Hűvös októberi reggel volt. A gyerekek szállingóztak az iskola ajtaja felé éppúgy, mint a hópelyhek, amik először hullanak a földre november végén. Már megkezdődött a második óra, mikor egy alacsony, koszos cigányasszony lépett be az ajtón. Kezét egy csöppnyi leányzó fogta, a nő mögé bújva kémlelte a meleg, családias környezetet. Az asszony felé fordultam, majd megkérdeztem:
- Kit tetszik keresni?
- Az igazgatóasszonyhoz jöttem. Az orvos küldött. Azt mondta, a lányt be kell adni iskolába, mert elveszik.
- Most órán van. Tessék megvárni. Az iratok megvannak? Keresztlevél és az anyuka személyije?
- A jánynak van , de az anyja elhagyta a paszportját.
- Orvosi igazolás?
- Ad a doktornő.
Ezzel hátat fordítottam, s elindultam a konyhába leadni a létszámot, mert néhány perc múlva az elsősök elindulnak reggelizni. Nem is kellet sokat várnom, gyors kézmosás után a kis fekete purgyékok mind ott sorakoztak az ablak alatt, ahol az ételt osztják. Hangos imádkozás után "jó étvágyat" kívántam, s ezzel megkezdődött az evés.
Az idegen kislány az ajtó mögül leskelődött, mit esznek a többiek. Teste minden porcikája remegett, szája szélét nyalogatta, látszott rajta, hogy éhes. De nem ám azzal az egyszerű "megkívánta" éhesség ütötte fel magát, hanem az a farkas éhség, mikor napokig nem eszik az állat, s csak arra vár, hogy egy darabka konc jusson neki. Megfogtam a kezét, az asztalhoz vezettem, tányért és kanalat adtam neki a makarónihoz. Kézzel vett az ételből, mohón tömte magába a maréknyi falatokat.
- Kanállal egyél!- s azzal nyújtottam neki az evőeszközt. Nem tudta megfogni. Ujjait a kanál vége köré csavartam, s mint mikor először eszik a szülő a gyermekkel, mutattam neki az étkezés fortélyait.
Közben figyeltem. Ahhoz, hogy a gyerek piszkos, már hozzászoktam, cigányiskolában nem tehetek másként. De ez a gyerek más volt. Nem olyan, mint a többi. Apró fürtökben kunkorodott feje tetejére a korom fekete haja, nagy barna szemei csillogtak, pisze orra és cakkos szája volt. Úgy nézett ki, mint a porcelán babák, amiknek az arcát tehetséges festők keltik életre. A kislány a kosz alatt rettenetesen szép volt. Oda szóltam a kísérő nőhöz:
- Mikor evett a gyerek utoljára?
- Reggel, otthon!
- Ne hazudjon! Ez a kislány éhes! Látszik, hogy éhezik!
- Nem tudom, nem velem volt. Az anyjával.
- Hol az anyja? Miért nem ő jött vele?
- Az anyja beteg. Ágyban fekszik. Már nem sok van neki hátra. Én a nagyanyja vagyok.
- És az apja?
- Hát az anyuka leányanya. Máté odénécska. Tudja maga hogy van ez nálunk. Az fiam iszik.
Te sem vagy különb- gondoltam magamban - hiszen ismerlek. A központon koldulsz, a megkeresett pénzt meg piára költöd.
- Értem. Hagyja itt a gyereket. Próbaidőre. Minden nap itt kell lennie, különben nem vesszük fel iskolába. ( Ezt bátran mondhattam, mert előzőleg már egyeztettem a főnökasszonnyal.)
A napok teltek-múltak, a gyerek minden nap iskolában volt. De mindhiába. Nem beszélt, nem tanult, nem érintkezett a többiekkel. A gyerek beteg volt. Értelmi fogyatékos. Olyan volt mint, Maugli. Semmit nem tudott használni, nem értette a többieket, nem ismerte a tollat, a füzetet, a ceruzát. Időközben kiderítettem, hogy egy karton dobozban alszik, vagy a csillagos ég alatt. A délutáni élelmet meg a közeli kukákból gyűjti be. Nyomorult volt, mint Victor Hugó regényében, csak ezt sokkal szörnyűbb a való életben látni. Nem törődött vele senki. Az anyja haldoklott, apja még papíron sem volt, a nagyanyjáról nem is beszélve. A család jelenlétében már árva volt.
Alig telt el egy hónap, az anyja meghalt. Lépni kellett. Jelentettük a hatóságoknak. Mivel hivatalosan nem maradt senkije a kócos kislánynak, tudtuk, hogy mi fog következni. Az árvaház. Megrágtuk százszor a gondolatot, mielőtt döntöttünk volna. Hogyan is lenne jobb ennek a gyermeknek, de tudtuk, hogy nem érné meg a következő tavaszt, ha ott maradna, ahol eddig.
Furcsamód a gyámhatóság gyorsan járt el. Az orvosnő úgyszintén erősködött, hogy a gyermek ne maradjon a hivatalosan nem létező nagyszülővel.
Szerda reggel volt. A fagyos eső hangosan koppant az ablakon. Meredten bámultam kifelé. Egy fehér mikrobuszt kellet várjak. Az jött el a kislányért. Pontban kilenc óra, két fiatal hölgy szállt ki az ajtaján. Eléjük mentem.
- A kislányért jöttünk, itt van?
- Igen, rögtön, ebben az osztályban. Mi fog most történni vele?
- Igyekszünk minél hamarabb nevelőszülőket keresni, sok olyan család van, ahol nem születhet gyermek. Nagy az érdeklődés. Nem lesz gond. Ő az?
- Igen.
Ekkor a fiatal nő odalépett a leánykához , aki éppen rajzolt és megfogta a kezét.
- Gyere velem. Megyünk sétálni.
A kislány csak nézett, letette a ceruzát és elindult az ajtó felé.
- Ne félj. Most megyünk egy olyan helyre, ahol sok gyerekkel fogsz lakni. Megfürdesz, megfésülködsz, és tiszta ruhát kapsz.
Megszólalt a lány. Még eddig nem hallottam a hangját sohasem.
- Hercegnőset?
- Akár olyat is. Megyünk?
- Menjünk.
A kislány még visszafordult a busz előtt, intett is egyet, mosolyogva ugrott fel az ülésre. Az arcomon egy könnycsepp folyt végig. Kis kócosból hercegnő. Bárcsak így lenne!
- Kit tetszik keresni?
- Az igazgatóasszonyhoz jöttem. Az orvos küldött. Azt mondta, a lányt be kell adni iskolába, mert elveszik.
- Most órán van. Tessék megvárni. Az iratok megvannak? Keresztlevél és az anyuka személyije?
- A jánynak van , de az anyja elhagyta a paszportját.
- Orvosi igazolás?
- Ad a doktornő.
Ezzel hátat fordítottam, s elindultam a konyhába leadni a létszámot, mert néhány perc múlva az elsősök elindulnak reggelizni. Nem is kellet sokat várnom, gyors kézmosás után a kis fekete purgyékok mind ott sorakoztak az ablak alatt, ahol az ételt osztják. Hangos imádkozás után "jó étvágyat" kívántam, s ezzel megkezdődött az evés.
Az idegen kislány az ajtó mögül leskelődött, mit esznek a többiek. Teste minden porcikája remegett, szája szélét nyalogatta, látszott rajta, hogy éhes. De nem ám azzal az egyszerű "megkívánta" éhesség ütötte fel magát, hanem az a farkas éhség, mikor napokig nem eszik az állat, s csak arra vár, hogy egy darabka konc jusson neki. Megfogtam a kezét, az asztalhoz vezettem, tányért és kanalat adtam neki a makarónihoz. Kézzel vett az ételből, mohón tömte magába a maréknyi falatokat.
- Kanállal egyél!- s azzal nyújtottam neki az evőeszközt. Nem tudta megfogni. Ujjait a kanál vége köré csavartam, s mint mikor először eszik a szülő a gyermekkel, mutattam neki az étkezés fortélyait.
Közben figyeltem. Ahhoz, hogy a gyerek piszkos, már hozzászoktam, cigányiskolában nem tehetek másként. De ez a gyerek más volt. Nem olyan, mint a többi. Apró fürtökben kunkorodott feje tetejére a korom fekete haja, nagy barna szemei csillogtak, pisze orra és cakkos szája volt. Úgy nézett ki, mint a porcelán babák, amiknek az arcát tehetséges festők keltik életre. A kislány a kosz alatt rettenetesen szép volt. Oda szóltam a kísérő nőhöz:
- Mikor evett a gyerek utoljára?
- Reggel, otthon!
- Ne hazudjon! Ez a kislány éhes! Látszik, hogy éhezik!
- Nem tudom, nem velem volt. Az anyjával.
- Hol az anyja? Miért nem ő jött vele?
- Az anyja beteg. Ágyban fekszik. Már nem sok van neki hátra. Én a nagyanyja vagyok.
- És az apja?
- Hát az anyuka leányanya. Máté odénécska. Tudja maga hogy van ez nálunk. Az fiam iszik.
Te sem vagy különb- gondoltam magamban - hiszen ismerlek. A központon koldulsz, a megkeresett pénzt meg piára költöd.
- Értem. Hagyja itt a gyereket. Próbaidőre. Minden nap itt kell lennie, különben nem vesszük fel iskolába. ( Ezt bátran mondhattam, mert előzőleg már egyeztettem a főnökasszonnyal.)
A napok teltek-múltak, a gyerek minden nap iskolában volt. De mindhiába. Nem beszélt, nem tanult, nem érintkezett a többiekkel. A gyerek beteg volt. Értelmi fogyatékos. Olyan volt mint, Maugli. Semmit nem tudott használni, nem értette a többieket, nem ismerte a tollat, a füzetet, a ceruzát. Időközben kiderítettem, hogy egy karton dobozban alszik, vagy a csillagos ég alatt. A délutáni élelmet meg a közeli kukákból gyűjti be. Nyomorult volt, mint Victor Hugó regényében, csak ezt sokkal szörnyűbb a való életben látni. Nem törődött vele senki. Az anyja haldoklott, apja még papíron sem volt, a nagyanyjáról nem is beszélve. A család jelenlétében már árva volt.
Alig telt el egy hónap, az anyja meghalt. Lépni kellett. Jelentettük a hatóságoknak. Mivel hivatalosan nem maradt senkije a kócos kislánynak, tudtuk, hogy mi fog következni. Az árvaház. Megrágtuk százszor a gondolatot, mielőtt döntöttünk volna. Hogyan is lenne jobb ennek a gyermeknek, de tudtuk, hogy nem érné meg a következő tavaszt, ha ott maradna, ahol eddig.
Furcsamód a gyámhatóság gyorsan járt el. Az orvosnő úgyszintén erősködött, hogy a gyermek ne maradjon a hivatalosan nem létező nagyszülővel.
Szerda reggel volt. A fagyos eső hangosan koppant az ablakon. Meredten bámultam kifelé. Egy fehér mikrobuszt kellet várjak. Az jött el a kislányért. Pontban kilenc óra, két fiatal hölgy szállt ki az ajtaján. Eléjük mentem.
- A kislányért jöttünk, itt van?
- Igen, rögtön, ebben az osztályban. Mi fog most történni vele?
- Igyekszünk minél hamarabb nevelőszülőket keresni, sok olyan család van, ahol nem születhet gyermek. Nagy az érdeklődés. Nem lesz gond. Ő az?
- Igen.
Ekkor a fiatal nő odalépett a leánykához , aki éppen rajzolt és megfogta a kezét.
- Gyere velem. Megyünk sétálni.
A kislány csak nézett, letette a ceruzát és elindult az ajtó felé.
- Ne félj. Most megyünk egy olyan helyre, ahol sok gyerekkel fogsz lakni. Megfürdesz, megfésülködsz, és tiszta ruhát kapsz.
Megszólalt a lány. Még eddig nem hallottam a hangját sohasem.
- Hercegnőset?
- Akár olyat is. Megyünk?
- Menjünk.
A kislány még visszafordult a busz előtt, intett is egyet, mosolyogva ugrott fel az ülésre. Az arcomon egy könnycsepp folyt végig. Kis kócosból hercegnő. Bárcsak így lenne!
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése