Az utolsó esély
Öt éves kislányát, Szöszit súlyos betegséggel diagnosztizálták. Az orvosok sajnálkoztak. Gyógyítható lenne külföldön, ha, kapna útlevelet, és kivihetné… talán.
Forgott vele az orvosi szoba, megsemmisülten állt ott. Mázsás súlyként elnehezedő lábait alig bírta felemelni. Valahogy kivonszolta magát, s egy padra rogyott. Sűrű ködben bolyongott egyedül, fehér lepedők csapódtak az arcába, üvöltött a csönd, levegőért kapkodott a tüdeje.
Kézérintésre talált magára a padon. Istenem, miért? Miért éppen ő, rikoltott benne a rettenet. Meg kell szereznie az útlevelet, ha térdig kopik is a lába! Kissé megnyugodott. Másnap már ott szorongott a Hivatal előtt. Vég nélküli tömeg toporgott ott. Korán volt még. Tudta, hogy nem jut mindenki be, és heti egy alkalommal fogadnak csak. Az ajtó felé furakodott ő is, még szerencse, hogy vékony az alkata. Ahogy kinyitottak, a tömeg sodorta befele. Ezzel volt szerencséje. Benn sorba formálódott az embermassza. S elkezdődött a várakozás és a beszélgetés. Voltak ott mindentudók, tanácsadók, vészmadarak. Néha az órára pillantott, de az egyhangú nyugalommal rótta a köröket. Ötször ugrott a kis mánus, amire a hivatali ablakhoz ért. Szorongva adta be papírjait. Jaj, nehogy hiányozzék valami, nehogy rossz legyen! Kiverte a víz, az arca lángolt. Végül mosolygós arc nézett rá.
- Két hét múlva tessék jönni – mondta.
Mély sóhajjal szakadt ki belőle a megnyugvás.
A várakozás végtelennek tűnt, de eljött az a nap. Alig oszladozott a sötétség, a Hivatal előtt állt. Mintha mindenkit ismert volna. Köszöngettek is egymásnak, de szemük az ajtót fogta. Mintha ismétlődött volna minden. A tömeg besodorta a váróba, megszólaltak a mindentudók, tanácsadók, vészmadarak, az óra ugyancsak közönnyel tiktakolt, a sor araszolt előre. De a hivatali ablaktól a legtöbben kiábrándultan, keseregve jöttek el. Ilyenkor szánakozóan néztek arra, s az izgalom nőttön nőtt. A vészmadarak is hangosabban huhogtak.
- Elutasítva – hallotta a szót, de nem értette.
Csak bámult az ismerős arcra. Mozdulni nem tudott, szólni akart, nem volt hangja.
- Sajnálom, nem kapott engedélyt - szólt ismét a hivatalnok.
Könnyek gördültek a szeméből.
- Tessék kihallgatásra menni az első titkár elvtárshoz - súgta részvéttel a hivatalnok.
Nem tudja, hogy jött el,nem tudja hogy jutott el a pártszékházig. A teste külön életet élt, vitték a lábai. Belépett a nagy ajtón. Meglepődött. Nem voltak sorok, nem volt embertömeg. Rossz helyre ment? Egy kis ablakból valaki rászólt. Akadozva elmondta, mit akar. Nevét, adatait bejegyezték valahová, időpontot kapott. Kezdett elfáradni a szélmalomharcban. Aztán újból ment a pártházba.
- Két nap múlva jelentkezzék, fogadja a titkár elvtárs – hallotta,d e alig hitt a fülének. Arca felderült, meglegyintette lelkét a remény.
Szöszi fotójával, orvosi leletekkel, külföldi kezelés ajánlásával ment vissza. Nem volt tolongás, kényelmes székben várakozott az utolsó esély reményével.
Egy hölggyel kanyarogtak lépcsőkön fel, lépcsőkön le a párnázott ajtóig. Alig pihegte ki magát, behívták. Óriási terembe ért, hosszú asztal mögött elegáns elvtársak, elvtársnők ültek. Középen felismerte a megye első emberét. Hellyel, igazi kávéval kínálták. Kérdezgették, jegyzeteltek, orvosi papírjait forgatták, majd halkan beszélgettek. A szót nem értette, de valami nyugalom szállta meg. Közel ment hozzájuk, megmutatta Szöszi fotóját, és eleredtek a könnyei.
A titkár elvtárs telefonon utasította a Hivatalt hogy állítsák ki számára az útlevelet.
Keze lába remegett. Érezte, hogy lehetőséget kaptak Szöszivel az életre.
Öt éves kislányát, Szöszit súlyos betegséggel diagnosztizálták. Az orvosok sajnálkoztak. Gyógyítható lenne külföldön, ha, kapna útlevelet, és kivihetné… talán.
Forgott vele az orvosi szoba, megsemmisülten állt ott. Mázsás súlyként elnehezedő lábait alig bírta felemelni. Valahogy kivonszolta magát, s egy padra rogyott. Sűrű ködben bolyongott egyedül, fehér lepedők csapódtak az arcába, üvöltött a csönd, levegőért kapkodott a tüdeje.
Kézérintésre talált magára a padon. Istenem, miért? Miért éppen ő, rikoltott benne a rettenet. Meg kell szereznie az útlevelet, ha térdig kopik is a lába! Kissé megnyugodott. Másnap már ott szorongott a Hivatal előtt. Vég nélküli tömeg toporgott ott. Korán volt még. Tudta, hogy nem jut mindenki be, és heti egy alkalommal fogadnak csak. Az ajtó felé furakodott ő is, még szerencse, hogy vékony az alkata. Ahogy kinyitottak, a tömeg sodorta befele. Ezzel volt szerencséje. Benn sorba formálódott az embermassza. S elkezdődött a várakozás és a beszélgetés. Voltak ott mindentudók, tanácsadók, vészmadarak. Néha az órára pillantott, de az egyhangú nyugalommal rótta a köröket. Ötször ugrott a kis mánus, amire a hivatali ablakhoz ért. Szorongva adta be papírjait. Jaj, nehogy hiányozzék valami, nehogy rossz legyen! Kiverte a víz, az arca lángolt. Végül mosolygós arc nézett rá.
- Két hét múlva tessék jönni – mondta.
Mély sóhajjal szakadt ki belőle a megnyugvás.
A várakozás végtelennek tűnt, de eljött az a nap. Alig oszladozott a sötétség, a Hivatal előtt állt. Mintha mindenkit ismert volna. Köszöngettek is egymásnak, de szemük az ajtót fogta. Mintha ismétlődött volna minden. A tömeg besodorta a váróba, megszólaltak a mindentudók, tanácsadók, vészmadarak, az óra ugyancsak közönnyel tiktakolt, a sor araszolt előre. De a hivatali ablaktól a legtöbben kiábrándultan, keseregve jöttek el. Ilyenkor szánakozóan néztek arra, s az izgalom nőttön nőtt. A vészmadarak is hangosabban huhogtak.
- Elutasítva – hallotta a szót, de nem értette.
Csak bámult az ismerős arcra. Mozdulni nem tudott, szólni akart, nem volt hangja.
- Sajnálom, nem kapott engedélyt - szólt ismét a hivatalnok.
Könnyek gördültek a szeméből.
- Tessék kihallgatásra menni az első titkár elvtárshoz - súgta részvéttel a hivatalnok.
Nem tudja, hogy jött el,nem tudja hogy jutott el a pártszékházig. A teste külön életet élt, vitték a lábai. Belépett a nagy ajtón. Meglepődött. Nem voltak sorok, nem volt embertömeg. Rossz helyre ment? Egy kis ablakból valaki rászólt. Akadozva elmondta, mit akar. Nevét, adatait bejegyezték valahová, időpontot kapott. Kezdett elfáradni a szélmalomharcban. Aztán újból ment a pártházba.
- Két nap múlva jelentkezzék, fogadja a titkár elvtárs – hallotta,d e alig hitt a fülének. Arca felderült, meglegyintette lelkét a remény.
Szöszi fotójával, orvosi leletekkel, külföldi kezelés ajánlásával ment vissza. Nem volt tolongás, kényelmes székben várakozott az utolsó esély reményével.
Egy hölggyel kanyarogtak lépcsőkön fel, lépcsőkön le a párnázott ajtóig. Alig pihegte ki magát, behívták. Óriási terembe ért, hosszú asztal mögött elegáns elvtársak, elvtársnők ültek. Középen felismerte a megye első emberét. Hellyel, igazi kávéval kínálták. Kérdezgették, jegyzeteltek, orvosi papírjait forgatták, majd halkan beszélgettek. A szót nem értette, de valami nyugalom szállta meg. Közel ment hozzájuk, megmutatta Szöszi fotóját, és eleredtek a könnyei.
A titkár elvtárs telefonon utasította a Hivatalt hogy állítsák ki számára az útlevelet.
Keze lába remegett. Érezte, hogy lehetőséget kaptak Szöszivel az életre.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése