Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com) váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2014. október 29., szerda

F. Világa 36.-40. részek

with 0 Comment


36. rész

De C. a múlté lett – véglegesen és visszavonhatatlanul. Nem kereste már őt. Kerülőutakon eljutott hozzá a kósza információ, mely részben keserű pesszimizmussal töltötte el és egy része meg is halt akkor: C. egy tehetős vállalkozóval kezdett új kapcsolatot, aki nemcsak szakmailag, de bizonyára más tekintetben is képes volt lenyűgözni őt. Ez paradox módon azonban megnyugvást is hozott számára, hiszen jobb sorsra érdemes asszonya végre méltó társ mellé került, és úgy gondolta, legalább az ő élete megoldódott így. Nem tudott haragudni rá, három év távlatából, mióta szétköltöztek, nem is lett volna elvárható tőle a szerzetesi életmód. Ellenben piszkosul fájt mindennapi hiánya és ezt nem tudta oldani semmi sem. Megmarták az érzések, vitriolként füstölve el még ép észtereit, hogy megbolondult a fájdalomtól és elméjének ködjén át a "volt" csupa irracionális képzetként derengett fel.
Így egyedül viszont irreálissá vált az egész: a szabadon eresztett kutyákat figyelgette, melyek egyedül a természet parancsát követve kóboroltak szerte, jártában valahogy mindig velük találkozott össze úton-útfélen. Maga is majdhogy nem négykézlábra ereszkedett közéjük, hogy valami szánalmat ébresztve odalépjen mellé egy ember, falat ennivalót és jó szót szórva elé megborzolja szőrös üstökét. De az emberek tudomást sem véve róla, közömbösen elsétáltak mellette és a világ változatlanul fordult tovább ősi, dőlt tengelyén.
Ment tovább az úton, szélörvények tavalyról odahalt levélhalmokat zörgettek lábai elé, feltámadt egy kis vihar, mely veszélytelenül körözött körülötte, de elégnek épp elég felkelteni figyelmét.
Így vette észre a közeledő hídpillér ódon, szürke, ásító sziluettjét – andalgásainak láthatatlan kiinduló, és célpontját, mely a maga stabilitásával, jelenlétével félresiklott, sodródó életét időről időre helyreigazította, mintegy eléállva és megtörve azt az irányt, melyet addig követve odaért. Felnézett, kijózanodva emlékképeinek ittas befolyása alól. Eltelt vagy tíz perc. Várta a folytatást, melyet most nyilvánvalóan a Hídnak kellett kezdeményeznie.
Annak hallgatása azonban kétértelmű tűnődéssé tompította a zajló lélekszövevényét: elgondolkodva annak nemes célján, átívelő, karcsú mibenlétén, egyfajta tiszteletet formált ajka, lépteit meggyorsítva rálépett a földet és vizet elválasztó sávra, középig begyalogolva szinte fennkölt állapotba került, ott azonban lecsapott rá a kétség: és ha nem? Ha ez pusztán idecsalogatásának átlátszó, nevetséges eszköze lett volna a sors részéről? Mi van, ha mindez élettelen ócskavas fogódzó és létra, út az alant párolgó szürke ködbe elmerüléséhez? Ha tagjai mintegy álomban vitettek eddig a pontig, ahol végső kétségbeesésében érzelmi kitörésében átadja magát a rút pusztulásnak? Hirtelen képes volt egy érzelmi befolyás hatása alá kerülni, még úgy is, ha az önmagából táplálkozott. Öntudatlan érett meg az elhatározás. Lassan, lemezről-lemezre, traverzről-traverzre araszolva mászott fel, a bütykös nagy anyacsavarokat gyermekeiként szorongatva. Azok nyálkás-párásan csúszkáltak el verítékező tenyere alól. Már zöldellett egy-egy tarajos hullámfodor, mely kibukkant a gomolygó szürkeségből, megtáncoltatva önmagán a sarló-Hold visszfényét, már megindult a szél, mely őszes hajába kapdosva szinte buzdította: - mire vársz hát? - szeme nem látott, karja, lába már nem volt az övé. Íme, kiteljesedik életcélja és egybeforr azzal, ami a végzete. Amiért nincs élnivaló akarás, az mindenestül az elmúlásé immár…
Kibontani a lobogó kabátszárnyat és repülni-zuhanni, ennyi dolga maradt hátra az életből.
… de a mozdulat félbeszakadt…
egy visítás és egy oldalról beküldött gyönge balhorog visszatántorította. Egyensúlyát vesztve kiszámított mozdulat következtében így a járda betonjára zuhant. A világ nem a várt módon sötétült el egy rövidebb időre.

37. rész

Síró, még mindig visító, néha zokogásba fúló hang térítette magához, miközben a hang gazdája a mellkasán térdelve két öklével püfölte azt:
-hát mit képzel, maga, mondja!? Azt hiszi itt hagyhat ebben az árnyékvilágban? Hogy jutott eszébe ilyen buta módon keresni a megoldást? V… E… GY… E tudomásul, hogy előlem nem tud megszökni! Jaj Istenem, nem sérült meg? - és áradt a szó egy meghatározhatatlan hangforrásból.
Mindaddig nem is vette észre a lábainál kuporgó teremtést, míg az megérezve végveszélybe forduló mozdulatát, egyszerre felállva kinyújtózott és beavatkozott. Abban a pillanatban elképzelni se tudta, hogyan kerülhetett oda rajta kívül valaki más.
Az emberek már jó ideje gyülekeztek, megálltak a híd gyalogjárdáján-úttestén, félve, hogy mozgásuk óhatatlanul közelebb hozza a bajt és belekeverednek talán társ tettesként egy kellemetlen ügybe. Visszafojtva nézték és magukban suttogva, mint egy mozifilm vetítése közben hangtalanul formálta ajkuk azt a "ne"-t, de mint éjjeli pillangók, megigézve a látványtól képtelenek voltak elszakadni tőle. Még a mentőket is elfelejtették hívni, olyannyira a hatása alá kerültek. Talán az ördöggel szövetséget kötött Faustot magát vélték felfedezni benne, ahogy Mephisto elragadja a lelket belőle, az egy elillant boldog pillanatáért cserébe.
Ámbár ne legyünk ennyire naivak: ne feltételezzünk az utca népéről többet, mint, ami elvárható: a tisztességes, de tanulatlan néző szerepét. Továbbá lássuk be: sántítana a történet épp most ezzel a boldog pillanattal. Jobban hihető az a verzió, miszerint azt gondolhatták, egy élethű forgatási helyszínre érkeztek, ahol az öngyilkost alakító színész mindjárt elvigyorodik, egy grimaszt csinál és lemászik a láncgörbéről, aztán a rendező álmosan legyint, és hangtölcsérébe morog valami ilyet, hogy "mindegy, holnap újra vesszük" - A filmben persze ez majd úgy látszik, hogy helyette a dublőr csinál egy műesést – persze csak a műterem medencéjébe. A történet azonban mindenki számára rendhagyó fordulatot vett és onnan kezdve nem is volt már olyan érdekes. Páran odaszaladtak, hogy segítsenek, de a többség elszéledt, kettejüket magukra hagyva.
- Maga… ki…?… - a lencse lassan fókuszált - …? …! … ezt … biztos… álmodom… vagy már odaát?… mondja, hogy meghaltam…
- hát az őrangyala, ki más? – megengedett a magának egy mosolyt a könnyével küszködő pszichiáter. Blúzából szakított darabbal törölgette a vért F. homlokáról. – na, maradjon nyugton!
-… az… az nem lehet… egyedül jöttem… senki se …
- tényleg csodálom, hogy egyáltalán idáig eljutott élve! Mit gondol, mivel töltöm az időm? Csak nem hiszi, hogy futni hagyok egy ilyen pénzes palit…
-… ah… ez …
-ne próbáljon nevetni, mikor kivérzik épp! Még elájul itt nekem. Tessék aludni, itt az utcakő, paplan gyanánt meg a csillagos éj, mindjárt intézkedem…
F.-nek aztán még akaródzott volna valamit felelni, de beterítette valami öntudatlan bódulat, mély kábulat. Sajnálta is utolsó pillanatában, hogy nem részeg, mert akkor legalább lett volna értelme ennek az egésznek.

38. rész

Ébredtek-e már úgy, nem emlékeztek sem az előzményre, sem a körülményekre, sem arra, hogy épp aznap melyik nap van, és hogy egyáltalán kicsodák? Mert igen, F.-fel ez egyre gyakrabban, mondhatni logaritmikus rendszerességgel fordult elő és riasztónak tűnt annak tükrében, hogy milyen rendezett, polgári életet is élt azelőtt.
A lakásra sem ismert rá, illetve annyit biztosan tudott, hogy ez nem az övé. Továbbá nem tudta felidézni a mikort sem. Ez túl sok független változó volt így egyszerre, úgyhogy olyan félelem tört rá, hogy hánynia kellett. Méghozzá elég szépet. Ez elnyomta időközben felébredő fejgörcsét egy pillanatra, de aztán az meg ismét elbódította, fájdalommal szédült vissza az "én" peremére. Legközelebb este volt mikor magához tért és kiábrándítóan sötét.
Nem is próbált megküzdeni sokkjával, csak reménytelenül formált egy szót: "szomjas". De nem hallotta a saját hangját se. A félhomályból előlépett egy sziluett – ezek szerint mindvégig ott tartózkodott.
-… hagyja, értem… azonnal…- most kedves volt, bár idegennek tűnt a női hang.
Kisvártatva érkezett egy gyönyörű, hűs pohár, gyöngy volt minden kortya
- mi… mi történt? Ki… maga? – próbálta újra szavakká alakítani gondolatait, de csak szája sarka rebbent meg.
A nő mély, karikás szemmel nézett vissza rá, és egyszer csak elsírta magát.
Hosszúra nyúlt a csend, mintha valami rettenetes titkot takart volna el előle a jövendő néhány perc
- most el kell mondanom a történetét - szólt a hölgy – de előtte tudnom kell, mire emlékszik. Mi a neve?
F. csak lassan ébredt rá, nem tud pontosan válaszolni. Homályba veszett és eltűnt az út, amelyen eljött idáig, a mai napig. Egy lakótelepi szoba egy idős páfránnyal, és mintha valami gyerek egy asszonnyal, akihez valami rokonszenves érzés fűzte volna, de ez olyan távoli és gyenge volt, mintha meg sem történt volna. Ül egy padon, és várja, hogy befejeződjön valamilyen játék. Uramatyám, nem tudta, mi történt vele, és a neve… munkanélküli lett, mert elbocsátották egy biztos helyről, de ez mikor is volt? És utána mi történt? Riadtan, idegenül nézett fel az ismeretlen arcra. Megdöbbenésének nyilvánvaló jelét a nő is észrevette és viszont pillantásába a részvét mellett érthetetlenül fájdalmat vélt felfedezni.
- nem tudok beszél…- világossá vált, hogy gondolatainak verbális kifejeződése nem jut el a külvilágig, csak szájpadlásához tapad - és válik el nyelve hangtalanul
Lassan ingatta a fejét.
- tehát semmire sem emlékszik- konstatálta a nő- így akár a mostoha nagymamája is lehetnék mostantól - de hagyjuk az élcet. Tényleg semmire? – szúrós tekintete behatolt a veséjéig és megborzongott tőle. Ez az egy igen, ez ismerősnek tűnt, valaki nézett már rá így. – a mosolya árulkodik, maga huncut! Szóval sok mindenre nem, de azért nem reménytelen.
-Most, ha megengedi, ha nem, fel fogok olvasni egy nagykönyvből, ez a maga életéről fog szólni. Igyekezzen figyelni és tanulni – mert kikérdezem! – kezdte mímelt huncutsággal a hölgy, aki belül úgy reszketett, mint még soha azelőtt - 1971-ben, 43 éve egy kertes kis verandás szuterénből szüleivel együtt egy dohos század eleji bérházba költöztek, melyet sokáig otthonának tartott – belelapozott kopott jegyzeteibe - Számos együtt töltött év után mégis különváltak az útjaik és az egyetemi éveit már önálló albérletben töltötte. Noha nem sikerült elvégeznie ezt, számos barátot szerzett, H. S.-t pl., aztán katonáskodott egy keveset Gy.-n, de a polgári életbe visszatérése után nem nagyon talált magára, követve az örökségét, az építőiparban helyezkedett el…
… és így tovább. A hölgy olvasmányosan adta elő és belelendült, akár egy érdekes regénybe a kiskamasz, melyet nem tud letenni, míg a végére nem ér. F. egy darabig vele hallgatta, de nagyon unalmasnak tűnt ez a számtalan üres lelkizéssel teli személyiségrajz, fárasztotta egy idegen ember élettörténetének rátukmált előadása. A mondatok a semmibe hullottak, mint a távolodó szekér rázta szalmaszálak. Még áradt a mesélő szó, és egyik pillanatban még hallotta, a másikban már elaludt, álmatlan, mély verembe vackolva magát.
Takaró hajlott rá, óvó kezek simították kézfejét, és a dal távolian észrevétlen lebegett egy csodaszép felhőn, résnyire nyitva valahol egy piciny ablakot.
Álmodásai rendszerint vezettek valahonnan valahová, irányultsága, története volt napi élmény-beszűrődéseinek, bár képtelen, abszurd helyszíneken és cselekményeken át. Mostantól viszont álomba merülési pontján egy hullámzó falú, rugalmas, átláthatatlan, szürke cső fogadta, olyan alagútszerű. Ebben haladt végtelen hosszú ideig, míg kiért rendszerint egy napsütötte mezőre, vagy valami forgalmas útkereszteződésbe. A dolgok aztán innen bonyolódtak tovább és mielőtt felébredt, ugyanez a cső beszippantotta, mint valami papírhulladékot, vagy morzsát és verítékezve tért magához.
Rehabilitációja harmadik hetében bíztató jelek mutatkoztak, egy-két szónál többet is képes volt már egybefüggően kimondani, mielőtt a narkotikusan rátörő fáradság hatására félórákra-órákra elszenderedett volna.
De a legszembeszökőbb változás azok számára lehetett érzékelhető, akik azelőtt is ismerték őt. Igaz, kevés ilyen akadt. Régi életével leszámolt és miután C.-vel végérvényesen befejeződött kapcsolata, B.-hez fűződő viszonya is meggyengült. Hozzájárult persze az is, hogy B. külföldre távozott dolgozni, nővérével pedig nem mélyült el jobban ismeretsége.
Zárkózott természetét mintha elfújták volna; kihívóan nyílt és leereszkedően kedélyes társalgó stílusú lett. Felhagyott jórészt belső vívódásaival, mert úgy gondolta, ez fölösleges időpocsékolás, amikor nagyon is materiális teendők várják. Különös módon az idegen nyelvek iránt mutatott érdeklődése megnőtt, olyannyira, hogy kis gyakorlással a franciát anyanyelvi könnyedséggel képes lett beszélni különösebb nyelvtani előzmények nélkül. Orvosi felügyelet nélkül ülhetett immár a kerti teraszon kényelmes kerekesszékében, a tavaszi erőtlen napsütésben. Ölében és tehetetlen lábain vastag gyapjútakaróval.

39. rész

A pszichiáter munkája- úgy tűnt egyenlőre- eredményesnek bizonyul. A személyiségépítés vékony sávján egyensúlyozva igyekezett a régi F.-et "összerakni", legalábbis azt, kit ő annak ismert meg. A munka egy bizonyos pontján azonban mindig elakadt. Bár F.-nek maradandó sérülései ellenére sikerült egy jól körülhatárolt területet "énként" befogva úrrá lenni életének más, homályba tűnő időszakai okozta kiesésein, ezeknek határához érve kétségbeesési rohamok törtek rá, mint az olyan emberre, aki meglátja csonkolt végtagját és ettől pánikba esik, hogy itt a vég. Bizonyos aspektusok, bárhogy is erőltette, nem váltottak ki érzelmeket, pedig ezek által könnyebben kapcsolatot talált volna a tárgyuk felidézéséhez is. A névmemória tárolás a középiskolai évek utáni életszakaszára nézve szinte teljesen megsemmisült, felnőttkori kapcsolataikor hosszasan kereste az archoz párosítandó feljegyzést, majd legyintve, könnyedén túllépett rajta, mondván, majd eszébe jut. Igazából kevésbé zavarta ez, hiszen ő maga jól tudta, kire gondol, és valahogy, áttétek útján, bevonva egy megragadt momentumot, mégis el tudta magyarázni a viszonyt. Külső szemlélő számára legriasztóbb az volt, hogy ez nem okozott problémát F.-nek. Önmagával össze nem illő Patricius-jovális stílusa ilyenkor felsőbbrendű, lekezelő teátrális kitörésben öltött testet:
- Kedves-kedves asszonyom, jaj de nagy a dráma! Hát maga szerint olyan fontos ez? Hogy megmondjam, ki az a B.? Ha annyira érdekelt volna, bizonyára feljegyzem magamnak, de ezek szerint csak egy gyerek, olyan, mint a többi a térről. Nem is értem, miért firtatjuk ezt?
- Már mondtam, a nevem: Eleonóra, miért nem hív a nevemen?
Ekkor azonban furcsa dolog történt. F. nem csak hogy nem válaszolt, de bekövetkezett a filmszakadás. Megkergülten úgy maradt szó közben és kimerevedett a szeme. Ijesztő látványt nyújtott. Akár egy széthulló gép, mely akadályhoz ért, de nincs leállítva, és így önmagába rombol. Egy vírusfertőzést kapott számítógép, melynek monitorán még olvasható a hibát kiváltó ok, de már a gép maga használhatatlan.
Fújtatott, vérbe borult egy ér a szeme fehérjénél, és őrjöngve nekitámadt beszélgetőpartnerének, a keze ügyébe eső tárgyat, bármi volt az, pohár, virágcserép, könyv felé hajította. Rendszerint céltalanul, úgyhogy inkább egy sajnálatra méltó részegre emlékeztetett. Ilyenkor már nem volt tudatában, mit tesz.
Orvosi szakértelmet igénylő fogásokkal kellett fizikailag leszerelni. Csak nyugtató injekció hatására bénult meg benne az értelmetlenül buzgó akarat.
És sajnos ezt követően átmenetileg visszaesett mentálisan, néha csak egyes szavak megformálásában, de megesett, hogy személyiségének már felépült darabjai szakadtak le. Kiábrándító volt. Mindaddig észrevehetetlen maradt ez, míg egy nyilvánvaló képtelenség akadt a szájába, vagy motorikus ismételgetésbe esett.
A természet mégis csodás szerkezetet alkotott: a sérülése nyomán esett bevérzések kezdtek felszívódni és egyre tovább tartottak az aktív tanulással tölthető periódusok. Nyár végére behozta a lemaradását, kitisztult annyira, hogy mintegy húsz-huszonöt éves koráig visszatért régi énje és innen már könnyebben találtak kapaszkodót. Amikor rádöbbent egy-egy összefüggésre, nos ezek gyakran nem örömöt, hanem inkább fájó, de nosztalgikus hidat képeztek teljesebb önmaga felé. Ezzel együtt elmélázóbb, töprengőbb lett, ámbár az a nyegle, fölényeskedő, nem illő stílus még csak nem akart kopni róla.
Nóra kitartóan vezette, jegyzetei immár rongyosak voltak a az elalvás előtti félafáziás terápiáktól. De zenét is hallgattatott vele, elsősorban instrumentális, relaxációs "építkezőseket", később ez kevésnek bizonyult F. visszatérő jazzrajongói éhségének csillapítására.
Az alapvető viszonyt azonban nem akarta tisztázni még köztük, hiszen jóformán nevén kívül azt sem tudta, ki ő, és miért ilyen kedves vele. Nagyon messze volt a listán úgymond az a mai nap, amikor a "baleset" történt.
Az őszi hangulat egyéb nosztalgikus érzések felkeltése mellett nagyon is alkalmasnak tűnt az emlékezés serkentésére. Nóra tartott tőle, hogy a tél beálltával viszont a depresszió elhatalmasodhat páciensén, ezért siettetnie kellett kis "hernyójának" átalakulását.
Rámosolygott F.-re, de belül érezte, hogy tartalékai vészesen fogynak és egyre inkább neki lenne szüksége a lelket megújító, feltöltő gyógykezelésre.

40. rész

- Mondja, milyen volt az első nyár? Már úgy gondolom az, amikor először látott itt vendégül?
- Sajnálom, hogy nem emlékszik. Tulajdonképpen minden akkor kezdődött. De az nem vendégség volt, hanem kezelés! Komplexusai voltak, és szépen haladtunk. Már-már elérte azt az érzékenységet, ami egy médiumot egy gyakorló szintű hallgatóvá emel. Élettársa azonban durván beavatkozott, tönkretett mindent.
- Ő volt az, C. és a gyerekei? Hiába erőltetem, idegen emlékek, nem jelentenek semmit…
- Akkoriban igenis ők jelentették az életét! Próbálja meg elhelyezni a polcrendjében ott, ahol fontosságuk szerint megilleti őket a hely. Gyakoroltuk ezt, akkoriban és most is. Azt szeretném, ha újra önmaga tudna lenni!
F. felnevetett: - de hát most is önmagam vagyok! Csak épp nem az, akinek látni szeretne. De higgye el, nekem ez nem fáj, így jó. Békét érzek, a nyugalom, amit maga biztosít nekem, elég! Töltsön, kérem abból a burgundiból, c'est parfait, igazán…
Eleonóra sötéten nézett rá: - hová lett, Istenem, hát tényleg odaveszett teljesen?
- Miért bánja? Az élet szép, a madarak meg csicseregnek a fákon, olyan harmonikus ez a kert!
- Reménytelen… tudja így nem sokat ér nekem. Elégedett bolondokkal teli van a világ. Mind egyforma: azt hiszik, rendben folyik az életük, de kihagyják az összes olyan lépést, ami épphogy emberré formálná őket. Magának volt egy élete, amit akár tetszik, akár nem úgy kell tovább élnie, mintha a ma a tegnap szerves folytatása lenne. Persze bekerült egy szinguláris csomópont, amit ki kell bogozni…
F. rendületlenül mosolygott. – Igazán kedves, hogy így törődik velem, de velem nincs semmi baj, azon kívül, hogy állítólag bevertem a fejem és kiesett pár dolog. Szerencsére valami megmaradt itt belül, igaz ilyen állapotban nehéz lesz munkát vállalnom, de ha betol egy asztal alá, bármit megrajzolok. El tudom adni magam.
- Ez az optimizmus nem jellemző magára. És tájékoztatom, hogy nincs odakötve a székhez, csak nem akar felkelni belőle, ennyi.
- Jól hallom? Megkérdőjelezi a szakorvosok hozzáértését? Mentálisan rokkantnak nyilvánítottak, mely afázikus mozgáskorlátozottsággal jár együtt. Ha tudnék, gondolja, hogy nem sétálnék inkább el? – tett egy béna mozdulatot, hogy bemutassa, de majdnem felborult.
- A jelenlegi komfortszintjén Önnek kényelmesebb ezt hinnie.
- Hülye liba!- fortyant fel F., majd hirtelen visszaszívva alázatosan bocsánatot kért.
Most Eleonóra mosolyodott el: - Már látom, merre kell mennünk. Ha nincs ellenére, most elviszem valahová!
- Igen? Úgy érti, ki az utcára? Már kíváncsi voltam…
Eleonóra azonban hangszínt váltott és lassan tagolva beszélni kezdett:
- Nézzen rám,… kérem!… Jó… Ahova … most… elindulunk… az… nagyon… távol… lesz… Bízzon … bennem… engedje, hogy… fogjam… a … kezét.
F ráemelte a tekintetét. Mély fáradság látszott az arcán. Elejtett állal, kitátott szájjal bámult vissza rá, -i… i… igeeen… men… jünk…- motyogta. Homlokán összefutott a ránc és felfelé kényszerülve megfagyott a pillantása. Ült és szaggatottan lélegzett. Elárasztotta a hűs szótenger, és képtelen lett a kezét is felemelni, tiltakozni. De valahogy nem is akart. A régmúlt ódon lépcsőin jött fel és érzelmei úgy permetezték emlékezni vágyó tudatát, mint friss eső a színarany agyagba fúlt halott folyómedret. Félszeg boldogság és szorongások övezte kirakós mozaikjai illeszkedtek, elevenedtek meg, Megtöltve miértekkel azokat és belészántva ismét azokat a barázdákat, melyeket elsimított egy nagyobb erő. Könnyes, öntudatlan áradás volt ez, és kétségbeesett kapaszkodás a felszín felé. A partról pedig a legcsodálatosabb dallam hívta… azután megismétlődtek a hívó hangok, más alakot vettek, újabb mozaikdarabkákat vonzva a helyükre… végtelenné vált és újra, meg újra elkezdődött…
A formázás és a "tartalék meghajtóról” való újraírás, leszámítva a megelőző hét hónapot, mintegy tizennégy órán át tartott. Amikor kész volt, Eleonóra végtelenül fáradtan rogyott le a kövezetre, öregnek, és kifosztottnak érezte magát, reszkető gyengeség lett úrrá rajta. F. homlokráncai elsimultak és előrebukott a feje.
Csillagos űrt vont föléjük az éj; mozdulatlanná lett a kert, mély révületben úgy várták egy új hajnal eljövetelét.
Vége a IV. fejezetnek





0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.