Színdarab

Díszes szórólappal hirdetted meg magad,
be engem hívtál, bár ezren lesték szavad.
Kihunytak a fények, és megállt az élet,
ahogy a színpadon megláttalak téged.

Félénk kis szélkakas szerepébe bújtál,
minden pillanatban más dallamot fújtál.
Mondandód hamis volt, mosolyod meg álarc,
így lett az álomból egy unalmas párharc.

Vártad, hogy én várjak, s vártam rád, ha vártad,
de örökre, ne hidd, nem leszek az árnyad!
Hogy mit tettem érted, tán el is feledted,
féltél a döntéstől, meghoztam helyetted:

Szép vagy, de csak látszat, mit ér a színdarab,
ha mondandója nincs, s a játék kín marad?
Vond be a függönyöd, időd itt most lejárt,
bukott színész maradsz, s színházad is bezárt.



Kép: Soproni Petőfi Szíház My Fair Lady produkciójának stábja

Sötét kereszteződés

Mondd, ki vagyok most én? Kavargó gondolat?
Éjfekete kátrány, lemossam foltodat?
Hova vezet az út, vagy merre tartanak?
Honnan vegyem hírét, hol állnak vad hadak?

Nincs tábla, nincs csillag, utat az nem mutat,
Mondd, merre forduljon, ki jobb után kutat?
Elfújt nyomok pora nem vezethet vissza,
A marha pocsolya poshadt vizét issza.

Hát visszaút nincsen, a jövő meg ködös,
Ám a napkelte kék s a napnyugta vörös!
Ha neked célod sincs, de az élet mozdul,
Fejed felett, meglásd, majd rézharang kondul.

Nincs irány, mert nevess, rossz út nem létezik,
Mert minden jó, amíg az időt élvezik,
Mert képes vagy, ha kell, letérni is róla,
A lényeg, az győzhet, ki sajátját rója.

Mi lenne, ha egyszer...

Néha egy hasonló vaksötét éjszakán,
mikor zaj sem tör át rideg csend hézagán,
az eszembe ötlik egy néma gondolat
s velejéig járja keresztül csontomat.

Vajon... Mondd csak, mégis... Mi lenne, ha egyszer,
nem ülne e vén pad támláján egy ember?
Észrevennétek-e hiányát egy árnynak,
ha a hűlt helyén már csak emlékek áznak?

Mi történne akkor, ha többé már soha,
nem pusztulna lábam nyomában a moha,
ha nem húznám többé fejembe a csuklyám
s nem indulnék el a néptelenek útján?

Számítana vajon, ha a fagyott avart,
cipőm nem kaparná s elfedné, mit takart?
Mondd, szemet szúrna, ha nem járnám az utcát,
ha egy nap meghalnék anélkül, hogy tudnád?

Nem várok válaszra, hisz nem is kérdeztem,
tudtam én már, mikor a sárban térdeltem.
Egy utolsó dallam a kis folyó partján,
zendül fel s elveszik a néma táj lantján...

Utolsó könnycsepp

Feladtam, érdekel? Ne hazudj, nem hiszem...
A fejem leteszem, fagyott földön pihen,
egy aprócska könnycsepp rohan végig rajta,
a szavát egyedül csak angyala hallja.

Holt avarra zuhan, egy percre ott marad.
Felébred a szélben újra hangzik szavad:
Szia! - csak ezt mondtad és nem tudtad hogy fájt,
hogy repedt szívemnek a legmélyébe vájt.

Veled magam voltam, te szeretsz, így mondtad,
mikor a hajadat a kedvemért fontad
és nevettél, de hogy! Én emlékszem. És te?
Nekem, nézd, az idő a lelkembe véste...

Fontos vagyok? Tényleg? A száj szól, a tett él,
de tudod, azt mondom, a lelkem már nem fél,
hisz nem kell senkinek, meghalhat nyugodtan,
gyere s neves rajtam, hogy hova jutottam!

Egy szem könnycsepp, ennyi, nekem te több voltál,
neked én ennyi se, lepereg csendesen,
s tudod mit? Engedem...

Búcsú

Te is menni akarsz. Nem bánom, menjél csak.

Tudod, ha el is tört, majd összeforr a vas.

Ne aggódj miattam. Mosolygok… Hisz látod.

Mert meglelted végre boldogító álmod.

Nem. Ez nem egy könnycsepp. Nem sírok… nem… ne félj!

Figyelek szavadra, hallgatlak, csak beszélj!

Dehogy fáj. Butaság… Jól vagyok. Láthatod.

Én örülök annak, hogy elszáll bánatod.

Igen, megy a buszod. Futás! Menj csak. Siess!

Miért mondod? Nem is! Nem vagyok én ijedt.

Na, menj csak, megleszek. Hidd el, nincs semmi baj.

A szomorú csendet majd megtöri a zaj.

A busz ablakából integetsz még felém

s arcomon mosoly áll a búbánat helyén.

Nem láthatsz gyengének. Azt nem hagyom! Útra!

De amint elmentél sírni kezdek újra…

Törött ablak

Csak egy ablak vagyok, nézz keresztül rajtam,

ne emlékezz, mikor érted éltem s haltam!

Ne emlékezz, mikor a fagytól védtelek

s ne is reméld, már ne, hogy én még féltelek.

Csak egy ablak vagyok, törött, vérző, sebes,

könnybe lábad, ha látsz, gyönyörű két szemed.

De ne sajnálj, már ne, nézz rajtam te is át

és tartsd meg magadnak a könnyező imád!

Ablak voltam, tükör, veled, érted, értünk,

itt voltam, mikor már mind a ketten féltünk

s most felejts nyomtalan, szilánkokká leszek,

ne segíts, te már ne, összevágod kezed!

Eső a pályaudvaron

A pályaudvar vén, kopott útján járok

És már semmire sem, semmire sem várok.

A földre néz szemem, csepp huppan porába,

De én nem állok be a gyávák sorába!

Leülök egy padra s úgy nézem arcukat,

Miként félve vívják kegyetlen harcukat.

Mind fut egyre, siet, előle menekül,

Ám szívükre meglásd, sziklaként nehezül.

Ülj le mellém s nevess, nevess rajtuk te is,

Ahogy az esőben lábaikat szedik,

Hisz eső ez, csak víz, hideg, de nem bánthat,

Ha kibontod újra dicső fehér szárnyad.

Nézd hogy folyik róla, s hogy folyik majd tovább,

Mint aprócska patak, csak odább és odább.

Nézd, nézz bele mélyen s legbelül majd érzed,

Hogy nem akar rosszat, hogy nincs miért félned!

Nyugodj meg, hisz jő már sugara a napnak,

A felhők résein, mit könnyeid szabtak.

Hadd lássam mosolyod, ragyogjon a fényben,

Mert elvonul a baj s béke lesz az égben!

Fehér Angyal

Égből szálltál alá, te ragyogó küldött,

aki a szépségnek tengerében fürdött.

Szőke hajad felett fény-glória ragyog

és én a mosolyod örök rabja vagyok.

Ám szívem a sötét halva élő köve,

a lelkem a tied szeggel kivert öve.

Elmém démon lakta, megőrült Atlantisz,

rettegek a tettől, mit egyszer véghezvisz.

Átölelni vágylak, de a tüskék szúrnak,

édes piros vérrel adóznak az úrnak.

A fekete úrnak, ki angyalokból él

s kinek vak szolgája az árny vezette éj.

Ne közelíts, kérlek, elszabom szép szoknyád

s töviseim egyre drága véred ontják!

Fehér ruhád vörös lepellé változik

s szívem csak mélyebbre, s mélyebbre kárhozik.

Védd magad, fuss tőlem, csak rohanj, könyörgöm,

míg én az ég alatt imámat nyöszörgöm!

Hadd öljön meg engem helyetted a gonosz,

ha már minden szavam ily fájdalmat okoz.

Vadgalamb

Puszta fölé szálltál, ám nyomodban rögtön
virág sarjadt újra szikessé vált földön.
Árnyad köröz némán, elsuhan a szélben,
s m'ért jöttél, ha elmész? - Ezt az egyet kérdem.

Hol olajfa ággal csőrödben közeledsz,
hol pedig karmaid élezvén kötekedsz.
S én kérdezem megint: Miért hív a száj, mondd,
ha a szárny már nem óv csak sebeket tép s ont?

Hófehér galamb vagy, de elvadult szíved
és sötétté válnak lassacskán a színek.
Fehér vagy fekete? Felőlem szürke is!
December elveszik, ha jő az április!

Kéz/s a kézben

Futok feléd s tőled, messzebb vagy közelre,
Tétova karodtól lökve és ölelve,
Télből a tavaszba, tavaszból a télbe,
Vakító sötétből éjfekete fénybe.

Tiporjunk virágot, ketten, kéz a kézben,
Fürödjünk meg együtt nevetve a vérben.
Rohanjunk, mint folyó, pusztítva a szépet,
Míg a fejünk felett holtak lova léptet.

Könnyezni kezd, látva, mivé lettünk, Madár,
Sikolyunktól reszket borzongva a határ.
Szeme villámot szór mennykőként a vízbe,
Sűrű ködöt borít, halva játszó szívre.

Kövesd az erdőbe, lélek nélkül, csendben,
Hol a fák közt bújva hozzám hív egy szellem.
S ha majd ott állunk mi, csak magunk, te és én,
Csókod rabja leszek láncaink letépvén.

A halál szárnyai

Madarat zsákmányolt a fekete varjú,
Nem volt az se galamb, se csodaszép hattyú.
Egy egyszerű madár, tépett szárnyú, beteg,
(Ám mégis csábítja, elbűvölvén szemed.)

Békén marják egymást, csőrük vérben ázva,
Forgószelet ver föl a halál négy szárnya.
Éles vijjogással zuhannak a mélybe,
Majd felszállnak újra, semmitől sem félve.

Karmoktól megvágva, tollakat veszítve,
A nyugodt víz fölé árny-függönyt terítve.
Szállunk mi már ketten, csak egy utat mutass,
S ez a varjú többé egy újat sem kutat!

Élőholt

Lélek nélkül, testben éjszakánként járkál,
Előle az élet megremegve hátrál.
Leszegi bús fejét, a föld az ő hona,
Bármennyire akar, nem érhet el oda.

Se nem él, se nem holt, itt ragadt egymaga,
Vérfagylaló hangon zendül most fel szava.
Nem nyugodhat békén, őt keresi egyre,
De nem találhat rá széna közt a szegre.

Azt mondják ember volt, vidám szavú, boldog,
Kifacsarták szívét egyenként a gondok.
Az, ki feltartotta útjában a sírhoz,
Elátkozva lökte karjából a kínhoz.

Élne ő, vagy halna, nem érdekli ez már,
Túl messze a fénytől sötétjében rád vár.
Terád, hogy elmondja, ne kövesd őt ide,
Mert a létra alján nem maradt senkije…

Előre nézz, ne hátra már

Előre nézz, ne hátra már,
Csak élj te most, a többi vár!
A vég nem itt talál ma ránk,
Ha elveszett is ál-hazánk.

Ne lesd szemét, sötét van ott,
Körötte, nézd, a sok halott.
Nem ez leszel, te nem vagy ott,
Segítek én, ha elhagyott.

A fény kihúny, de nem ma még,
Kiálts te is, ha hadra kész!
Veled leszek, te küzdj, ne félj,
Kiharcolom, hogy újra élj.

Varjú

Tenger mögött száll le, vér csíkot húz a nap,
És én nézem, magam, zordon bércek alatt.
Azt képzelem, itt vagy s átölellek téged,
Egymás karjaiban csókod tüze éget.

Csak állunk, mi ketten, elbújva az éjben,
Úgy, mint aznap télen holdra lesve kéjben.
Kit érdekelt a fagy, vagy szélvihar veled?!
De most… most nem vagy itt… s elveszítem szemed.

Egy varjú felvisít, véget ér az álom,
Nem jön vissza soha, hiába is várom…
Már elfújta a szél, nyugatról keletre,
S csak repül a varjú az újat keresve.

A nap már alászállt az Adria felett

A nap már alászállt az Adria felett,
Sötétség kél lassan szikrázó fény helyett.
Egy véres vonalat húzva maga mögött,
Eltávozott némán csillám-könnyek között.

Könny és vér, víz és tűz, kék s vörös, elveszett,
Csendesül a szellő és esküd megszeged.
Az ígéretet, melyt a vég napján adtál,
S szíved szilánkjával rá pecsétet raktál.

Kérted és én mondtam, nem leszek más ember,
De a fájdalom kín, s elönt, mint a tenger.
Sajnálom, elbuktam, a háború veszett,
Lelkemben démonok laknak tündér helyett.

Séta a parkban

A kora őszi nap alábukott lassan,
Szívem már tiéd volt s készakarva hagytam.
Hazakísértelek először az úton,
Ne lépj át íly könnyen könnyek közt a múlton!

Ez a kacskaringós, girbe-gurba járda,
A kastély, a park vagy árva fáknak árnya.
Ők láttak kettőnket, sírva és nevetve,
Egymásra találni s ölelni szeretve.

Ez a fa, mely alatt először csókoltál,
Melynél szerelmünknek először hódoltál.
Itt lelt minket az est, ó, hányszor és hányszor,
S itt mondtam: Szeretlek, ezerszer és százszor!

Ám az ősz már elmúlt, nyílnak a virágok,
Tövist hord a szellő, szívből lett szilánkot…
Egyedül sétálok, véget ért az álom,
S a lemenő napnál, csak azt a lányt várom…

Egyedül a fa alatt

Nem vágyom már másra, csak menni, csak tovább,
Felfelé a hegynek rovom az út porát.
Talán hív valaki, talán arra vezet,
Követem az égi láthatatlan kezet.

Őszi szél fújdogál, hajamba kap néha,
Erőm elfogy lassan, arcom mint a kréta.
Könnyeim cseppekben hullnak alá csendben,
És én még emlékszem, mikor… csak mi… ketten…

Most egyedül vagyok, mint ez a csupasz fa,
Amelynek tövében feküdtünk kacagva.
Hol ajkad ajkamra édes csókot lehelt,
És hol szívem érted mámorában hevert.

Leülök szép lassan, megtörölve szemem,
De ne is várj már rá, nem emelem fejem.
Csábít a magasság, de a mélység legyőz,
S a fa alatt várom, csak várom az esőt…

Légy te

Utolsó sugara volt a fény a napnak,
Első csillanása aranyló hajadnak.
Áttört a fellegen, át sötét árnyakon,
Így érkezett fentről angyali szárnyakon.

Maradj világosság, maradj tovább velem,
Gyengéd kezeiddel támaszd fáradt fejem!
Legyél te a hold is, légy te a pirkadat,
Suttogó szellő, mi elhagyja ajkadat!

A gyönyörű madár, mely énekével hív,
A kihagyott ütem, melyt nem dobban a szív.
Légy a lobogó tűz, és a szelíd mosoly ,
Vagy légy te az úrnő s én leszek a fogoly.

Főnix

Mint egy szénakazal, egyedül, szárazon,
Úgy aludtam én is megvetett ágyamon.
Lelkem még gyermek volt, szívemen zárt lakat,
Csak elvétve láttam efféle álmokat.

Majd egy októberi szellő rohant felém,
És egy szikrát hozva szalmaláng lett helyén.
Semmi sem volt, csak fény, csak füst és semmi más,
Akkor még azt hittem, most rám csak ennyi várt…

Tán még izzott szívem, a gyúlékony máglya,
Mikor tündérem jött s fellobbant a fáklya!
Parázsból szavától ébredt fel a madár,
A hatalmas főnix, tisztelte a határ.

A szerelem tüze égett rőt szemében
És a sötét erdő világlott hevében.
Ki életre hívta, mégis ellökte őt,
Magát elemésztve teremtett jégmezőt.

Eső mosta sírját, holt hónapok alatt,
Amíg csak egyetlen járható út maradt:
Kelj fel hamvaidból, repülj hát főnixem!
Hagyd, hogy egy szelídebb, új tündér őrizzen!

El kell mennem innen, a jövőbe lépni,
Ha nem akarok már holt világban élni.
Mert úgy hiszem, néha elveszítjük magunk,
Ám abban a percben új esélyt is kapunk…

Az elveszített lélek

Félek, megőrülök, csakis ettől félek,

Mert magamnak én nem szabhatok már féket.

Elmém elveszett rég, sötét fertő alján,

Ott heverész a vad, örvénylő Sztüx partján.

Keresem önmagam, de vaksötét honol,

Amerre csak nézek, minden holt és komor.

Felégette a tűz, vagy én pusztítottam?

Szívemre a farkast miért uszítottam?

Mint földig égetett táj háború után,

Mi kérdőn keresi a választ volt urán,

Úgy nézek most én is magamba, jó mélyen:

M'ért kellett lelkembe szúrnom saját késem?