ÁRNYÉKLEVÉL

ÁRNYÉKLEVÉL

Ez egy gyakorlat, egy „Árnyékharc”, ami nem szokatlan annyiból, hogy az ember élete folyamán, csupa árnyékokkal harcol.
A jövő találgatásai, kilátástalansága, a múló ideje, és az életében felbukkanó, és köddé váló emberek arcai, cselekedeteiknek képi emlékei, hangok, arcok, nevetések, suttogások.
Mind, mind benépesítik emlékeinek és jelenének rögös útjait, amit magányosan, reszkető lábakkal, egyedül kell megoldania.
Sokszor, a jelen és a múlt összecsúszik, egyszerre képes jelen lenni és eltűnni, magára hagyva a kétkedőt, dúlt lélekkel, a remény árnyéka nélkül.

Érzem, hogy vagy, és nem látom, nem érzem, csak a „Voltál” émelyítő bizonytalanságát, talán nem is igaz, csak valaki mesélte, vagy olvastam valahol, vagy csak kitaláltam?
Az emlékezés szenvtelen malmai monoton zúgnak, őrlik fel a voltot és a mát, a jövő, elképzelhetetlen kísérteteivel.
A hit nélküli belefáradás, az elszíntelenedés, arctalan morajlása, a belőle áradó fekete köd mindent elfed, lassan, és kegyetlenül.

Csak állok életem vibráló hullámverésében, és nem jön, a habokban táncoló nagy fehér hajó. Csak a horizont látszik tisztán és élesen, a lemenő nap, búcsúzó sugarai aranyhidat varázsolnak a víz - fodrozó tükrén, és fáradtan, mélyet sóhajtva elindulok rajta, alakom egyre kisebb, aztán eltűnik a fényben.

Nem látta senki, csak egy tücsök, aki megkövülten bámulta a történteket, nem híve a szemeinek.

Árnyékbeszélgetés egy elképzelt valakivel, aki van, és még sincs, csak lelkemben él, és átölel.

Uram!
Elfáradtam, megöregedtem. Add meg nekem a kegyet, hogy legalább ne fájjon.