2014. október 5., vasárnap

A FELHŐK FELETT

with 0 Comment


A nappalokat, jórészt az ódon épület, egyik ablakfülkéjében töltötte. Egy rozoga támlás széken ülve, összezárt térdekkel, egyenes derékkal, vastag frottírköpenye rejtekében.
Középkorú lehetett, sovány, mozdulatlan arcán, idő marta barázdáival. Soha nem szólt senkihez, hozzá sem szólt senki. Egész lényéből áradt a közöny, és érdektelenség, a meglévő világgal szemben. 
Ő, valójában valahol egész másutt, és másban élt, homályos, színtelen tekintete, valahol egészen mást láthatott, mint az általunk valóságnak hitt világot.

Hogy melyik világ a valós, és melyik, amit a fantázia szült, hát ki tudja? Mindenki arra a világra esküszik, amit érzékelni tud, amiben úgy gondolja, hogy él, nem is meri végiggondolni, hogy esetleg van másik is, csak fantáziál, egy könnyebb, és élhetőbb valamiről, ahol talán még vannak beszélni tudó virágok is, tündérek, és manók.
Ahol ősszel, a fáradt napsütésben, ezer színben villózik a szellők hátán utazó ökörnyál, ahol, a levegőben vibrál, a megértés, és szeretet.
Mert mindenki elvágyódna valami másba, szebbe, jobba, talán azért is születnek a mesék, a varázslat, ami ha csak percekre is, de elrepít valami szívet melengető szépbe.

A nappalokat, jórészt az ódon épület egyik ablakfülkéjében töltötte. A kert fáinak, fuvallatok mozgatta árnyéka, különféle alakzatokat rajzoltak az ablaküvegre, megelevenítve egy világot, szereplőivel, színeivel. Mert minden létező, és lehetséges, csak merni kell észrevenni, bátran be kell lépni, és élni.

Mikor a fény búcsúzik, és helyette, a halkan lopakodó éjszaka sötét köpenyével beteríti a világot, nyiss ablakot, és hunyt szemekkel, tiszta lélekkel, tárd szét karjaid.
Érezni fogod, hogy fekete tollak bújnak elő bőröd alól, egész testedet befedi a toll, éles karmaid, kemény, horgas csőröd csak úgy világít a sötétségben.
Öleld kebledre, ami neked fontos, szökkenj fel az ablakpárkányra, és tárd szét hatalmas szárnyaid. Te vagy, minden idők hatalmas varja, a varjúúúú, az elpusztíthatatlan.
Már csak, az örvénylő szél énekét hallgatod, útban a csillagfényes végtelen felé. 
Elönti lelkedet a szabadság dübörgő éneke, te vagy az éjszaka ura, minden téged szolgál, és végre te vagy, és nem egy ablakmélyedésben kucorgó valami, a maga arc nélküli, múló jelentéktelenségében.

A nappalokat, többnyire, az ódon épület, egyik ablakfülkéjében töltötte. Most, csak az üres szék áll a tárt ablak előtt, ülésén, egy szokatlanul nagy, éjfekete varjú toll.


Kép: Kapolyi György Lulu című műve




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.