A pályaudvar vén, kopott útján járok
És már semmire sem, semmire sem várok.
A földre néz szemem, csepp huppan porába,
De én nem állok be a gyávák sorába!
Leülök egy padra s úgy nézem arcukat,
Miként félve vívják kegyetlen harcukat.
Mind fut egyre, siet, előle menekül,
Ám szívükre meglásd, sziklaként nehezül.
Ülj le mellém s nevess, nevess rajtuk te is,
Ahogy az esőben lábaikat szedik,
Hisz eső ez, csak víz, hideg, de nem bánthat,
Ha kibontod újra dicső fehér szárnyad.
Nézd hogy folyik róla, s hogy folyik majd tovább,
Mint aprócska patak, csak odább és odább.
Nézd, nézz bele mélyen s legbelül majd érzed,
Hogy nem akar rosszat, hogy nincs miért félned!
Nyugodj meg, hisz jő már sugara a napnak,
A felhők résein, mit könnyeid szabtak.
Hadd lássam mosolyod, ragyogjon a fényben,
Mert elvonul a baj s béke lesz az égben!
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése