Az alvás, félreértett ébrenlét.
Az ébrenlét, félreértett alvás.
Tőled függ, mikor- mit hiszel.
És amikor a pincelépcsőn megindult a tolókocsi, felkiáltottam, Berta is felordított azon a rekedtes kappanhangján, és mikor belekapott a törött karfa pókhálóiba, úgy meredezett sárgás ősz haja, hogy, ha nem lettem volna annyira megrémülve, kitört volna belőlem a röhögés.
De nem volt időm semmire, mert Berta kocsija szökdécselve megindult a lépcsőkön, és csak pongyolája repkedő szárnyaira figyeltem, ami olyan volt, mint egy beijedt kakadu násztánca. A kocsi csattanva érkezett a lépcsősor aljára, ahol a sötét miatt nem igazán láttam a lépcső tetejéről, hogy mi történt Bertával valójában, de a csenden kívül vizsgálódásomat semmi, de semmi nem zavarta.
Amikor megpróbáltam óvatosan leereszkedni a lépcsőfokokon, mintha hallottam volna valami bugyborékoló- hörgésre emlékeztető hangot a sötétből, de ez nem emlékeztetett Berta megszokott hangjára, és gondoltam is, hogy lehet, nem is tőle származik a hang.
Mondtam is magamnak, egy őrült vagyok, hogy nem a gumitalpú papucsomat vettem fel reggeli után, mert az nem tudna megcsúszni a nyálkás lépcsőkön, és sokkal biztosabban is mozognék, de nem igaz, hogy én odakészítettem előre az ásót a pinceajtó hátsó kerti falához, mert a lapát a csákánnyal együtt már napok óta oda van támasztva, mert ott szemelőtt van, és ha kell, hát meglelhető.
Az ébrenlét, félreértett alvás.
Tőled függ, mikor- mit hiszel.
És amikor a pincelépcsőn megindult a tolókocsi, felkiáltottam, Berta is felordított azon a rekedtes kappanhangján, és mikor belekapott a törött karfa pókhálóiba, úgy meredezett sárgás ősz haja, hogy, ha nem lettem volna annyira megrémülve, kitört volna belőlem a röhögés.
De nem volt időm semmire, mert Berta kocsija szökdécselve megindult a lépcsőkön, és csak pongyolája repkedő szárnyaira figyeltem, ami olyan volt, mint egy beijedt kakadu násztánca. A kocsi csattanva érkezett a lépcsősor aljára, ahol a sötét miatt nem igazán láttam a lépcső tetejéről, hogy mi történt Bertával valójában, de a csenden kívül vizsgálódásomat semmi, de semmi nem zavarta.
Amikor megpróbáltam óvatosan leereszkedni a lépcsőfokokon, mintha hallottam volna valami bugyborékoló- hörgésre emlékeztető hangot a sötétből, de ez nem emlékeztetett Berta megszokott hangjára, és gondoltam is, hogy lehet, nem is tőle származik a hang.
Mondtam is magamnak, egy őrült vagyok, hogy nem a gumitalpú papucsomat vettem fel reggeli után, mert az nem tudna megcsúszni a nyálkás lépcsőkön, és sokkal biztosabban is mozognék, de nem igaz, hogy én odakészítettem előre az ásót a pinceajtó hátsó kerti falához, mert a lapát a csákánnyal együtt már napok óta oda van támasztva, mert ott szemelőtt van, és ha kell, hát meglelhető.
Hogy mi történt Bertával, hogy a fél koponyája hiányzott, mikor maguk kiásták a virágágyból azt nem tudom. Ugyanis a lépcsőn lefelé menet mégis visszamentem a lakásba, hogy a papucsomat átcseréljem a kerti cipőmre, mert Berta nagyon haragszik, ha szobapapucsban megyek ki a kertbe. És mire újra visszamentem, már Bertát nem találtam sehol, csak a feldőlt tolókocsi feküdt a fű szélén és más senki, gondoltam Berta megharagudott, hogy sokáig kerestem a kerti cipőmet, és elölről visszament a házba. De ez nem igazán hihető, mert akkor nem tudott volna leszidni, holott egy ilyen lehetőséget sosem hagyna ki.
Hát Berta úgy került a pincelejáróba, hogy megkért engem, cipeljem le kocsistól odáig, mert az odavezető lépcsőkön ugye kocsival nem lehet lemenni.
Berta elvárta tőlem, hogy rossz derekammal lecipeljem, holott nagyon nehéz, mivel egész nap csak ül, éjszaka meg fekszik, mert fekve alszik.
Ezt a szokását tartotta meg egyedül a régi szokásaiból. Ha nem aludt, akkor evett, csak evett, bár több ízben figyelmeztettem rá, nagyon irritál engem ez a fertelmes nagyevés, amit rendez. De nem löktem én semmit sem azon a tolókocsin, mert ha lököm, akkor könnyen leesik a lépcsőkön, ami ugye Berta szempontjait alapulvéve ártalmas neki.
Amúgy sokszor előfordult, hogy alig tudtam a megrakott kosaraimmal felmászni házunkig a hegyi ösvényen, mert Bertának hiába mondtam, hogy könnyű dolgokat egyen, - hamár ilyen rengeteget eszik,- de ilyenkor dührohamokat kapott, és ültében megpróbált valami kemény vacakkal megdobni, amit már előzőleg kocsija közelébe készített, mert amúgy Berta igen kedves tudott lenni, ha akart. De már régen nem akart, mert idegesítette, hogy mindig ülnie kell, holott nem volt hozzá semmi kedve. Olyan vicces volt, mikor kiverte szemüvegemből az egyik üveget, ha már neki ülve kell nézni a birkózómeccset, legalább rosszul lássam a mérkőzést.
Azért lehetségesnek tartom, hogy idegességében ő lökte le kocsiját a lépcsőn. Gyorsabban akart leérni, mint amúgy tehette volna. Gondolom valami hirtelen eszébe jutott, mert olyan szertelen és türelmetlen tudott lenni néha.
De most már utána kell néznem a dolgaimnak, mert nagyon megy a nap- ahogy Berta mondani szokta- , száguldanak az órák, közelgünk a sír felé.
Bár nem emlékszem, hogy Berta valaha is sírt volna,- de úgy érzem, le kell pihennem, mintha szédülnék, és reszketek attól, hogy elvágódok, és magatehetetlen perceimben valaki kirabol. Jobb, ha most ledőlök egy kicsit és becsukom a szememet. két marokkal fogom a koponyámat, mert akkor biztonságosabban érzem magam, várom az izzadást, mert akkor szűnni kezd a rosszullétem, amikoris nagyon kimerült vagyok.
De megúsztam, ami nagyon jó érzés.
Hát Berta úgy került a pincelejáróba, hogy megkért engem, cipeljem le kocsistól odáig, mert az odavezető lépcsőkön ugye kocsival nem lehet lemenni.
Berta elvárta tőlem, hogy rossz derekammal lecipeljem, holott nagyon nehéz, mivel egész nap csak ül, éjszaka meg fekszik, mert fekve alszik.
Ezt a szokását tartotta meg egyedül a régi szokásaiból. Ha nem aludt, akkor evett, csak evett, bár több ízben figyelmeztettem rá, nagyon irritál engem ez a fertelmes nagyevés, amit rendez. De nem löktem én semmit sem azon a tolókocsin, mert ha lököm, akkor könnyen leesik a lépcsőkön, ami ugye Berta szempontjait alapulvéve ártalmas neki.
Amúgy sokszor előfordult, hogy alig tudtam a megrakott kosaraimmal felmászni házunkig a hegyi ösvényen, mert Bertának hiába mondtam, hogy könnyű dolgokat egyen, - hamár ilyen rengeteget eszik,- de ilyenkor dührohamokat kapott, és ültében megpróbált valami kemény vacakkal megdobni, amit már előzőleg kocsija közelébe készített, mert amúgy Berta igen kedves tudott lenni, ha akart. De már régen nem akart, mert idegesítette, hogy mindig ülnie kell, holott nem volt hozzá semmi kedve. Olyan vicces volt, mikor kiverte szemüvegemből az egyik üveget, ha már neki ülve kell nézni a birkózómeccset, legalább rosszul lássam a mérkőzést.
Azért lehetségesnek tartom, hogy idegességében ő lökte le kocsiját a lépcsőn. Gyorsabban akart leérni, mint amúgy tehette volna. Gondolom valami hirtelen eszébe jutott, mert olyan szertelen és türelmetlen tudott lenni néha.
De most már utána kell néznem a dolgaimnak, mert nagyon megy a nap- ahogy Berta mondani szokta- , száguldanak az órák, közelgünk a sír felé.
Bár nem emlékszem, hogy Berta valaha is sírt volna,- de úgy érzem, le kell pihennem, mintha szédülnék, és reszketek attól, hogy elvágódok, és magatehetetlen perceimben valaki kirabol. Jobb, ha most ledőlök egy kicsit és becsukom a szememet. két marokkal fogom a koponyámat, mert akkor biztonságosabban érzem magam, várom az izzadást, mert akkor szűnni kezd a rosszullétem, amikoris nagyon kimerült vagyok.
De megúsztam, ami nagyon jó érzés.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése