Az erdő

Koromsötétbe nyúló ágak
magányt ígérő fénybe vágynak,
gyökerük élteti.

Csapások borzongató mentén
halál nő vadállatok testén,
ízekre szétszedi

madárdalokban visszhangzó lépted,
susog a fák szemérme, kérlek:
utat mutass ma még!

Állok útvesztő sűrűjében,
Hold ragyog már a kétes égen,
Vízmosta hordalék.

Körömszakadtáig is várok,
benőnek mélabús liánok,
hangomat átszövik.

Hová mehetnék, merre lépjek?
Állok a rengetegben, félek,
a csend kettéhasít.


(Kép: Gy. Szabó Béla:  La divina commedia, fametszet)