2014. január 19., vasárnap

HENRIK TITKOS NAPLÓJA, ÉS SZÓRVÁNYFELJEGYZÉSEI 8.rész

with 0 Comment


Március 9. Délután 4 vagy 6 óra.

 A legújabb változás, ami a házban történt, a következő:
Kigondoltam, hogy a padláson lévő egyablakos helységet rendbe hozom, és erős, zárható ajtóval látom el, amit kívülről párnázott bevonattal burkolok, ha Berta netán a lépcső aljáról dobálná - mert őrjöng, hogy nem tud feljönni- ne halljam a szobában a puffogást.
Ezt a briliáns elképzelésemet egy szűk hónap alatt meg is valósítottam, nem volt könnyű helyzetem, úgy kellett csinálnom, hogy Berta ne vegyen észre semmit. Igen jól sikerült berendeznem: íróasztal, fekhely, könyvespolcok, stb.
Végre lett egy zavarmentes hely, egy kuckó, ahol békében átadhatom magamat gondolataimnak, és nem háborgat az égvilágon senki. Persze, azért délutánonként és este kaparásznak a deszkaburkolat falán, de nem reagálok rájuk, és talán úgy gondolják nem is vagyok ott.
Hacsak Berta rosszindulatból le nem buktat, mert van rá hajlama.
Itt szívesen elmerengek a világ dolgain meg persze tudományos dolgokon, mert ez a zárt és nyugalmas hely az én elefántcsonttornyom, ami ez esetben deszkából készült. Itt fent minden más, mint lent. Sokkal tompábbak a külvilág hangjai, még a lembergi gyors kellemetlen csattogása is csak halk zümmögésnek tűnik, mielőtt eltűnik.
Már hónapok óta foglalkoztat a nehézségi erő, mint olyan, mert valami megfoghatatlan, ami állítólag ennek ellenére van, ez olyasmi lehet, mint az Isten.
Istent sem lehet csak úgy fogdosni, csak maximum belül érezni. A nehézségi erőt szintén nem lehet fogdosni, ellenben kívülről lehet érezni, már annak ugye, aki érzi.
Ez a gonosz erő, ami meggátolja testem szabad szárnyalását, mérhetetlenül becsapós, feltehetően ördögi találmány. Sosem tudom, mikor vagyok fejjel lefelé, és mikor talpon. Nem tisztázott a fent és lent fogalma.
Mert teszem azt, ha éppen valamit lenyelek, testem a földgolyón való elhelyezkedése miatt vagy lenyelem azt a valamit, vagy éppen felnyelem.
Elképesztő, hogy a nehézségi erő a talajból áramlik kifelé, és a fejjel lefelé állapotában lenyelt akármi, azért nyelhető úgy fel, hogy közben le.
Különös.

Augusztus 3. 8 óra.

Délután ledőltem dolgozószobám díványára, mert megint szédelegtem. Hamar elalhattam, mert jött egy kövérkés öreg hölgy és bohókás szonettekkel szórakoztatott, miközben hajszálai tekergő botokká változtak, és bal szemgödréből kinőtt egy csokor zöld növény, aminek a neve már nem jut eszembe, de gyermekkoromban ezt láttam nagynéném születésnapján.
Sajnos előbb- utóbb le kell mennem a lakásba, mert az utóbbi időben kissé elhanyagoltam Bertát, és már készülgetek arra a kirohanásra, amit számomra rendezni fog.
Halálra van sértve, hogy nem nézhette meg belülről az elefántcsonttornyomat, de egy ilyen elhízott személyt tolókocsistól felcipelni a lépcsőn...hát meg sem próbálom.
Észrevettem, hogy minden estefelé két- három órára úgy összezsugorodik padlásszobám lépcsőfeljárója, hogy oda ember fel nem megy. Ezt kihasználva fogok túljárni Berta eszén, mégpedig úgy, hogy ebben az időben fogom neki felajánlani felcipelését, és akkor be kell látnia, hiába részemről a jó szándék, a megoldhatóság fizikai képtelenség.
Láttam újságképen meditáló buddhista szerzeteseket. Ez egy csodálatraméltó állapot. Az ember addig gyakorolja, míg úgy tud egy helyben maradni, hogy nem jut eszébe semmi. Ez azért csábító számomra, mert rettenetesen fárasztó az, hogy az embernek mindig, mindenütt, és minden eszébe jut.
Soha nincs egy perc nyugalmam. Ha alszom, jönnek a bennem lakó álmok, cirkuszolnak és zaklatnak, egy pillanatra sem hagynak pihenni. Ha ébren vagyok, nem tudnak jönni és ráadásul fogalmam sincs, mikor vagyok ébren.
Ez nagyon csábít, mert ha meditáció közben lep meg az elmúlás, hát az egészből nem veszek majd semmit észre.
Úgy gondolom, ha észrevétlenül lépem át a küszöböt, tapinthatóvá válnak álmaim, és ez lesz számomra a jel.
Különös.
Olyan gyakran elképzeltem azt a hülye pozőr Sztenlit,- a személyneveket fonetikusan írom, mert a francnak van kedve a lexikonban keresgélni a helyes betűket,- ahogy csetlik - botlik a dzsungel vizes és undorító rengetegében rémüldözve a kígyók és mérges állatok rengetegében, és mikor végre rongyosan és koszosan odaér, akkor azt mondja Sztenli a székén kornyadozó Livingsztonnak: Ha nem csalódom, őn Livingszton.
Hát meg kell hagyni, ennek a Sztenlinek óriási mázlija volt, mert egy ilyen hosszadalmas és fárasztó erdei séta után, ha az sült volna ki, hogy nem Livingszton haldoklik ott a széken, hát akkor nem is tudom mi történt volna.
Talán összedőlt volna az őserdő.
Így viszont igenlő választ kapott, csodák csodája, ekkora erdőben és ennyi kannibál között egyből felismerte a számára idegen Livingsztont, ami szerencséjén túl, igencsak sasszemre vall.
Különös.
A múlt, jelen és jövő, mint meghatározó élettértényezők, igen fiktív észrevétel. Az ember tulajdonképpen mindig a múltban él folyamatosan, a villanásnyi jelenben cselekszik a jövő számára. Ez rendben is volna, csakhogy: Folyamatos múltról, remélt jövőről beszélhetünk, de jelenről soha. A jelen, egy fiktív időtartamú nemlétező, amin keresztül a múltból lépünk a jövő felé, gyarapítva a múltat.
Tehát a jelen egy olyan mérhetetlen időzóna, ami csak elvben létezik, a múlt és jövő folyamatos meséjének közbeiktatott képtelensége. A múlt hossza egyre csak nő, a jövő hossza meghatározhatatlan- kvázi végtelen, amit mire elérhetne a halandó, meghal.
Ezért nem csodálkoznék azon, ha mindenki hason fekve, előrenyújtott karokkal halna meg. Azon túl, hogy ez a testtartás valahol kifejező, az előrenyújtott karok szimbolizálnák az elhunyt igényét, mint egy jelezve a nemlétező jelenen átvezető, jövőbe kívánkozó szándékát.
Különös.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.