Vonaton ülök, utazom.
Kitekintek az ablakon.
Dobban a szívem, suhan a táj,
szántóföldek képe hazatalál.
A zakatolást némán hallgatom,
magammal hozott kincsem fogalom.
Nagyanyáink tájszólását magammal viszem,
mert ez így helyes, még azt hiszem.
Hol béresek lábnyoma szentelte e földet,
ispánt, marokszedőt feled már
a kombájn aratta nagy határ.
Tűnődöm én, nemzedékről nemzedékre
hogy változik életem.
Az ősök ott fenn, én még idelenn,
így válik a gyűrött szavakból
emlékké szelídült történelem.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése