Villamoson

Szemben ültünk, szájából folyt a pogi,
mint egy vad patak tajtékzó habjai.

Bőrtáska ölében, azon a morzsák,
a szegecseket majdnem eltakarták.

Zötyögtünk a téli macskaköveken,
néztünk egymás mellé rezzenéstelen.

Köröttünk a városi szürke, bacik,
nem frissül a kép, nem jön még tarka snitt.

Ez a monotonság tűnjön tavaszra,
újat hozzon holnap, derűm fakassza.

Most még nincs szín, csak bambuló fejtömeg,
egyszer csak leszáll fiatal, öreg.

Karcolhatna égre fényt áramszedő,
arcom lehetne végre virágmező.

De a mozdulatlan nézés rá kiül,
nem érkezik élet a morzsán kívül.