Egyszer minden elromlik, a mosógépünk se örök életre készült. Megállt, nem indul, menthetetlenül szerelő kezei közé kívánkozik. Felhívjuk a szerelőt, elmondjuk a panaszt, megígéri, hogy melyik nap és hányra jön. Várjuk, de nem érkezik meg. Megint felhívjuk, újra elmondjuk, újra kérjük, ő újra ígér. Majd kissé idegesebben várjuk mint az első alkalommal, mert ugye akkor is meghiúsult az ígérete. Lám, a rossz előérzet beigazolódik, másodszor sem jön. Harmadszor személyesen keressük fel, csak a feleségével tudunk beszélni, aki kimenti a férjét, mondván, az urának annyi a munkája, hogy alig győzi, de átadja az üzenetünket és biztosan fel fog keresni minket. Még egy-két nap várakozás, még négy-öt hívás, de a szerelő még csak a házunk közelébe se kerül. És akkor feladjuk, felhívunk valaki mást, aki rögtön jön, másnapra már üzemképes a gép. De mi történt az első szerelővel? Miért nem jött? Miért hitegetett és ígérgetett napokon át? Vajon tényleg a feje búbjáig volt munkával? És ha igen, akkor miért nem mondta meg az első hívás után, hogy bocs, de NEM tudom bevállalni?
A szomszéd néni megkér minket, hogy a nyáron nála nyaraló unokájáért ki kéne menni az állomásra és befuvarozni onnan. Sok a dolgunk, épp csak hazaértünk a munkából, előttünk a házimunka. Nem repesünk a kérés hallatán. Végül is a néninek vannak rokonai, igazán megkérhetné valamelyiket. Ráadásul a múltkor is fuvarozni kellett őt a temetőbe, hogy meglocsolja a párja sírján a virágokat. Azelőtt meg a szomszéd faluba kellett átvinni, mert egy régi kollégájának nyugdíjas búcsúztatójára volt hivatalos. Azért húzzuk a szánkat, mert ez már nem az első megkeresése és valószínűleg nem is az utolsó. Látja rajtunk, hogy nem repesünk az örömtől a kérése hallatán. Egy ezrest nyújt, hogy ő nem kéri ingyen a kisunoka fuvarozását. Nem érdekel minket az ezres. Az elvesztegetett idő, a „volna fontosabb dolgom” probléma jár a fejünkben. Aztán mély levegőt veszünk, kocsiba ülünk és elmegyünk a szomszéd néni unokájáért az állomásra. Miért nem mondtuk meg világosan, hogy nincs időnk? Miért nem mondtuk azt, hogy tessék szólni a keresztfiának vagy a nagyunokájának, mert mégiscsak azok a rokonai? Miért nem mondtunk egy határozott és leszögezett NEMET?
A barátnőnk felhív és jajgat a telefonban. Nem fájdalmai van, csak butának tartja magát, mert egy nagyon rossz döntést hozott. Felkereste egy porszívóügynök. Egy ezerfunkciós, mindentudó porszívót akart rátukmálni. Hiszen van pórszívójuk, múlt karácsonykor vették és nagyon elégedettek vele. Az ügynök viszont három órán át bemutatózott, érvelt, győzködött és persze a végén győzött. A barátnőnk rábólintott és képes volt adóságba verni magát, mert elhitte, hogy arra a gépre tényleg szükségük van. Pedig nincs, mert még garanciális a karácsonyi is, annyira új. Ráadásul megbeszélték a férjével, hogy összébb húzzák a nadrágszíjat, mert elmaradásaik vannak a számlákkal. Jajveszékel nekünk a telefonba, hogy a férje megfojtja a döntése miatt. Három napon belül jön a porszívó és fizetni kell. A szüleitől kért kölcsön, hogy legalább a kezdő részletet tudja kifizetni. Aztán havonta tízezer. Két évig. Nagyon bután döntött, ezt érzi. Nem tudunk rajta segíteni, előbb kellett volna gondolkodnia. Miért ment bele az üzletbe? Miért nem hallgatott a vészcsengő klimpálására? Miért sírdogál utólag, amikor már az első percben tudta, hogy nincs szüksége porszívóra? Miért nem mondta, hogy köszönöm, NEM élek a nagyszerű ajánlattal?
Mindannyian tudunk tucatnyi hasonló sztorit a saját vagy az ismerősünk életéből. Mindnyájan mentünk már bele hasonló esetbe, amikor valamit nem akartunk és mégis megtettük. Aztán persze fogadkoztunk, hogy soha többé, hogy ezen túl igenis képesek leszünk nemet mondani. Aztán lám-lám mégse. Vagyunk néhányan, akik egy idő után megtanulunk elutasítani, lemondani, lezárni, a sarkunkra állni. Vagyunk néhányan, akik soha. De mi ennek az oka? Nem akarunk megsérteni embereket? Egyszerűbb és gyorsabb lefolyású egy ügy, ha rábólintunk? Vagy egyszerűen gyengék vagyunk felvállalni a döntésünket?
Állítólag gyakorlás kérdése a dolog. Azért, mert visszautasítunk, még nem vagyunk önzőek, vagy gyengék, vagy rosszak. Ellensúlyoznunk kell kedvességgel, meg kell indokolnunk a nemleges döntést vagy szolgálhatunk egy frappánsabb ötlettel egy ismerősünknek, aki éppen minket akar rávenni vagy megkérni valamire. Ha megtanuljuk a nemet is kimondani, az egy napra eső stressz adagjainkat ezáltal is csökkentjük.
A szomszéd néni megkér minket, hogy a nyáron nála nyaraló unokájáért ki kéne menni az állomásra és befuvarozni onnan. Sok a dolgunk, épp csak hazaértünk a munkából, előttünk a házimunka. Nem repesünk a kérés hallatán. Végül is a néninek vannak rokonai, igazán megkérhetné valamelyiket. Ráadásul a múltkor is fuvarozni kellett őt a temetőbe, hogy meglocsolja a párja sírján a virágokat. Azelőtt meg a szomszéd faluba kellett átvinni, mert egy régi kollégájának nyugdíjas búcsúztatójára volt hivatalos. Azért húzzuk a szánkat, mert ez már nem az első megkeresése és valószínűleg nem is az utolsó. Látja rajtunk, hogy nem repesünk az örömtől a kérése hallatán. Egy ezrest nyújt, hogy ő nem kéri ingyen a kisunoka fuvarozását. Nem érdekel minket az ezres. Az elvesztegetett idő, a „volna fontosabb dolgom” probléma jár a fejünkben. Aztán mély levegőt veszünk, kocsiba ülünk és elmegyünk a szomszéd néni unokájáért az állomásra. Miért nem mondtuk meg világosan, hogy nincs időnk? Miért nem mondtuk azt, hogy tessék szólni a keresztfiának vagy a nagyunokájának, mert mégiscsak azok a rokonai? Miért nem mondtunk egy határozott és leszögezett NEMET?
A barátnőnk felhív és jajgat a telefonban. Nem fájdalmai van, csak butának tartja magát, mert egy nagyon rossz döntést hozott. Felkereste egy porszívóügynök. Egy ezerfunkciós, mindentudó porszívót akart rátukmálni. Hiszen van pórszívójuk, múlt karácsonykor vették és nagyon elégedettek vele. Az ügynök viszont három órán át bemutatózott, érvelt, győzködött és persze a végén győzött. A barátnőnk rábólintott és képes volt adóságba verni magát, mert elhitte, hogy arra a gépre tényleg szükségük van. Pedig nincs, mert még garanciális a karácsonyi is, annyira új. Ráadásul megbeszélték a férjével, hogy összébb húzzák a nadrágszíjat, mert elmaradásaik vannak a számlákkal. Jajveszékel nekünk a telefonba, hogy a férje megfojtja a döntése miatt. Három napon belül jön a porszívó és fizetni kell. A szüleitől kért kölcsön, hogy legalább a kezdő részletet tudja kifizetni. Aztán havonta tízezer. Két évig. Nagyon bután döntött, ezt érzi. Nem tudunk rajta segíteni, előbb kellett volna gondolkodnia. Miért ment bele az üzletbe? Miért nem hallgatott a vészcsengő klimpálására? Miért sírdogál utólag, amikor már az első percben tudta, hogy nincs szüksége porszívóra? Miért nem mondta, hogy köszönöm, NEM élek a nagyszerű ajánlattal?
Mindannyian tudunk tucatnyi hasonló sztorit a saját vagy az ismerősünk életéből. Mindnyájan mentünk már bele hasonló esetbe, amikor valamit nem akartunk és mégis megtettük. Aztán persze fogadkoztunk, hogy soha többé, hogy ezen túl igenis képesek leszünk nemet mondani. Aztán lám-lám mégse. Vagyunk néhányan, akik egy idő után megtanulunk elutasítani, lemondani, lezárni, a sarkunkra állni. Vagyunk néhányan, akik soha. De mi ennek az oka? Nem akarunk megsérteni embereket? Egyszerűbb és gyorsabb lefolyású egy ügy, ha rábólintunk? Vagy egyszerűen gyengék vagyunk felvállalni a döntésünket?
Állítólag gyakorlás kérdése a dolog. Azért, mert visszautasítunk, még nem vagyunk önzőek, vagy gyengék, vagy rosszak. Ellensúlyoznunk kell kedvességgel, meg kell indokolnunk a nemleges döntést vagy szolgálhatunk egy frappánsabb ötlettel egy ismerősünknek, aki éppen minket akar rávenni vagy megkérni valamire. Ha megtanuljuk a nemet is kimondani, az egy napra eső stressz adagjainkat ezáltal is csökkentjük.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése