Lilith

Bánatba fojtott könny
lassan csorog arcomon,
eltűnt percek hagyva
múltban magam mögött.
Előbb voltál. Csak után
jött egy másik élet,
karjaimba hajtottalak
s fogtalak oly puhán.
Érzem mégis most, itt is
dobogó gyengéd szívedet
enyémnek helyén, zárt
kapu lett s immobilis.
Hangulatdús melankólia
hajnalanta ha felkelek,
s áramlik lelkemben
szépen az embólia.
Eljött ez a korszak is.
Zárván nyaram nyakamon
ím az ősz, borszag is,
kaptak jók is meg rosszak is.
Zord tekintetek úton
s útfélen, süllyedten
merengek előre a semmibe.
Léptem vörös leveleit zúzom.
Árván néznek rám várnám
mi jő még ezután? Fog még?
Fogsz még? Vagy kezem fogni.
De miben hiszek csak bálvány.
Szárnyad alá vettél
régen, borogattad sebeim
s most sebbé váltál
nékem, szeleddel szelél.
Vihar verte vitorlám
Bánat-tengert hajózza,
egy foszlány maradt belőled,
mégis pír borítja orcám.