Egyedül a fa alatt

Nem vágyom már másra, csak menni, csak tovább,
Felfelé a hegynek rovom az út porát.
Talán hív valaki, talán arra vezet,
Követem az égi láthatatlan kezet.

Őszi szél fújdogál, hajamba kap néha,
Erőm elfogy lassan, arcom mint a kréta.
Könnyeim cseppekben hullnak alá csendben,
És én még emlékszem, mikor… csak mi… ketten…

Most egyedül vagyok, mint ez a csupasz fa,
Amelynek tövében feküdtünk kacagva.
Hol ajkad ajkamra édes csókot lehelt,
És hol szívem érted mámorában hevert.

Leülök szép lassan, megtörölve szemem,
De ne is várj már rá, nem emelem fejem.
Csábít a magasság, de a mélység legyőz,
S a fa alatt várom, csak várom az esőt…