ORPHEUSZ AZ ALVILÁGBAN
Ahogy egyre mélyebbre ment, úgy nőtt a levegőtlen- nehéz hőség. A világítás is zavaróan tompult, már nehezére esett az örökös lefelé nézés, a lépcsőfokok egyre mélyebbeknek tűntek, félt, hogy lezuhan.
Minden lépésnél akkorát zökkent egész teste, hogy beleremegett. Combizmai egészen begörcsöltek az örökös feszüléstől, egyre jobban izzadt.
Már nagyon régen ment, gondolatai lelassultak, egész helyzetét kívülállóként kezdte látni.
A lépcsősor végtelenített kígyóként tekeredett homályosuló szemei előtt, bal kezével biztonságérzésének hiánya miatt, egyre többször érintette a durva kőfalat, jobbja olyan görcsösen markolta lantját, majd eltörött.
Csak a lelkében mécsként pislákoló szándék hajtotta lefelé, mindenáron megtalálni Euridikét.
Érezte, valamik figyelni kezdik, bár nem látott semmit.
Forró fuvallatok csaptak időnként arcába, szemei előtt táncolni kezdtek a fokok, hol összecsavarodtak, majd kiegyenesedtek, egészen elferdültek, aztán ellenkező irányba lendültek
Gondolom valamihez aggasztóan közel kerültem, és kezdenek lehetetlenné tenni a kapu őrei, legalábbis megpróbálnak- lihegte maga elé Orpheusz.
Még ha itt pusztulok el, akkor sem engedem sem elijeszteni, sem meggátolni magamat szándékomban.
Kimerülten rogyott le, és játszani kezdett hangszerén. Eleinte alig mozdultak elgémberedett újai, nehézkes, bizonytalan hangok csendültek fel a húrok közül, aztán egyre erősebben szólt, betöltve varázsos hangjával a lépcsőházat.
A kőfalak megpróbálták elnyelni a lant egyre erősödő énekét, de nem sikerült.
Hatalmasan zúgott a zene, a vastag kapunak csapódva rázni, döngetni kezdte azt. A vad húrtépésben egyre- másra pattantak el az acélszálak, de visszapótlódtak valami különös ok folytán, és hangjaik úgy zúgtak végig az alagútban, mint pörölycsapások.
A feltámadt forró szélben holt lelkek kavargó kórusa sikoltott, arcának csapódva átölelték testét.
Nem látott semmit, hallotta a feltáruló kapuszárnyak szikláknak csapódó zuhanását.
Érezte, a kapu nyitott szája felé sodródik, valami ismeretlen erő szorításában.
Belépett.
Békésen sütött a nap, hegyes- völgyes tájon álldogált, minden a már ismert és megszokott volt. Euridiké, árnyas fa alatt ült egy padon, kedvesen intett felé. Fiatal volt, és elbűvölően szép.
Ahogy egyre mélyebbre ment, úgy nőtt a levegőtlen- nehéz hőség. A világítás is zavaróan tompult, már nehezére esett az örökös lefelé nézés, a lépcsőfokok egyre mélyebbeknek tűntek, félt, hogy lezuhan.
Minden lépésnél akkorát zökkent egész teste, hogy beleremegett. Combizmai egészen begörcsöltek az örökös feszüléstől, egyre jobban izzadt.
Már nagyon régen ment, gondolatai lelassultak, egész helyzetét kívülállóként kezdte látni.
A lépcsősor végtelenített kígyóként tekeredett homályosuló szemei előtt, bal kezével biztonságérzésének hiánya miatt, egyre többször érintette a durva kőfalat, jobbja olyan görcsösen markolta lantját, majd eltörött.
Csak a lelkében mécsként pislákoló szándék hajtotta lefelé, mindenáron megtalálni Euridikét.
Érezte, valamik figyelni kezdik, bár nem látott semmit.
Forró fuvallatok csaptak időnként arcába, szemei előtt táncolni kezdtek a fokok, hol összecsavarodtak, majd kiegyenesedtek, egészen elferdültek, aztán ellenkező irányba lendültek
Gondolom valamihez aggasztóan közel kerültem, és kezdenek lehetetlenné tenni a kapu őrei, legalábbis megpróbálnak- lihegte maga elé Orpheusz.
Még ha itt pusztulok el, akkor sem engedem sem elijeszteni, sem meggátolni magamat szándékomban.
Kimerülten rogyott le, és játszani kezdett hangszerén. Eleinte alig mozdultak elgémberedett újai, nehézkes, bizonytalan hangok csendültek fel a húrok közül, aztán egyre erősebben szólt, betöltve varázsos hangjával a lépcsőházat.
A kőfalak megpróbálták elnyelni a lant egyre erősödő énekét, de nem sikerült.
Hatalmasan zúgott a zene, a vastag kapunak csapódva rázni, döngetni kezdte azt. A vad húrtépésben egyre- másra pattantak el az acélszálak, de visszapótlódtak valami különös ok folytán, és hangjaik úgy zúgtak végig az alagútban, mint pörölycsapások.
A feltámadt forró szélben holt lelkek kavargó kórusa sikoltott, arcának csapódva átölelték testét.
Nem látott semmit, hallotta a feltáruló kapuszárnyak szikláknak csapódó zuhanását.
Érezte, a kapu nyitott szája felé sodródik, valami ismeretlen erő szorításában.
Belépett.
Békésen sütött a nap, hegyes- völgyes tájon álldogált, minden a már ismert és megszokott volt. Euridiké, árnyas fa alatt ült egy padon, kedvesen intett felé. Fiatal volt, és elbűvölően szép.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése