Kondra bá háza a Palló utca végén lapult álmos nyugalomban, azaz lapult volna, de szombatonként nagy nyüzsgés zavarta fel a csendjét, ugyanis odajárt a falubeli férfinép borotváltatni, nyiratkozni.
Alacsony, földbesüppedő házát minden tavasszal fehérre meszelte Julis, a felesége, ablakaiban kimustrált edényekben muskátli virult. Tetejét kátránypapír födte, mint sok más kis házét a faluban, cserépre nem tellett, no meg nem is illett volna a vályogépítményre. Kéménye sem volt, a füst szabadon terjengett a padláson, repedéseken át a szabadba, a házba pedig két lépcső vezetett, az is lefele, s a belépőnek igencsak le kellett hajtania a fejét, ha nem akarta beverni az ajtóba.
- Hajja, * kend, ejsze maga volt a mérce az ajtó készítéskor? - heccelte a kis öreget termete miatt Bandi bá, a tréfamester.
- A mán igaz, de tuggya mét? - pisolygott a borbély.
- Ha megmondja, megtudom - bölcselkedett Bandi bá, s még a szeme is nevetett , mint a réti virág.
- Azét,* met így még a maga fajta nagy ember *es fejet hajt előttem, amikor beretváltatni jő - sandított rá huncutul az aprócska borbély. Ezen aztán sokáig eltréfálkoztak az emberek a pitvarban, az udvaron.
- Jól megkapta a magáét Bandi bá, nevetgéltek most már a mókamesteren.
A faluban becsülték, tisztelték a halk szavú, serény kis borbélyt. Nála a feliratkozás hamar ment, ugyanis ő a fejébe jegyezte be a sorrendet. Mindenki tiszteletben is tartotta azt. Mégis sokkal előbb érkeztek oda, ki a kispadon üldögélt, ki az udvaron álldogált, s ömlöttek a hírek a faluból, s a nagyvilágból.
Legfontosabb természetesen a tréfa, s egymás ugratása volt.
Kondra bá a pitvarban dolgozott, borotvakését időnként megfente az ajtó *szegéhez erősített bőrszíjon, egy-kettőre habot varázsolt pamacsával a vendég arcára, és megszokott, gyors mozdulatokkal lehámozta a szőrzetet. Aztán a bal karjára terített kendőbe törülte a szennyes habot, s amikor elkészült vele, letörülte a maradékot, végül tenyerébe cseppentve egy kis kölnivízzel megpaskolta a frissen borotvált arcot. Az illat a vasárnap hangulatát idézte, s jókedvre derítette az embereket.
Mindig történt valami a várakozók közt, ugratták egymást, szórakoztak. Káruly, friss házas volt, de a tréfában Bandi bá nyomában járt. Szorgos, dolgos ember lévén látástól vakulásig dolgozott a kis földjén, de jókedve, esze mindig a mókán járt. Most is alig érkezett Kondra bához, az udvar közepére penderedve kijelentette, hogy a lábán vörösek a körmei.
Volt nagy kacagás!
- Menjél mán, még hogy vörös! Fekete az a kosztól - kötekedett Bandi bá.
- Fogadjunk, nem meri lehúzni a bakancsot se a lábáról - vélekedtek többen is.
- Hát, fogadjunk! - egyezett bele ártatlankodva Káruly. Senki se hitt neki, így hamar megtelt zörgő aprópénzzel a sapka.
Káruly leült a földre, komótosan kezdte kibogozni bakancsa fűzőit, aztán a kapcára került a sor.
- Serényebben mozogjon a kezed, ejsze nem félsz! – biztatták kaján vigyorral.
De Károly nem szólt. Ekkor Bandi bá türelmetlenül lerántotta egyik kapcáját.
Uramfia, valóban vörösre festett körmök rikítottak Károly lábán!
Egy pillanatra még az idő is megállt, levegőt is elfelejtettek tán venni a meghökkent emberek, majd tűzhányóként robbant a nevetés! Kétrét görnyedve, hasukat fogva, csurgó könnyekkel kacagtak hosszú ideig. Nem akartak hinni a szemüknek! Még Kondra bá is abbahagyta a munkát egy pillanatra, s a látványon ő is elvigyorodott. Károly még egy darabig peckesen illegette vörös körmeit, majd visszatekerte a kapcát, felvette bakancsát, s diadalittasan tömte zsebeibe a nyereményt.
- A jövő héten kend következik Bandi bá, –szólt a tréfamesternek –, s győztes fütyörészésbe fogott.
Alacsony, földbesüppedő házát minden tavasszal fehérre meszelte Julis, a felesége, ablakaiban kimustrált edényekben muskátli virult. Tetejét kátránypapír födte, mint sok más kis házét a faluban, cserépre nem tellett, no meg nem is illett volna a vályogépítményre. Kéménye sem volt, a füst szabadon terjengett a padláson, repedéseken át a szabadba, a házba pedig két lépcső vezetett, az is lefele, s a belépőnek igencsak le kellett hajtania a fejét, ha nem akarta beverni az ajtóba.
- Hajja, * kend, ejsze maga volt a mérce az ajtó készítéskor? - heccelte a kis öreget termete miatt Bandi bá, a tréfamester.
- A mán igaz, de tuggya mét? - pisolygott a borbély.
- Ha megmondja, megtudom - bölcselkedett Bandi bá, s még a szeme is nevetett , mint a réti virág.
- Azét,* met így még a maga fajta nagy ember *es fejet hajt előttem, amikor beretváltatni jő - sandított rá huncutul az aprócska borbély. Ezen aztán sokáig eltréfálkoztak az emberek a pitvarban, az udvaron.
- Jól megkapta a magáét Bandi bá, nevetgéltek most már a mókamesteren.
A faluban becsülték, tisztelték a halk szavú, serény kis borbélyt. Nála a feliratkozás hamar ment, ugyanis ő a fejébe jegyezte be a sorrendet. Mindenki tiszteletben is tartotta azt. Mégis sokkal előbb érkeztek oda, ki a kispadon üldögélt, ki az udvaron álldogált, s ömlöttek a hírek a faluból, s a nagyvilágból.
Legfontosabb természetesen a tréfa, s egymás ugratása volt.
Kondra bá a pitvarban dolgozott, borotvakését időnként megfente az ajtó *szegéhez erősített bőrszíjon, egy-kettőre habot varázsolt pamacsával a vendég arcára, és megszokott, gyors mozdulatokkal lehámozta a szőrzetet. Aztán a bal karjára terített kendőbe törülte a szennyes habot, s amikor elkészült vele, letörülte a maradékot, végül tenyerébe cseppentve egy kis kölnivízzel megpaskolta a frissen borotvált arcot. Az illat a vasárnap hangulatát idézte, s jókedvre derítette az embereket.
Mindig történt valami a várakozók közt, ugratták egymást, szórakoztak. Káruly, friss házas volt, de a tréfában Bandi bá nyomában járt. Szorgos, dolgos ember lévén látástól vakulásig dolgozott a kis földjén, de jókedve, esze mindig a mókán járt. Most is alig érkezett Kondra bához, az udvar közepére penderedve kijelentette, hogy a lábán vörösek a körmei.
Volt nagy kacagás!
- Menjél mán, még hogy vörös! Fekete az a kosztól - kötekedett Bandi bá.
- Fogadjunk, nem meri lehúzni a bakancsot se a lábáról - vélekedtek többen is.
- Hát, fogadjunk! - egyezett bele ártatlankodva Káruly. Senki se hitt neki, így hamar megtelt zörgő aprópénzzel a sapka.
Káruly leült a földre, komótosan kezdte kibogozni bakancsa fűzőit, aztán a kapcára került a sor.
- Serényebben mozogjon a kezed, ejsze nem félsz! – biztatták kaján vigyorral.
De Károly nem szólt. Ekkor Bandi bá türelmetlenül lerántotta egyik kapcáját.
Uramfia, valóban vörösre festett körmök rikítottak Károly lábán!
Egy pillanatra még az idő is megállt, levegőt is elfelejtettek tán venni a meghökkent emberek, majd tűzhányóként robbant a nevetés! Kétrét görnyedve, hasukat fogva, csurgó könnyekkel kacagtak hosszú ideig. Nem akartak hinni a szemüknek! Még Kondra bá is abbahagyta a munkát egy pillanatra, s a látványon ő is elvigyorodott. Károly még egy darabig peckesen illegette vörös körmeit, majd visszatekerte a kapcát, felvette bakancsát, s diadalittasan tömte zsebeibe a nyereményt.
- A jövő héten kend következik Bandi bá, –szólt a tréfamesternek –, s győztes fütyörészésbe fogott.
Szómagyarázat:
*kend - parasztemberek, megszólítása egymás között, *ejsze - tán, talán, * mét - miért, * tám - talán. *beretvál - borotvál, * met- mert, * es- is, *szeg - szög, * penderedve -fürgén előállva, *Káruly - Károly, *komótosan - ráérősen,lassan
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése