2014. szeptember 3., szerda

ŐSZ

with 0 Comment


Mikor a törzsek között egyre vastagabb a rozsdás lombszőnyeg, elhalkul a madárdal, és egy hűvös kéz simogatja, borzolja a fák hajdan délcegen hivalkodó koronáit, akkor jelenik meg észrevétlenül az elmúlás.
Hangtalan lép be a fák, immár csupasz ágai közé, leheletével elvarázsol mindent, ami volt, emlékké dermeszti a hajdanvolt nyarat, ami talán nem is létezett, csak az emlékezés zavarai szülte gondolat. Az elsárgult, valaha zöld fű, már a száraz lombszőnyeg alatt pihenő holt szemfedő, magával víve mindent, ami szép volt, a rajtuk, és gyökereik között lüktető életek emlékeit.
A frissítő hajnali harmatot felváltotta a vizes dér, amit már nem szárítanak fel a nap sugarai, amik lélektelenül rothadt masszává torzítják a valaha valót, a virágok és rügyek maradványait, a tovatűnt nyár szívfacsaró emlékeit.
Kővé dermedt világ, a búcsú utáni örök álom birodalma, a végtelen szendergés félálomba ringató ténye, ami úgy tűnik örök.
Mert minden múlik, még emlékezni is csak a régiek tudnak, akik ha köddé válva elsétálnak a völgy túlsó oldalára, hát az emlékeik is elkísérik őket.
Új tavasz jön, új madarakkal, és új virágokkal, a friss lombok üdén és haragoszölden susognak a langyos szélben, az avarból felbukkannak új füvek, virágok, a szorgalmasan rohangáló bogarakkal, üde hajtásaikon.
Mindenütt lüktet a friss élet, a remény, az örökké nyár vak hite, új emberek vidám nevetése, kipirult arcai, akik nem is gondolnak az emlékezés homályából figyelő régiekre, mert ami elmúlt, az talán nem is volt, és ami nincs, az szót sem érdemel.
Szép nyári nap, csak te emlékszel az előző nyárra, még éjszakánként kísért az egyszer volt napfényes, kacagó emléke, és még sötét, sűrű hajadat borzolják az elmúlt szelek, feszes izmaidon elcsúszik a fény.
Állsz a néma törzsek között, gyökeret eresztve- mozdulatlanul, északi oldaladat már belepte a moha. Fejed fölé emelt karjaid, ujjaid ringanak, mint a többi fák ágai, hallgatod a varjak rekedt károgását, félálomba ringat az idő, teret hagyva a végtelen emlékezésnek.
Végtelenített filmként visszaélsz számtalan nyarat, arcok, nevetések, szerelmek és bánatok, csalódások és sikerek. Beléd szűkült az egész világ, te vagy a dolgok kezdete és vége.
Szép őszi nap, a feledés tapintatos, halk léptei melléd érnek, megérintik idő rágta arcodat, és eggyé válsz álmaiddal, amiből nincs többé ébredés. 
Uram. Engedj magadhoz, hogy felülről láthassam az erdőt, a folyókat, és mindent, ami változó és örök, láthassam a feltámadást, az újrakezdés csodáját, aminél nincs igazabb, és felemelőbb.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.