Égből szálltál alá, te ragyogó küldött,
aki a szépségnek tengerében fürdött.
Szőke hajad felett fény-glória ragyog
és én a mosolyod örök rabja vagyok.
Ám szívem a sötét halva élő köve,
a lelkem a tied szeggel kivert öve.
Elmém démon lakta, megőrült Atlantisz,
rettegek a tettől, mit egyszer véghezvisz.
Átölelni vágylak, de a tüskék szúrnak,
édes piros vérrel adóznak az úrnak.
A fekete úrnak, ki angyalokból él
s kinek vak szolgája az árny vezette éj.
Ne közelíts, kérlek, elszabom szép szoknyád
s töviseim egyre drága véred ontják!
Fehér ruhád vörös lepellé változik
s szívem csak mélyebbre, s mélyebbre kárhozik.
Védd magad, fuss tőlem, csak rohanj, könyörgöm,
míg én az ég alatt imámat nyöszörgöm!
Hadd öljön meg engem helyetted a gonosz,
ha már minden szavam ily fájdalmat okoz.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése