Az állategészségügyi telepet nevezték már ebrendészeti- meg sintértelepnek is, attól függően, ki mit tud, gondol rendeltetéséről. Szomorúak az odautak – bár a kutyák ezt nem mindig érzik meg –, ritkább látvány, amikor onnan fajtiszta vagy keverék állatával lép ki egy-egy újdonsült gazdi.
Fürge léptű, fekete kutyusától kényszerült megválni egy fiatalember. Kollégiumba megy, vidékre, az albérletben nem hagyhatja az ebet, melyet pár hónapja vett magához. Egy sétája során csapódott hozzá, s most nem tenné semmi szín alatt az utcára; reméli, valaki kiváltja a telepről.
Más városba költözik a néni, aki nem viheti magával két szeretett állatát. Merőben szokatlan céllal érkezett a telepre, mint mondja: amíg a telepen tartják őket, s amíg van pénze, visz nekik ételt.
Házaspár gyerekkel, bernáthegyivel fordul be a telep kapuján. Pár perccel később, már a buszról látom, amint mennek el; az asszony szeméből szakad a könny, férje átkarolva igyekszik tartani benne a lelkierőt.
Adalékként még néhány információt, szomorú érdekességet. Ahol lakom, a környékünkön két sokra tartott kutya halálozott el nemrég. Az egyik tizenkét éves volt, hat éve cukros, rendszeres napi kezelésre szorult. Megsiratták, csakúgy, mint azt a spánielt, melynek kivizsgálására harmincezer forintot költöttek, mégsem találták meg betegsége okát. Lehet, hogy már nagyon öreg volt; elaltatták. A lépcsőházunkban lakó, tavaly megözvegyült asszonytól ellopták szépen ápolt, tízéves kutyáját, mialatt az üzletben vásárolt. Azóta teljesen egyedül él.
A korábbi adatok szerint: a becsült több ezer budapesti kóbor kutyából néhány begyűjtő kocsival sok kerül a telepre. Évente körülbelül másfél ezer állat kerül gazdához, háromszor ennyit elaltatnak, húslisztet gyártanak belőlük. Szerencsés sorsa lett annak a két ebnek, amelyet kimentettek innen. Ismerősöknek tűnt fel a kedves jószágok hiánya; s minthogy volt gazdájuk nem tudta ellátni őket, szívesen vállalták további tartásukat.
Kutyavilág, ilyen velünk; milyen is lenne – nélkülünk?
Fürge léptű, fekete kutyusától kényszerült megválni egy fiatalember. Kollégiumba megy, vidékre, az albérletben nem hagyhatja az ebet, melyet pár hónapja vett magához. Egy sétája során csapódott hozzá, s most nem tenné semmi szín alatt az utcára; reméli, valaki kiváltja a telepről.
Más városba költözik a néni, aki nem viheti magával két szeretett állatát. Merőben szokatlan céllal érkezett a telepre, mint mondja: amíg a telepen tartják őket, s amíg van pénze, visz nekik ételt.
Házaspár gyerekkel, bernáthegyivel fordul be a telep kapuján. Pár perccel később, már a buszról látom, amint mennek el; az asszony szeméből szakad a könny, férje átkarolva igyekszik tartani benne a lelkierőt.
Adalékként még néhány információt, szomorú érdekességet. Ahol lakom, a környékünkön két sokra tartott kutya halálozott el nemrég. Az egyik tizenkét éves volt, hat éve cukros, rendszeres napi kezelésre szorult. Megsiratták, csakúgy, mint azt a spánielt, melynek kivizsgálására harmincezer forintot költöttek, mégsem találták meg betegsége okát. Lehet, hogy már nagyon öreg volt; elaltatták. A lépcsőházunkban lakó, tavaly megözvegyült asszonytól ellopták szépen ápolt, tízéves kutyáját, mialatt az üzletben vásárolt. Azóta teljesen egyedül él.
A korábbi adatok szerint: a becsült több ezer budapesti kóbor kutyából néhány begyűjtő kocsival sok kerül a telepre. Évente körülbelül másfél ezer állat kerül gazdához, háromszor ennyit elaltatnak, húslisztet gyártanak belőlük. Szerencsés sorsa lett annak a két ebnek, amelyet kimentettek innen. Ismerősöknek tűnt fel a kedves jószágok hiánya; s minthogy volt gazdájuk nem tudta ellátni őket, szívesen vállalták további tartásukat.
Kutyavilág, ilyen velünk; milyen is lenne – nélkülünk?
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése