Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2014. október 8., szerda

ÁTMENET

with 0 Comment


Igen…
A függöny legördült, mázsás súlya, felkeverte, a színpad deszkáinak finom porát. Hát, ennek a darabnak is vége lett, mint mindennek, ami valaha is volt. Már csak a cselekmény emléke lebegett az áporodott nézőtér felett, lassan a bársonyszékekre ereszkedett, és onnan, az ülések alatti sötétségbe csorgott, ahonnan nincs visszaút.
Mert ez a dolgok rendje, mert a szabály, az szabály, és nem lehet egy függönyt, tetszés szerint fel -  lerángatni, mert elszakadhatnak a kötelek, mert azok sem tartanak örökké, és a lezuhanó mázsás drapéria agyonnyomhatja a darab főszereplőjét, és akkor, nincs több előadás…
Meg a függönyt húzgáló emberek sem gépek, csak erőlködnek, és nyelik a port, aztán idő előtt tönkremennek, és másikakat kell szerződtetni. Még szerencse, hogy ebből a fajtából, szokott lenni elég.
A kiürült, sötét teremben feltámadnak valaha játszott darabok töredékemlékei, összevissza száguldoznak a légtérben, összekeveredett, értelmetlenségek gomolyognak a nehéz üvegcsillárok között. Fülsiketítő zene harsan, csupa kakofónia csikorog, amit csak a kavargó emlékek hallanak. Vad táncra perdülnek a jelenlévő maradványok, ez a sátán bálja, a feledés hangafüves rétjein ugrándozó boszorkák, sárkányok és királynők átláthatatlan légiói. 
Ott állok középen, hajamat összeborzolja a táncolók keltette szél, dohos enyészetszaguktól nehezen kapok levegőt, zöldes, nyúlós leheletük, a katakombák világát varázsolják körém. Hej, de múlékony minden, a voltak emlékei már számig érnek, egyszerre beszélnek, és mondják, és mondják, még hallom, de már nem értem.
Csak érzem, mint fogyok el, lassan és igyekszem fennségesen tenni, hogy ha esetleg látna valaki, hát egy nagy bölényt érzékeljen térdre rogyni, és ne, egy rozoga kecskét.
Mert egy színműben, a póz, és a gesztus lényegesen létező valóság, a mesék világa is ez, és az egész életünk, valahol, egy jól induló, aztán csúnyán elcseszett darab, amit ha javítgatunk, csak még jobban elcsesződik, a végén, nem is hasonlít az elejére.
Már senki nem is tudja, hogy mikor van eleje, közepe vége, a végét, legalább észre fogom venni, de lehet, hogy csak hiszem, mert nem én veszem majd észre, hanem mások.
Az előadás végén, a függöny legördül, a közönség fészkelődve próbál felállni a székéből, csúnyán elülte a fenekét, most bezzeg szenved.
És jön, az átmenet, nyomasztó időszaka. Az asszonyok, visszavedlenek hétköznapi, párjukat átkozottul unó, elnehezedett stancenmutterekké, holott, a felvonások alatt, a királylánnyal azonosultak. A férfiak, úgy visszazökkennek lovagi szerepükből, hogy csak úgy csattan. Kezdődik a ruhatári harc, az utcai tülekedés.
Az üres széksorok között, elindul a feledés pora, valahonnan hangtalan szitál, belepve mindent, ami maradt. A zenekari árok rejtekéből előszivárgó, erőtlen, és többnyire hamis dallamok, bizonytalan tántorgása, fülsértő világot teremt, ami semmivel sem jobb, mint a valódi. 
És holnap, minden kezdődik elölről, és azt is elfelejtik a darab végén, mert a körforgáshoz tartozik ez a gesztus, mert a valósághoz semminek nincs köze, az csak egy részeg álom, amiből sosem lesz ébredés. 


Kép: Kapolyi György alkotása






0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.