteni. Ezt akarom, s kiráncigál a kupacból egy nyári, vékony kis nacit.

 Tél van, hideg, megfázol benne, próbálok a lelkére hatni. Nem baj, ez kell, jön a cáfolhatatlan döntés. Egy-két izgalom gyöngye előbújik a homlokomon, végül elérem, hogy húzzuk fel alá a meleg nadrágot is. Aztán a pulcsi következik, s a polcleürítés. Kezdődik elölről a huzavona. Tűröm jó anyukához illően, de a homlokom egyre jobban gyöngyözik. A zokniból csak a fehér a zokni, neki más nem kell, nincs is, ezzel szempillantás alatt készen vagyunk. A csizmácska s a kabát kijelölése se okoz már ekkora cirkuszt, azt úgyis le kell tenni az oviban, no meg csak kettő van belőlük. Jó ötlet ez, nevetek magamban, kevesebb ruha, hamarabb öltözés. De a sál, s a sapka ismét igénybe veszi türelmem, ráhagyom, válogasson. 

Reggel aztán megy minden, mint a karikacsapás, s utána sebtében én is magamra kapom a kabátom. Alig fordulok felé, lurkóm nadrág nélkül üldögél lelki nyugalommal a padlón. Neki mégis inkább a csíkos kell. Már remeg a kezem, mindjárt elkésünk, mármint én a munkából, de gyorsan felhúzzuk a kívánt nacit, s indulás. Az úton még rákérdezek, ugye nem rejtett a zsebébe játékot, az óvó néni  nem szereti, ha játékokat visznek oda, mert abból csak civakodás lenne, s ott amúgy is van minden. Kisfiam némán rugdos egy kavicsot, nem válaszol. Hm, ez gyanús. Az oviban aztán előkerülnek az elrejtett kiskocsik. Kis toporzékolás velem, de az óvó néni kedves szavára kezes báránnyá változik erőszakos lurkóm, a  játékokat  pedig felteszik a polcra. 

Végre, indulhatok, hátha még időben beérek a munkahelyemre. 

Lélektől lélekig

A logikus szemlélet híve voltam mindig, a kételkedők, a racionálisan gondolkodók táborába tartoztam, nem fogadtam el légből kapott érveléseket. Általában a dolgok tudományos megközelítése érdekelt. Megvallom, gyakran egyfajta  vágyódással  elegy irigységgel tekintgettem a másik táborba, akiknek hite mindenre magyarázattal szolgált, s könnyebben elfogadták a megérthetetlent.  

Nem, nem  vagyok istentagadó, csupán az állandóan ismételt, gyakran érthetetlenségbe burkolódzó magyarázatok riasztottak.  Ám a tudományok valamilyen fokú  ismeretében  arra  is rájöttem, hogy a világmindenséget valami felsőbb erő irányítja.  Hiszen világunk legapróbb lénye is csodálatosan tervezett, bámulatosan pontos, legyen az  akár  egy hópehely  szerkezete is. Jó, evolúció is létezik, alakulás, változás, fejlődés. De az a precizitás, ahogyan földi világunk müködik nem lehet csupán az egysejtűek lassú fejlődésének az eredménye.  

Mondom, kétkedve fogadtam minden természetfölötti magyarázatot, amíg…

Édesapám ágynak esett, semmilyen ételt nem vett magához, egy-egy korty vizet ivott csupán hetek óta.  Soha nem panaszkodott fájdalomra, betegségre, tán ezért is véltem örökéletűnek, s még ekkor se gondoltam arra, hogy  eltávozhat  erről  a  világról. Óriási szeretettel kötődtünk egymáshoz. Többnyire aludt, de amikor  hozzá mentem, kinyitotta a szemét, megtört fénye ragyogott, s biztatott elgyengült hangján. Látta  küszködésem  a könnyeimmel, érezte a kezem remegését, ahogyan óvatosan fogtam az övét. Utána megnyugodva újból álomba szenderült. Nehezen értekeztünk, a háborúban légnyomástól károsodott a hallása, már alig értette a beszédet, de szájról olvasta le mondanivalónkat. 

A bajt tetőzte, hogy én is ágynak estem, gerincsérvem miatt alig bírtam felállni, ülni. Naponta telefonon érdeklődtem szeretett édesapám felől. Aztán egyszer megkértem édesanyám a telefonon, hogy tegye apám füléhez a készüléket,– s mivel nem érti meg a beszédet - mondja meg neki, hogy én vagyok az, hallani szeretném a hangját. 

S akkor beleszólt ő végtelen szeretettel, féltéssel ’’Bocsáss meg, drága leánykám, ne haragudj reám’’.

Ennyit mondott. Rettenetes érzés kerített hatalmába, búcsúzik tőlem, az élettől, és még tőlem kér elnézést azért, mert bánatot okoz nekem ezzel. 

Valami kényszer űzött, erős csillapítókat szedtem be, hogy hozzá mehessek. Öltözködni kezdtem. Erősnek éreztem magam, a derekam se fájt már.

 S akkor hirtelen furcsa szívnyilallások, megnevezhetetlen félelem, szorongás tört rám. Pár percig tartott csupán. Alig múlt el, megcsörrent a telefonom. Édesapám meghalt pár perccel azelőtt, a szíve feladta a küzdelmet. 

Leültem, s láttam magam előtt őt.

Abban a pillanatban ért a szívfájdalom, a  rettenet, amikor ő haldokolt. Halálakor tudatunk összekapcsolódott, lélektől lélekig üzent nekem.  

Édesapám utolsó telepatikus üzenete volt ez egy olyan csatornán, amelyre a tudománynak sincs magyarázata.  

Gyurika története

Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel, az utóbbi időben órákon elkalandozik a figyelme, ásítozik,  mintha  megnyúlt volna  az arca, gondolta  Edit, s aggódva figyelte  a szeme sarkából.

 Kedvelte Gyurikát, ezt a tiszta tekintetű, ragaszkodó, játékos,  mindig  nevető  kisfiút. Tanulmányi előmenetelben nem volt kiváló ő, ám sugárzott  belőle a szeretet. 

 Az első sorban ült, órákon esett ki a padból úgy jelentkezett, no, nem mintha mindig helyesen felelt volna a kérdésre, de szeretett  a  figyelem  középpontjában  lenni, minden lehetőséget megragadott, csak beszélhessen.  Történeteit kiszínezte, felnagyította, csodált  hőssé vált  bennük.  Edit  mosolyogva  hallgatta  az  ártatlan gyermeki meséket. Hogyisne, amikor Gyurika  farkaskölyköket  simogatott a  közeli  erdőben,  az anyafarkas  megnyalogatta a kezét,  egymás mellett  málnáztak  a  barnamedvével , s ezerféle hasonló eseménnyel  kápráztatta el  városi osztálytársait. Hitték is meg nem is, de kedvelték őt. 

Szünetekben  kutyahűséggel  követte  tanárait folyosón, és mindig volt valami mondanivalója. Így tudta meg Edit, hogy Gyurika nem ismeri igazi szüleit, pici korában került nevelőszülőkhöz. Szereti őket, nem is akarná megismerni azokat, akik eldobták őt, erősítgette gyakran.  Ezt kissé furcsállta Edit, de Gyurika boldognak látszott, és mindig nevetett.    

Aztán egyre többször vált hallgataggá  a  cserfes kisfiú, a mesélés is abbamaradt, hiába unszolták társai, Gyurikának nem volt kedve rá, hol a feje fájt, hol álmos volt. 

Edit kérdésére, azt mondta, hogy korán kellett kelnie azért álmos, máskor meg későn feküdt le, mert fát kellett behordania  a  színbe. 

Aztán egyik órán elaludt.  Társai kuncogtak rajta, de Edit csendre intette őket. Hagyjátok pihenni, suttogta, addig inkább rajzoljátok le kedvenc mesehősötöket.  Néhány perc múlva felébredt Gyurika, ijedten nézett szét az osztályban, társaiból meg kibukkant a pajkos nevetés.  Gyurika nem nevetett,  elnézést kért, s fejfájásra panaszkodott. 

 Edit nem tudta, mire vélni a dolgot, aggódott, nem fért a fejébe, mi történhetett az örök mozgó, locsogó kisgyerekkel. 

Másnap, harmadnap  hiányzott  Gyurika az iskolából, sok  influenzás  gyerek volt, így nem tűnt fel különösebben.  Editben azonban ott motoszkált valamiféle szorongás. Telefonon  hívta  az anyukát, de csak a postafiók kapcsolt be.

Pár nap  múlva  megcsörrent  Edit  telefonja.

 Zaklatott, sírástól elcsukló hangon szólt bele egy női hang. Gyurika anyja volt az. Edit megrendülten hallgatta a zavaros beszédet. 

Agydaganattal   műtötték  a  gyereket fővárosban!  Kómában van, de az orvosok bizakodnak a felépülésében. 

Forgott Edittel a világ, lábai elgyengültek a rettenettől, alig tudta elrejteni kicsorduló könnyeit. Maga sem tudja, hogyan sikerült bátorító szavakat hebegnie. 

A hír hallatán  mindenki  megdöbbent.  A gyerekek az első hetekben gyakran szóba hozták Gyurikát,  de  sokáig nem  hallott   róla senki.

 Hetek  múltán   bizakodó  hangon  jelentkezett  a   fiú anyja telefonon.  Gyurika felébredt a kómából, mindent ért, beszél, nem  érte  sérülés  az agyát. Csak időre van  szüksége    a gyógyuláshoz.  

Nagy kő   gurult  le a lelkekről, a gyerekek könnyezve örvendeztek.  Most ők mesélték sírva, kacagva Gyurik történeteit.

Ahogy olvadni kezdett a hó, s a jég kásássá vált a patakon, a  kisfiú  maga  hívta otthonról barátait. Jól van, ne aggódjanak érte, s mire megjönnek a vándormadarak, iskolába jöhet ő is, csacsogta nevetve.  

Így is történt. 

 A gólyákkal  együtt  érkezett  iskolába Gyurika, s kigömbölyödve, piros arccal mesélte kórházi emlékeit társainak.

 Most vált igazi hőssé, győztessé a kisfiú.

Zsófi néni, a mártír

Zsófi   néni  jócskán  elhagyta a kilencven évet, bár maga volt az állandó szenvedés.  Szánni való élet jutott neki, sóhajtozott gyakran.  Az ura egy tedd ide, tedd oda mamlasz volt, akit  folyton  irányítania  kellett, apósa, anyósa mindenben gáncsoskodott, bár ő a lelkét is kitette a családért, s  a  munkában is állandóan kiszúrtak vele. 

  Egyszer még a lélekharangot is megkondították érte, annyira beteg volt! Talán ezért is kell ilyen hosszú ideig senyvednie ezen a világon, hiszen akinek holt hírét keltik, az sokáig él. 

Az   is  azér  történt, hogy  képesek voltak otthon hagyni őt egyedül, amikor már  a lélek is csak hálni járt  belé. De az urának fontosabb  volt  a  cséplésre menni,  nem mert   kiállni a  beteg felesége mellett, amilyen mulya volt,  hanem  ment az apjáékkal dolgozni a mezőre.  Őt    meg  rábízta  a  süket Ácinéra, akinek nem is volt ki a négy kereke soha!  No, aztán várhatta  az ebédet!  Rég elharangozták a delet, de   Áciné nem jött.  Még hogy nem hallotta meg a harangszót, hogyisne.  Biztosan elaludt, s amikor eszébe jutott a beteg, átment hozzá.  De addigra ő már ájultan, magatehetetlenül feküdt, s az a hibbant vénasszony összekiabálta a falut, hogy meghalt Zsófi. A harangozó meg futott a toronyba, hogy értesítse a határban dolgozókat a bajról.  Trappolt  is   haza lóhalálában mindenki, azt hitték tűz van valahol  a faluban,  akkora volt a hőség.  Az  ura  is  loholt  lélekszakadva,   és    a  szobába  érve  ráborult  a  testére, sírt, zokogott.  Azt hitte, meghalt, pedig csak ájult volt ő,  s  miután vizet adtak neki,  lassan – lassan visszatért belé az élet.

 Aztán sorra jöttek a gyermekek, jaj,  mennyire  meggyötörte   a  Gyurika  érkezése.  A   többi   asszony   könnyen megúszta  a  császármetszést , ő  majd belepusztult  abba is. Tizennégy öltéssel varrták össze! 

 Mekkora   kínt  kellett átélnie a fogai miatt is!  Mert az a hentes doktor, ahogyan ő mondogatta, össze-vissza   faragta az ínyét,  azóta  is  fáj  a szája, az evésben sem leli kedvét.  Attól   fogva  nem  is ült  soha az asztalhoz a családdal, hogyisne, ne lássák az ő fájdalmát!  Igaz, mindig   a  tudomásukra hozta,  ha enni hívták, hogy ő nem tud enni, neki már vége van, meg vannak számlálva a napjai. 

 Csak ilyenkor sajnálták őt a gyerekei. Pedig ki nem fogyott a panaszáradatból. Ő élni se akart, éppen ezért orvoshoz se ment, hiába unszolták, egy szem gyógyszert se vett be soha. Minek, az ő életének már úgyis vége. 

Annak idején megkeserítették  életét  az  apósáék  is!   Közös  telken laktak, s bár próbált  ő  a kedvükbe járni, egyre csak megalázták, mocskolták. Igaz ugyan, hogy  gyakran  kihallgatta a beszédüket, s be is számolt róla az urának, nem rejtve véka alá a véleményét se róluk.  Így történhetett meg, hogy a négy éves Katika minden beszédüket elpletykálta a nagyanyjának. Lett is emiatt nagy patália! Tehetett ő erről?  Mégis ő lett ennek a  haragnak  is  az oka.  Az ura  meg  nem merte pártját fogni előttük, csak a hátuk mögött adott neki  igazat. 

De meg is kapta anyósa a büntetését. Utolsó heteiben csak azt a pohárkányi tejet tudta meginni, amit ő adott a saját kezével neki. Hiába voltak ott mellette a leányai, nem fogadta be az ételt tőlük  a  teste. Csak azt, amit  az állandóan szidalmazott menye adott.  

Hiába, no, az Úr nem ver bottal, mondogatta gyakran.

 Apósa is úgy halt meg, egyedül, mint a kutya.  Azelőtt való nap még látványosan kiöntötte a finom töltött paprikát a moslékba, nem   eszi  ugyanazt  az ételt másnap is! Mit gondol a menye! No, nem is kellett többet főznie neki.  

A gyermekek mellett dolgozni is elment, könyvelni a tsz-be. A mérnök úrral jól megértették egymást, az okos ember volt, de a falubeliekkel nem talált a szó. Igaz, ő se szívlelte a beképzelt,  buta   Kéri  Bözsit.  Mire volt az is akkora nagy, sze  csak két polgárit végzett el, ő  pedig négyet.  Szapulta is  őt  ez  a  Bözsi, s addig szította ellene az elnököt, hogy el kellett onnan jönnie. 

 Aztán a közműveknél, ott is összekerült a sok hozzá nem értő emberrel, a munka nagyját neki kellett elvégeznie. Hát  nem  állhatta meg szó nélkül! Dehogy értékelték az ő tudását, inkább eltanácsolták. 

Az ura se volt beteg soha, mégis itt hagyta őt  egyedül ezen a világon. 

Két  unokára  is  vigyázott  néha, de háládatlanok ezek mind egy szálig..

Még jó, hogy  ebben a korban eltappog a házban, s ha nem látja senki, az udvarra   és a kapuba is kimegy ő.

 Amikor  meg  a lánya átmegy hozzá, hogy ebédet, vacsorát adjon neki, gyámoltalanul üldögél,  csak többszöri noszogatás után hajlandó enni egy keveset. 

Az elszalasztott esély

A hold már az ég tetején járt, mire befüttyögött a gyors. Hosszan tekergőzött jól megszalasztva a várakozókat.  A tülekedő, ideges hangzavarban vasúti  munkások  kopogtatták  egykedvű  nyugalommal  a  vagonok   kerekeit. 

 A fülkében, ahová a Réka jegye szólt, még egy tűt se lehetett volna elejteni.  Álmosan pislogtak rájuk az utasok, aztán tovább bóbiskoltak.   Az  előtte  felszálló  két  hölgy  hangosan trécselt sokáig, ügyet se vetve  a többiekre,  majd félrebillent fejjel versenyt horkoltak egymással.  A szemközti ülésen két öregúr szunyókált csendesen,  mellettük  fiatal  pár  álmodott   egymásba simulva. 

 Csak ő szenvedett a párolgó testek szagától, a zsibbasztó üléstől.  Ha el is koppant a szeme, hamar felriasztották az elsuhanó fények,  a   horkantások, s az  állomások hercehurcái. 

 Úgy tűnt, soha nem lesz vége ennek az utazásnak.  A  hajnal  lassan  beszivárgott  az ablakon, s ahogy szétterjedt a virradás, ébredni kezdett a  fülke. 

 Hosszú füttyszó közeledő állomást jelzett.

 Réka  sajgó  derékkal  vette  a csomagját,  s az ajtó felé iparkodott. Elsőként   szállt  le  a vonatról, a friss levegő arcul csapta, felüdítette. Alig bukdácsolt át a másik vágányra, éles sikkantással indult is a helyi vicinális.

 Észrevétlenül zöldült ki a rideg kővidék, a fák, bokrok erdővé tömörültek, az ágak hegyén rózsaszínben játszott az ég, s  diadallal  előbukkant   a nap.  

Útitársai ujjongva bámulták e csodát, s vidám hangjukkal kibillentették fásultságából   Rékát. Nem elsőször járt itt, s magába süppedve észre se vette a kivirult világot.  A   közös  úti  cél s a kíváncsiskodó társak hamar szóra bírták, oldódni kezdett, s   egyre lelkesebben beszélt nekik az elsuhanó vidékről. 

 Felvillanyozta az  előtte álló üdülés. 

Összeismerkedtek. A két fiatalember messziről jött. 

 Mihály jóval fiatalabb lehetett Rékánál, telt, szép ívű ajka fölött kis anyajeggyel, arcán szégyenlős, kisfiús mosollyal. 

 Gábor, szemébe lógó, kunkorodó fekete fürtökkel, vele egyidősnek látszott, csengő   kacajával  életet lehelt még a fába is.  

Kiderült, hogy  ugyanabban  a  szállóban  foglaltak helyet.

 Réka zárkózottsága úgy elillant, mint a tavalyi hó, magányos lelkének gyógyír volt a vidám társaság. Amióta kilépett az életéből Zoli, mintha kiégett volna, s bár az érzelem megkopott már, senkihez sem vonzódott. Társaságban vidám volt, nevetett, de lelke magányosan bolyongott. 

Az ebédlőben újból összefutottak, s utána együtt mentek ki a strandra. Elbágyasztotta őket a meleg víz,  de  az  úszómedence  hűvöse  frissítően hatott.   Mind a hárman jól úsztak, ám  Réka  boldog nevetéssel került az élre, s ez  rejtett büszkeséggel töltötte el. 

Napozás közben Gáborból dőlt a tréfa,  nem  lehetett  azon  nem nevetni.  Egyszerre   éles  sikítással egy hölgy borult a mókamester nyakába. Régi ismerőse, Vali volt az. Úgy örültek egymásnak,  mint  a  gyerekek! Azonnal melléjük is hurcolkodott, s Gáborral belefeledkeztek az emlékezésbe. 

 Ők meg együtt fürödtek, napfürdőztek, beszélgettek.

 Remek volt  ez a  nap!

 Rékának tetszett a kisfiús mosolyú Mihály, úgy érezte, valami láthatatlan villámok cikáznak  köztük. Furcsa, jó érzés volt, maga se értette.

Mindenhová együtt mentek, Gábor  mókázása  kacagásra  késztette őket,   öröm  lebegett  körülöttük.  Sok ismerősre tettek szert,  vidámságuk  úgy vonzotta az üdülőket, mint méheket a virágok.

 Mihály rajongott Rékáért, még tavirózsát is csent neki, leste minden szavát. Szikrázott köztük a levegő.   Csak  ez  a  nagy korkülönbség ne lenne köztük,  sóhajtott olykor magában Réka.

 Észrevétlenül szaladt el az idő, együtt utaztak hazafelé.  Hiába az emlékek,  a   nevetés, az elválás bánata feszült a levegőben  .

 Gábor is  érezte  a  nyugtalanságot,  sziporkáival próbálta oldani azt.

 A  hosszú  út  megrövidült, s Réka alig hitte el, hogy megérkezett.  Búcsúzáskor oly szorosan ölelte  őt  magához   Mihály, hogy alig kapott levegőt.  Mosolygott, de a szíve majd megszakadt.

  Hosszan nézett az állomásról kizakatoló vonat után,  a  fiúk  integettek   az ablakból neki, s Rékának  végigcsordult arcán a könny.  

Fotó: Halász Péter

Mackó

Álmos indián nyár rozsdázza a kertet, darázs dünnyög a mézillatú szőlőfürtök között. A lépcsőn bóbiskol a gazda, lábánál elnyúlva heverészik Mackó, horkant is néha, füleit meg-meglendíti a zaklató legyek felé. Hangos csattanásra ugrik fel hirtelen, vakkant a zaj irányába, de nem lát senkit, semmit , hát képen nyalva gazdáját ismét elszenderedik.
Olyan volt, mint a tacskók általában, ám – anyja nem lévén finnyás udvarlóival – Mackó kissé mássá sikeredett. Világra jövetelénél Anna néni bábáskodott, no meg Feri fia, az állatorvos. A három kis barna gombócot gondosan nevelte a mama, de Mackó nagyobbra gömbölyödött testvéreinél. Ezért is lett Mackó a neve. Másban is különbözött tőlük. Lábacskái rövidek voltak ugyan, de nem görbültek meg, ahogy egy igazi tacskóhoz illik, dereka rövidebb, orra pedig kerekebb lett. Farkát Riska tehén kurtította meg a kiskutya egy kószálós napján. Volt is sírás, rívás! De ebcsont s kutyafarok beforr , s Mackó azóta is peckesen himbálja alig farkincáját.
Mikor kinőtték a kicsik a szopás korát, új  gazdához kerültek. Mackót a szomszédnak adták, nem akartak teljesen megválni tőle. Így hol egyiknél, hol a másiknál tanyázott.
Imádta a játékot. Hátralapított fülekkel loholt az elhajított labda után, lelkesen vetette bele magát a patakba a pálcáért, amikor meg gazdája ráunt a játékra, Mackó mellső lábaival a földre hasalva csaholt, kunyerálta a játék folytatását. Kis fogaival belekapaszkodott a pulóver ujjába, el nem engedte a világért se, forgott gazdájával körbe-körbe, az ajtó előtt felejtett cipőket pedig örömmel rágcsálta meg. Gyakran hazaszaladt a mamához és Anna nénihez egy kis simogatásra, tejecskére.
Amint telt az idő, Mackó is megkomolyodott, ahogy egy felnőtt kutyához illik. Éber őrré változott, veszett ugatással riogatta a kapun belépőket.
Amikor előkerült a bicikli, a kapa, s a vizes korsó Mackóval nem lehetett bírni, ugrándozott bolondul, csaholt, alig győzte kivárni a gazdit. A mezőn meg dühös vérebként őrizte az elemózsiát és a vizet.
Kezdetben legombócozták, nevettek a dühös kiskutyán az emberek, de hamar megtanulták, hogy nem lehet vele kukoricázni.
Aztán megtörtént a baj.
 Egyik délután éktelen sivalkodással sántikált elő a kertből, mellső lábából csak úgy dőlt a vér. Egyenesen a kapu alatti lappancs felé rohant, már amennyire rohanni lehetett három lábon, s meg sem állt Anna néni ajtajáig. Ott vinnyogott keservesen, s mire utolérte a gazdi, Feri már ölbe is kapta az éktelenül sivalkodó kiskutyát, bevitte orvosi rendelőjébe, bekötözte vérző lábát, simogatással, szóval nyugtatgatta, s Mackó hálásan nyalogatta a kezét.
Hamar kiderült, mi is történt. Az öreg Pisti bá, a kertben kapált, Mackó meg ott lábatlankodott körülötte. Rászólt egyszer, rászólt kétszer, de a kutya játéknak vélte, kapkodott a kapa felé. Így esett meg, hogy megvágta lábát az éles szerszám. Nagy heg őrzi még nyomát a dolognak, amúgy kutya baja a kutyusnak.
Máig is rejtély, honnan tudta tacskó, hogy Feri segíthet rajta. Okos kutya volt, tudott valamit.

Nyolcas magaviselet – A román diktatúra augusztus 23-ai ünnepére emlékezve–

A vörös csillag negyed százada bukott le a fejünk fölül, de augusztus 23-ának piros nyakkendős, kényszertapsolós emléke billogként égett be azoknak a lelkébe, akik a sarló és kalapács, s a vörös csillag uralomra jutásának idejében éltek, születtek, s pazarolták el legszebb éveiket.

Tán kilenc éves lehettem, amikor először sajdította meg szívem-lelkem a ’’dicső korszak’’ igazi valója. Hideg, havas idő volt, az iskolában kötelező módon vártuk Télapót, a templomban meg tiszta szívvel, hittel az Angyalkát. Lelkesen szavaltunk, énekeltünk a kis Jézusról szüleink s a falu népének biztató mosolya mellett. Aztán másnap a bizonyítványosztáskor kaptam az első pofont:  szintízes  osztályzataimat nyolcas magaviseleti jegy éktelenítette el. Sírásra görbült a szám, szakadt meg a szívem! „Miért? Tisztelettudó, szorgalmas tanulóként, miért?’’
- Mert a templomban szavaltál – hallom most is a tanítóm szavát, és vele a szépítő hazugságot– este 6 óra után tilos a tanulóknak kijárni a házból, azért!

Hogy dolgos nagyszüleimre, szüleimre mekkora csapást mért a kollektivizálás, akkor még nem értettem, de sejtettem, hogy valami nincs rendjén. Hiszen, a nagy istállónk üresen tátongott, a csűrben is csak madarak fészkeltek a tető alatt, s pókok szövögették hálóikat.
Ahogy nőttem, úgy lett egyre nagyobb a vörös csillag hatalma, s elviselhetetlenebb ránk nehezedő súlya! A nyári vakáció nagy részét elrabolták tőlünk az ünnepre való kötelező készülődések.
Égethetett az augusztusi nap, verhetett a zápor, pontosan meghatározott sorrendben vonultunk a városka utcáin augusztus 23-a ünnepén, jelre integettünk, éljeneztünk a tribün előtt cipelve a dicsőítő-jelszavas táblákat, a haza ’’bölcs’’ fiainak óriási fényképeit, énekeltük a csodás életünkről szóló hazafias dalokat. Nem volt menekvés. A félelemre, meghunyászkodásra kényszerítő módszerek hatásosak voltak: örökre eltűnhetett, aki ellenszegült.

Ahogy teltek az évek, gyűltek a ráncok, nőtt a nincstelenség. Üresen kongtak a boltok, nem volt se élelem, se ruha, se cipő! Csak sorok, végtelenül kanyargó sorok. Legtöbbször a hátul állók nem is tudták, miért is várakoznak. Olajért, mosóporért, egy-egy konzervért…

Közben a rádió s a napi két órát sugárzó tévé csodás életről zengett. Az adások a dübörgő gazdaságunkról, az ipari fejlődésünkről szóltak. A gondolatainkat se mertük hangosan kimondani, még otthon a lakásban sem. Mindennek „füle" volt. Augusztus 23-a nekem ezt juttatja eszembe. És még sokaknak, szerintem.

Megjegyzés: Romániában az osztályzat 1-10-ig van.
Kép: net

Lányok díszlépésben

Bár végét járta július, még nem volt igazi nyarunk. A nap sugara  ugyan  a meleg ígéretével hitegetett, hogy aztán  délutánra alattomosan nyakon öntsön, s didergőre fogja hazaigyekvő lépteim.
Szeretem a könnyű szandálok idejét, a zümmögő levegő fagylaltillatát, a hangos strandok csobbanásait, s a mézillatú esték csillagfényeit.
 De hol van az már!  A föld kibillent tengelyéből, s a szélességi körök egy döccenésnyit odébb mozdultak tán.
 Váratlanul ránk zúdult a Szahara.
 A nap vörös korongja kegyetlen hőséget lövell felénk. Bújnék előle, de a város kőrengetegében nincs menedék, forr, zubog az ég katlana. Behúzódok hát negyedik emeleti lakásomba, vizes lepedőket aggatok az ablakokra, de a szobahőmérő higanyszála lecövekelt  + 27 fokon.
Alig ruhában dőlök le a kanapéra, s a bóbiskoló idő visszaröpít pár évtizeddel az időben, a kolozsvári egyetemi éveimbe.
A Hója - erdő  tisztásán törékeny bakaruhás lányokat egzecíroztat a hadnagykisasszony - HK, ahogy  neveztük -,  izzó gömb a nap, s a kiégett gyep fölött fullasztó por üli meg a völgyet. Elcsigázottan,  robot mozdulatokkal  hajtjuk végre parancsait. Nem volt tanácsos makacskodni vele, de még a szemébe nézni is szentségtörésnek bizonyult. A káröröm széles vigyora ült az arcán lucskos, lángvörös arcunk láttán, s valamelyikünk mormogó panaszára úgy csapott le, akár a héja védtelen áldozatára.
-    Lövészárokásás! Gázmaszkot fel! - csattant diadalittas hangja.
Az álarc alatt pillanatok alatt az elviselhetőség határára kúszott a hőség, s a vékony lányok úgy dőltek ki egymás után, mint a krumplis zsák.
HK arcán gömbölyűen dudorodott az önelégültség öröme, a ziháló, félájult lányokat rövid időre árnyékba parancsolta, s kegyes jóindulatát hangoztatva levetette a gázmaszkokat, sőt kevés poshadt vizet is engedélyezett nekik. Aztán futólépésben visszaküldte  őket ásni  az árokba. Őhadnagysága  meg a hatalmas tölgy árnyékából pattogott  felénk.  Sípolt a tüdőnk, őrült iramban trappolt a szívünk, de szótlanul kapartuk a szikkadt földet.
 Aztán az egyik lány se locsolásra, se árnyék hűvösére nem tért magához. HK szentül hitte, hogy csak őt akarja bosszantani, végül megszeppent - no, nem az ájult állapota miatt - , és  hívta a mentőt.   Azalatt  pihenőt kegyeskedett engedélyezni nekünk, s még a tölgyfája árnyékába is beengedett. Alig gurult el a mentőautó, visszaparancsolt a napos oldalra ásni. Igaz, a gázálarcot nem kellett feltennünk.  Mégis került egy háládatlan bakalány, akiért újból riasztani kellett a mentőállomást.
 Kis idő múlva az ezredes kocsija porzott felénk. A megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel lelkünkből, kedveltük őt, emberséges, megértő voltáért. 
Buzgó HK haptákba vágta magát előtte, jelenteni akart, de felettese rádörgött, s hadnagyocskánk futólépésben loholt ki a napra hozzánk, az árnyékba dirigált. Friss vizet kaptunk, sőt letehettük a bonétát, s a csinturát is kicsatolhattuk.
Nem, nem álom volt ez, hanem az 1970-es évek román valósága!   Az egyetemista lányokat a haza hős védőivé akarták kiképezni  a  tanulás mellett. Heti egy napra és a nyári szünidő egy hónapjára  dicső honvédekké léptettek elő bennünket. Igazi katonamundért is kaptunk  méretre szabva   téli-nyári változatban,és  jó nehéz bakancsot. A kezdeti újdonság kíváncsiságát egy-kettőre szétfoszlatták a szigorú, nem épp lányoknak való bakaszabályok, no meg a korunkbeli tisztnők felsőbbrendű hatalom fitogtatása.
Ha egy rakoncátlan hajfürt kikandikált a bonéta alól, guggolás, futás , fekvőtámasz járt érte. Hamar megtörte lázongó önérzetünket, csak Lenkén nem fogott a büntetés. Lenke feltűnő jelenség volt modell alkatával, gyönyörű dús szőke hajkoronájával. Nem tudta, nem is akarta elrejteni szép haját, sőt mosolyogva hajtotta végre a büntetést, HK meg  lilult dühében, de  basáskodó hatalma megtört rajta. Így maradtak Lenke libegő szőke fürtjei, a műszempilla, a szemfesték, s a parfüm.
Sok dolgot tanítottak. A díszlépést - amelyet tán Michael Jaksontól kölcsönözték -  sehogyse tudtuk megtanulni. Pedig igyekeztünk, mert a büntetés a  sárlében nem volt ínyünkre. Hiába. HK toporzékolt, büntetett, példaként masírozott előttünk, mi meg próbáltuk faarccal nézni őt. Nem mindig sikerült, így aztán róttuk futólépésben a köröket, s vezényszóra  vágódtunk  hasra a pocsolyába. Az elméleti órák se voltak zökkenőmentesek. Bár szétszedtük meg összeraktuk a fegyvert, az alkatrészek nevét minduntalan összekevertük.
A Hója - erdei gyakorlótérre a város központján át vezetett az utunk.  Afféle mozgó járművekké vedlettünk annyi különbséggel, hogy mi nem nyikorogtunk, csikorogtunk, hanem énekeltünk: Noi santem floarea mandra a tarii (Mi vagyunk a haza virágai), Frumos e viata de soldat ( Szép a katonaélet),  ….s ha nem szólt elég hangosan és lelkesen a dal , futólépéssel buzdítottak rá.
Egyik reggel terepjárók vártak bennünket. Céllövészet lesz, adtuk tovább a hírt suttogva.  Még örültünk is, hogy nem kell átmasíroznunk énekszóval a  városon. Ám a dülöngélő domboldalak hamar elvették a kedvünk, s bizony egy-egy nagyobb döccenéskor ránk telepedett a félelem. Szédelegve kászálódtunk le a rettenet autójáról.
 Hiba nem eshetett a céllövészeten, minden lőállásnál három kiskatona buzgólkodott, s a félénkebbek helyett elvállalták a feladatot. ( Bizonyára felsőbb utasításra tették.) Nem voltam én nagy vitéz, se bátor, csak kíváncsi. Hát célba lőttem, s a vak tyúk is talál szemet igaz lehet, mert dicséretet és valamiféle kitüntetést is kaptam a végén. No, meg két heti vállfájdalmat és kékfestést az oldalamra.
A harmadik év végén aztán ünnepélyes eskületétellel zárult pénzpocsékoló, dicsőségesen  fölösleges  bakáskodásunk.
Dübörgő csattanásra ugrottam talpra. Megkönnyebbültem, nem a lőtéren voltam, hanem a szobámban.
 Az ég zengett, s eleredt a mennyei áldás, az enyhet adó eső.

*egzecíroz. ráncba szed; irányit, parancsol.
*bonéta: katonasapka
*csintura: széles deréköv

A kisvárosi félkegyelmű

Sűrű szürkeség gomolygott a városka fölött, az árusok mogorván rakodtak a piactéren, dühödt szitkozódás, fájdalmas kutyavonítás keveredett a  Zoltika  asztal  alóli  kipiszkálásával.
 A kisváros bolondja volt ő, amolyan jámbor félnótás. Szállást, ételt biztosított neki a helyi tanács, de ő jobban szeretett a piaci asztal alatt aludni. Amint a hideg harapása enyhült, ki-kimaradt a szállóról, s éjszakára odafészkelte be magát.  A rend őrei, a piac fenntartói próbálták jobb belátásra bírni, hogy megfázik, beteg lesz itt, maradjon bent a födél alatt, a jó melegben, de Zoltika csak bámult rájuk bamba szelídséggel, vigyorgott megértően, bólogatott beleegyezően, és ott maradt az asztal alatt. Nem mentek vele semmire, így aztán nem is zaklatták szegényt, elég neki az ő baja, hisz nagy testében visszamaradt kisgyerek lakozott.
Ahogy kialudt a nap, s elnéptelenedett a piactér, hintázó billegőn megérkezett Zoltika, nyomában battyogott elmaradhatatlan társa, a korcskuvasz. Valaha barna színű, koszos-foltos lódenkabátját akkurátusan leterítette a földre, kis motyóját feje alá gyűrte, s édesdeden elaludt az ártatlanok nyugalmával, a kutya - fejét ráhajtva - úgyszintén.
 Hogy hány éves Zoltika, azt pontosan senki se tudta, bármennyi lehetett úgy negyventől hatvanig. Enyhén kopaszodott, kerek arcából jóságos apró szemekkel bámult a világra, nadrágját toldozott madzag fogta, de az minduntalan lecsúszott róla, így állandó kísérő mozdulatává vált annak felráncigálása. Kiskabátját egy fejjel alacsonyabb emberre szabhatták valaha, kivillant alóla domborodó pocakja, cafatokban lógó ingének se volt már haszna.  De őt ez egy cseppet sem zavarta. Hiába adtak rá jobb ruhát a menhelyen, a régihez nyüszítve ragaszkodott, belecsimpaszkodva szorította magához, nem lehetett elvenni tőle.  Így aztán hamar visszakerültek rá az elnyűtt ruhadarabok. Bakancsait rendszerint fordítva húzta, a balt a jobba, a jobbot a balba, cipőfőzőit nem kötötte össze, így vált járása billegően csoszogóssá.
 Rokonszenvet váltott ki a városka lakóiból, ám ha hozzá szóltak, szégyenlősen hallgatott, vigyorgott, egyetlen válasza ’’hopá, prücski ’’ volt. Ezt azonban oly kedves kisfiúsan motyogta a nagydarab ember, hogy nem lehetett nem kedvelni őt. A gyerekek már messziről kiáltozták neki a hopá prücskit, de ha közel ment hozzá egy - egy gézengúz, Zoltika kezeit a fejére kulcsolva, összegörnyedve nyüszített.
 Az óriás rettegett a gyerekektől.  Mindig került valaki ekkor, s elzavarta a komiszkodó, vagy csak kíváncsi gyermekeket.  Zoltika ilyenkor hálásan motyogta köszönő hopá prücskijét.
      Amint felkecmergett fekvőhelyéről, fogta kis motyóját, becsoszogott a közeli tejüzletbe, elszürcsölte a neki járó tejet, elmajszolta zsömléjét, hálásan pislogva érte az elárusító felé, s fordult is ki az ajtón, az autóbusz állomásra vette az irányt, nyomában a korcs.  Ott meg sorban felkapaszkodott a falvakra induló, még várakozó buszokra, illemtudóan kezébe vette kucsmáját, imaszerűen egyik kezét a másikra téve, megköszörülte hangját, s énekelni kezdett.
’’ Fel - fel vitézek a csatára,
 a  szent szabadság oltalmára,
 büszkén kiáltja mama délbe,
gyertek,gyerekek, ebédre - ebédre,’’  majd megtoldotta  ’’vacsorázni is lehet.’’
Szépen csengő, meleg hangon kacskaringózta minden alkalommal ugyanazt a szöveget és dallamot!
Bár ez a fura dalocska jelezte, hogy tudna beszélni, e szövegen s a hopá prücskin kívül soha nem hallotta senki őt másképp megszólalni.
 Talán csak ennyire futotta sérült elméje! Ki tudhatja azt?
Aztán végigbillegett az utasok között kérőn tartva feléjük kucsmáját. Az utasok – általában ugyanazok a városba bejáró munkások – megszokták őt már, dobtak is kevéske aprópénzt a sapkájába ki szánalomból, ki megszokásból, amit ő bólintással nyugtázott, néha még el is mormolta a hopá, prücskijét.
  Fújhatott szél, eshetett eső, hó, tűzhetett a nap, Zoltikát nem riasztotta el  semmi  ettől a munkájától. Sokféle szóbeszéd keringett arról, hogy mit csinál a pénzzel. De ez is találgatás maradt és örök titok, akárcsak maga, a kedves félnótás.
Aztán egy nap nem jött  Zoltika, másnap már várták az utasok, harmadnap meg nyugtalankodni kezdtek. Hol lehet, miért nem jön Zoltika? De senki nem tudott róla semmi bizonyosat. Aztán kósza hírek  kezdtek terjedni róla, hogy meghalt szegény bolond, el is temették a köztemető szélében. Jobban járt, nyugodjék békében nyugtalan lelke, mondogatták az emberek.
A feledés  hamar elfödte emlékét, csak a koszos korcs aludt még sokáig megszokott helyükön, a piaci asztal alatt. 

Kép: net, A bolond a tarotkártyán

Sorsok

Berta és Anna életére hirtelen szállt a nagy fekete madár.  Apjukat favágáskor gyűrte maga alá a zuhanó fa, még pislákolt benne az élet, amikor kiszabadították alóla, szót próbált formálni az ajka, de csak a lelke sóhajtott ki belőle.
 Feleségét, Elzát összeroppantotta a bánat. A vidám, kacagó asszony elnémult. Nesztelenül mozgott a házban, aztán csak gubbasztott a széken, kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé, néha motyogott valamit, máskor meg riadtan szűkölt összegörnyedve fejére kulcsolt kezekkel.  A gyógyszerek elkábították ugyan, de fásultsága egyre jobban elhatalmasodott rajta. Már alig evett, egyre fogyott, mint a hold. A maga világában élt, lányait nem ismerte fel.  Berta kétségbeesve próbálta felrázni anyját, visszahozni a valóvilágba, de minden erőfeszítése hiábavaló volt. A szenvedő lélek bolyongott valahol, s nem találta meg a hazavezető utat. Fél év múlva őt is kikísérték a temetőbe. Talán jobb is így meggyötört lelkének, együtt lehetett szeretett férjével ott, a másik világban.
A lányok naponta friss virággal borították szüleik nyughelyét. Az ősz télbe fordult, majd tavaszra vált, ám süvíthetett a szél, hullhatott a hó, ők egyre a temetőt járták. Nehezen birkóztak meg a rájuk szakadt árvasággal. Berta tartotta a lelket húgában, anya-apa lett egy személyben. Nagy teher szakadt gyenge vállára, de elszántan cipelte azt.
Megindult az olvadás, zöldült a kert, a mező, s a nap egyre erősebbé vált.  A tavasz friss illata reményt csöpögtetett a szívükbe. Az élet nem állt meg, s a lélek sebei gyógyulgatni kezdtek. A kertben krumplit, kukoricát ültettek, babot, zöldséget vetettek, kismalacot cseréltek terményért, féltve gondozták apjuk nyulait, s az eresz alatt csivitelő fecskék mosolyt csaltak az arcukra.  Anna még iskolába járt, Berta már betöltötte a tizennyolcadik évét, sudár lánnyá cseperedett.
Úgy tűnt, nem lesz semmi baj, megbirkóznak ketten az élettel.
Kellemes meleg röppent be a nyitott ablakon, a házra hajló almafa virágain zümmögtek a  méhek, Röfi elégedett hangja, a  majorság kárálása bekúszott a konyhába,  galamb burukkolt a fán,  s Bertát valamiféle megnyugvás árasztotta el. Nekilátott az ebédfőzésnek.  A zsír már sercegett az érclábasban, beletette az apróra vágott hagymát, s a krumplit kockázta, amikor Bodri láncát rángatva dühödten csaholni kezdett.  Berta kinézett az ajtón.
 Két idegen lépett be a kapun.
- Bodri, te, kiáltott az őrjöngő kutyára, s kezét kötényébe törölve a vendégek elé sietett.
- Jó napot kívánunk, Boga Bertát keressük! - szólt az alacsonyabb, kalapos ember.
- Én vagyok - nyújtotta a kezét, s szíve a torkában dobogott.
-  A gyermekvédelemtől jöttünk – hallotta a másik érdes hangját.
- Tessék, tessék  -  hívta be őket a házba, s gyomra összerándult az izgalomtól.
 Jaj, mit akarhatnak, rémüldözött magában. Hellyel kínálta a vendégeket, gyors mozdulattal levetette kötényét, s a kályha szélére húzta a piruló hagymát.
A szikár, sápadt arcú, szigorú tekintetű ember, szó nélkül ült le az asztalhoz, s csatos bőrtáskáját maga elé helyezve papírokat szedegetett ki belőle.
Alacsonyabb társa – mintha megérezte volna a lányban pattanó feszültséget – meleg hangon bátorította:
 - Nem kell félnie, csak ellenőriznünk kell, hogyan boldogulnak, a kiskorú húga miatt.  De jó illata van az ebédjének - mosolygott rá együtt érzően.
Berta ijedtsége enyhült, s jó háziasszonyként már hozta is a finom töpörtőst – a reggel sütötte, még meleg volt – , előkerült a vendégnek járó  köményes is.  Aztán mindenféle kérdésre válaszolt, amelyet buzgón jegyeztek le az ellenőrök, közben fogyott az illatozó töpörtős is, s egy - egy pohárka pálinka is lecsúszott a torkukon. 
-    Ezzel megvolnánk - csukta be a füzetét a szigorú ellenőr, és visszapakolta táskájába a papírokat.
-    Megnézzük az udvart, a kertet is – folytatta szűkszavúan,és  indult is ki a házból.
Szemügyre vették a szépen zöldellő kertet, a veteményest, az udvart, az ólba is bekukkantottak. Berta szorongva követte őket, próbálta kitalálni gondolataikat.
-    Nincs itt semmi hiba, ügyesen gazdálkodnak.  Csak valami pénzkereset is kellene. Másként a gyámhivatal máshová helyezheti a húgát. Gondolkozzon el ezen - szólalt meg aztán elismerő hangon a szikár férfi.
Alacsonyabb, mosolygós társa biztatóan nézett rá, majd vették a táskájukat, és  elmentek.
 Berta becsukta utánuk a kaput, egész testével rátámaszkodott, szédülés fogta el. Istenem, ne engedd elvenni tőlem Annát, zokogott fel lelkéből a rettenet. Mi tévő legyen, hogyan találna állandó munkát a faluban! Takarítást, vasalást vállalhat, de az nem elég! Bevonszolta magát a házba, tehetetlenül roskadt le a kanapéra, s az asztalra borulva keservesen sírva fakadt.
 A déli harangszó térítette magához, s amint felkapta a fejét szeme megakadt a konyha sarkában gubbasztó varrógépen. Az anyjáé volt. A falu megbecsült varrónője volt szegény, annak idején alig győzte a sok rendelést, így lányai is segítettek neki: férceltek, szegtek, méretet vettek. De a sors csapása, a nagy veszteség fájdalma,s  a napi gondok elfeledtették a sarokban letakart gépet.
Folytatja anyja munkáját, suhant át hirtelen fejében a gondolat.
Izgatottan vette le róla a terítőt.  Alatta még ott volt az édes utolsó munkája: egy fodros, piros pettyes kötény. Gépiesen húzta oda a hokedlit, ellenőrizte a cérnakarikát, majd a tű alá helyezte a kötényt, óvatosan hajtotta meg jobbjával  a  kereket, lába meg átvette az ütemet.  Egyre egyenletesebben kattogott a gép, futott alatta a kötény, s mire ráeszmélt elkészült vele.
 Megbabonázva bámulta a ruhadarabot, majd nagy nevetés tört rá, a szorongó félelem boldog kacajban szabadult fel benne.
 Az ablak melletti ágon pedig féktelen burukkolásba kezdett a fehér galamb.

Kamilla keserve

Kamilla számára lassan fakult ki a világ, az ég mélykékje színehagyottá, a zsendülő levél zöldje s a tavaszi napra kandikáló ibolya sötétlilája emlékké sápadt. Az ablak előtti terebélyes almafa levelei összemosódtak, még a rászálló kismadarakat se tudta megkülönböztetni. Aztán elszürkültek az arcok, s barátait előbb ismerte fel mozdulataik, járásuk szerint, mint arcvonásuk alapján. Többször tisztogatta vétkesnek hitt szemüvegét, de hiába, az éles színek eltűntek, enyhe köd lebegett előtte. Elérkezett a szemüvegcsere ideje, elégelte meg az elhalványult világot Kamilla.
 Az orvosi váró fala piszkosfehérsége furcsa szorongással töltötte el. A vizsgálat túl hosszúnak tűnt, a máskor tréfás kedvű doktornő hallgatása se ígért jót. Különös nyugtalansága egyre nőtt. Kiderült, hogy új szemüveg már nem adja vissza a színeket, az éleslátásán csak műtét segíthet. Kamilla hallott már erről, mint könnyű, biztonságos operációról, mégis riadalom futott át rajta. Alkudozni kezdett az orvosnővel, de az nyugtató hangján bátorította, és azzal vigasztalta, hogy utána még a szemüvegétől is megszabadulhat talán.  Értette ő, hogyne értette volna a szavakat, de egész lénye tiltakozott ellene, ólomlábakon hagyta el a rendelőt, s hazafelé az úton csodára várva figyelmesebben nézelődött.
 De már önmagát se csaphatta be, eltűntek a csillogó színek, minden fakóbbá változott, akár a tűző nyári napsütés utáni virágok. 
Az almafa bogyói gyümölccsé gömbölyödtek, az ibolyát sorra váltogatták a fakó kerti virágok, és többször vált ködössé a táj. A sötét tónus uralma rátelepedett Kamilla lelkére is. Egyre komorabbá változott. Vágyott a vidám színekre, a fényre, a tiszta arcokra! Talán épp ez a lelkiállapot késztette a döntő lépésre.
A kórház kapuján belépve félelem motoszkált benne, s a kórterem mályvaszínű selyemfüggönye, a ragyogó tisztaság se tudta enyhíteni a szorongását. Hiába olvasott, tudott majdnem mindent az előtte álló dologról, orvosa nagyszerű munkájáról, remegett, mint a nyárfalevél. Észérvekkel nyugtatgatta magát, mindhiába. Rátelepedett a félelem. Az éjszakája nyugodt volt a kapott gyógyszerek hatására, de reggel félelme nőttön - nőtt, a szíve versenylóként galopp-olt, az idegei pattanásig feszültek.  Ám mire felocsúdott, már befertőtlenítették, zöld védősapka, védőcipő került rá, és ott találta magát az ijesztő orvosi gépek közt. S ekkor valami nagy nyugalom szállt rá, szíve is megszelídült.  Békés türelemmel hallgatta az orvos beszédét a műtősökkel, érezte a babráló kezeket, az arcán le-lefolyó hideg folyadékot, érdekes zöld kockák villogtak fényesen meg elmosódottan a   szeme előtt.  Aztán felültették, kész, vége, visszavezették a kórterembe. Bár szúrt, égett a letakart szeme, nem panaszkodott, végtelen megnyugvással gondolt már mindenre, s jólesően elszenderedett.
  Estére a vizsgálóba vitték, és levették róla a kötést. Néhány pillanatra megrettent, meglódult a szíve is, aztán kinyitotta a szemét.  A falak fehérebbek, a zöld köpenyek harsány zölddé változtak, minden élesebb lett!
 Az orvosnő megelégedett hangjára elszállt a szorító érzése, s valami felszabadító öröm járta át. 

Anya mindörökre – gondolatok anyák napja előtt

Kíváncsian kandikál be ablakomon a parázshold, körötte szaporán szikráznak a csillagok, a roppant űr üzenetei, s a lopakodó május illata körül ölel. Azon az örök igazságon merengek, hogy - legyen gyermek avagy felnőtt – a szorongó ember gondját, baját az  édesanyja  szelídíti békévé. Mindig. Még akkor is, ha az életút végére ért Ő, ott is ad, biztat, felemel!
Emlékfoszlányok cikáznak bennem, s repítenek téren és időn át hozzá, az édesanyámhoz.

  ***  Ijesztő, komor vaságyak, közönyös fehér köpenyek, remegő fájdalom…  A  nyíló ajtón bemosolyog a drága megnyugvás, anya. Ránevet, megöleli. Meggyógyulsz kicsim, s viszlek haza, ne félj!

*** Vizsgaidőszak, a túlhajszolt lélek zaklatott nyugtalansága… Otthon anya a teraszra ül vele, s a felhők mögül kinevet a nap! Újból színessé válik a világ,és   virágzó fák között, kitárt karokkal szalad már kacagva!

*** Sírásba fulladó csalódások… Anya mellette áll szóval, szótlanul, vele remeg érte, s oldódik a bánat!

*** Ő is anya lett. Az aprócska jövevény megállás nélkül sivalkodik. Jaj, mi lehet vele? ...  Anya karjaiba veszi, gügyög neki, és kisimul az arcocska, elcsendesedik a bánat!

***  Apa, jaj, drága apa, ne hagyj még itt, zoko megsemmisülten  a  szenvedő  mellett…. Anya csendesen könnyezve átöleli.

A májusi éjszaka varázs-illata csak erősíti a tudatot: anya a legcsodálatosabb ember a világon. Ő a jó tündér, aki jelen van minden percben, óv, mesél, betakar!