2014. november 2., vasárnap

F. Világa 41.-45. részek

with 0 Comment


41. rész

"….meghalni és feltámadni – alighanem ezek nem képességek, inkább érdekes lépcsőfokai a létezésnek. Persze az előbbit kivétel nélkül mindenki tudta eddig is 'képességből', az utóbbit viszont elég kevesen, és ha hihetünk a krónikáknak, akkor is 'kegyelemből' inkább. A kettő közti 'halottság' viszont egy kényelmes állapot, ami a nemléttel képezhető le, ha a tudat reakcióit vizsgáljuk. Az élőt a nem élőtől többek között megkülönbözteti valami szubjektív kisugárzás, ami határozottan több, mint a létezés. És minél magasabb, összetettebb szinten történik ez az 'élés', annál sérülékenyebb, instabilabb a pszichikum, nemlétre adott visszacsatolása annál szélsőségesebb…"

Vén szemei vaksin, hunyorogva tapogatták a homályos, semmibe vesző, kacskaringós, tintával írt sorokat.
Minden részletre már nem emlékezett pontosan, de nem is volt szükség rá: a kézirat pergő lapjai gyöngéd ujjakként kapaszkodtak reszketeg övéibe és járásra bírva immár tehetetlen testét elrepítették oda, ahol mindez valóság volt. Szinte érezte is, ahogy a mankók kidőlnek két oldalra és ő maga egyenes derékkal kihúzva magát tesz néhány bátortalan lépést, aztán futni kezd. De sokszor is álmodta vissza épségét! Mint azok az amputáltak, akik még évek-évtizedek múlva is érezni vélik már nem létező testrészüket elvarrt zsigereik végén.
Jól esett így lélekben kinyújtóznia és átadnia magát az emlékezés méz-áfonya ízű csókjának. Mert meghalni és feltámadni bizony többször is lehet – kuncogott magában. Nem is volt szüksége a sorvezetőre már. Filmként pergett élete és ő hűséges nézőként az első sorból élvezhette.

….

A kert és a fonott nádbútorok még a tegnapot idézték. Tisztán emlékezett, hogy Eleonóra hívta valahova, de aztán mégsem mentek el. Azonban az események többi részlete egyáltalán nem passzolt. Például arra nem emlékezett, hogy hogy is került ide, Nóra lakására, holott este még csatangolni indult a belvárosba. És mit keres egy tolószékben? Valami furcsa terápiás játékba keveredett volna? Hiszen már évek óta nem találkoztak! Útjaik messze elkanyarodtak egymástól a C.-vel végzetesen balul sikerült szakításuk után és F. nem kívánt többé olyasféle pszichiátriai kalandokba keveredni, mint amiben előtte része volt. Így hát újfent teljességgel érthetetlennek tűnt ez a szituáció, hogy mit is keres itt.
Gondolta, utána is jár azonnal és sietve felpattant. Második-harmadik lépésénél azonban elbotlott valamiben, majdnem felrúgta a földön fekvő halmot.
„Nem doboz…nem is csupán rongyok…valami van az alján”- villant át rajta reflexszerűen- „Mi történt itt?” –morfondírozott magában – Mi ez, …..Ki ez, és hol van Nóra? – majd amikor megfordította döbbenten eszmélt rá, hogy megtalálta.
Felindultságában azonmód kérdőre is akarta vonni, ám a hölgy nem mutatta az ébrenlét jeleit, bár úgy sem tűnt, hogy rosszul lenne. Csak mintha aludna.
Félretéve saját nyugtalanító érzéseit –óvatosan kinyújtóztatta és miután meggyőződött róla, hogy lélegzik, nincs eltörve semmije, nem szorul azonnali orvosi beavatkozásra - gyöngéden felemelte és bevitte a házba. Valamilyen mélyhibernációs fázisban lehetett, ugyanis semmire sem reagált.
Míg feküdt, elnézte vonásait: Szegény, nyilván az a néhány év, mi alatt ostoba betegeivel küszködött, szinte tönkretette az arcát, mély barázdák és ráncok keresztezték egymást, tíz-tizenöt évet hozzáadva tényleges korához. Ennek ellenére valami boldog nyugalom honolt rajta. Ismerős volt a ruházata is; nem egyszer viselte ezt. Aztán avatatlan szemlélőként benyitva ruhatárába rájött, hogy biztosan nem vett évek óta új darabot. Ismert többeket a szakmájában, akik az ő munkájához nem is hasonlítható divatos mentálhigiéniás kezeléseikért csillagászati összegeket zsebeltek be. De ő nem az a kirakati díva volt, akit a felület csillogása érdekelt volna, talán ezért is maradt láthatatlan és elismerés nélkül –hétköznapok hőse a polgári életben.
De sok, tőle homlokegyenest eltérő, befutott léhűtővel is találkozott már, akik ha megtehették volna, inkább elfordulnak a vele való „fényképezkedés” pillanatában! Csakhogy pennájára tűzve, mint színes, haszontalan bogarak ott maradtak napvilágra hozva, szégyenteljes tulajdonságaikkal együtt.
Felidézte utolsó találkozásukat. A pszichiáter rendszerint, akkor is hasznos, követhető tanácsokkal látta el, azonban döntéseiben végleg elengedve rábízta a folytatást. F. ismerte a szándékát, ám semmiképpen nem vehetett részt abban a munkában, amit „másodállásként” felkínált neki a hölgy. Végül ebben is maradtak. A későbbi problémák előidézője kizárólag saját maga volt, és az, hogy nem kért több segítséget. Pedig melankolikus, borúlátó-ábrándozó hangulatváltozásai óhatatlanul és folyamatosan terelgették különböző veszélyes irányok felé [így pl. ahhoz az ominózus hídhoz is, melynek emlékét is elsöpörte az a baleset. – a szerk.] 
Mély részvét vett rajta erőt, odahúzott egy széket és leült mellé, végül is nem hagyhatta magára, mert ha ő maga ilyen állapotba került, hogy ismét ott kötött ki nála, ki tudja, a nő miken mehetett keresztül?

42. rész

Olybá tetszett, mintha az idő ismét megállt volna. Kinn a műanyag székeket görbítő, szokatlannak tűnő, hőség ellenére lágy, hűvös szellő járt a lakásban. Odabentről a panoráma üveg előtt, a földig érő, áttetsző, finom függöny fodrozódásán át a kertnek éppen az a részlete látszott, melyet ott tartózkodásai alatt oly nagyon megkedvelt: a magnólia cserjék lilás szirmú, folyamatosan fehérbe átalakuló virágzatainak dús tengere, melynek súlyától meghajolva szinte ráfeküdt a gondosan nyírt fűaljzatra.
(Még mielőtt jobban belekezdek, nem tudom, a kedves olvasót mennyire untatom ezekkel történettől elrugaszkodó természeti-képes leírásokkal? Nyilván sejti, hogy ilyesmi fog következni. De az efféle kikapcsolódások szükségesek. Mivel F. megismeréséhez feltétlen hozzátartozik és e történet íróját is kellemes érzésekkel töltik el)
Szóval…szabályosan sorakozó tuják ölelték a virágos ültetvénysávot, ezek előtt pedig apró, kerek kövecskék szegélyezte tavacska díszlett. Habár elhullott falevelek borítottak a kert nagy részét, ezt a gondatlanságot elfoglaltságnak tudta be F. Egyedül talán a kert másik felébe, félkörbe ültetett levendulabokrok közé szórt pipacsmező mutatott valami véletlenszerűséget, de az innen nem látszott. Ebből a logikából talán csak az oda nem illő, őszi hangulatot keltő levélhalmok rengetege lógott ki. 
Amilyen szertelen és szabados lényt takart a fegyelmezett, tanárnénis külső, úgy a külsőségek épp világával ellentétes vetületét ábrázolták ki. Talán ez a rendezettség magyarázta, okolta meg, teremtett alapot az antagonisztikához, mely akkor öltött konkrét kifejezést, akkor egyesült valamiféle kiegyenlítődő harmóniában mindez: amikor megérkezett haza Nóra és rendelni kezdett. 
Nagyon várta már, mikor ébred a hölgy. A magánynak és a valóságtól való elszigeteltségnek oly mélységét élte meg, ami felborította egyensúlyát. Azonban ahogy eddigi életén végigtekintett, rájött, hogy oktalan és botor a viselkedése: bármikor úgy látszott, hogy támaszkodik valakire, csupán saját bizonytalanságait és félelmeit vetítette ki másra, ugyanolyan magányban és elszigeteltségben élt, mint most. Valóságérzékelése pedig katasztrofálisan eltért a körülötte tapasztalható történések rendjétől, teljesen jogosan illett a jelző: „F. világa” mely különálló, független volt bármi mástól, de leginkább az objektív valóságtól.
Illetve azért mégsem, nem akart igazságtalan lenni: ez a magányosságos dolog nem állta meg a helyét: az itt tartózkodó hölgy valóban sokat segített és egyenrangú félként kezelte őt. Senki előtte nem tudott úgy szólni hozzá, és kettejük párosa valamiféle kitüntetett élethelyzetet teremtett, melyben az „én” kizárólagosságát átvette a „mi”. Most meg itt marad nélküle. Ült fölötte és egyszerre elfutották az érzelmek: szinte elpityeredett és kénytelen volt megfogni az erőtlen, petyhüdt kezet, majd áthajolva megérinteni és megsimogatni a viaszfehér arcot. Nem döntés kérdése lett, hanem folytatása megmozdult bensőjének, hogy félhangos monológba kezdett.
- Kedves Nóra, könnyebb elmondanom, mintha levelet írnék magának, tudom, nem bánja esetlenségem, megszokta már. Mégis így, hogy nem tud közbe kérdezni, talán el tudom mondani hol tartok, mit gondolok, magamtól is. Nem arról van szó –mentegetőzött – hogy félnék, attól, hogy eltérít, csak…mondjuk….de mégis arról. A hazugságok, most Önt idézem: „azok a ránk ragadt sárfoltok, amiket először le kell mosnunk magunkról, hogy beléphessünk lelkünk tisztaszobájába”, igen a hazugságokkal, amikkel szembenézve kényelmetlen vakaródzás indul el a tarkótól a fejtetőig, ezekkel vívok én, temetgetem párnám alá és próbálom a szemetesvödörrel együtt levinni, kiásítani magamból a kócos reggeleken, lepöckölni asztalomról a kenyérmorzsával együtt. Hihetetlen, nem? Hogy milyen ragaszkodás alakul ki a dédelgetett hazugságok iránt! Eleinte kicsi, kegyes füllentésnek indulnak, majd magyarázatot, indoklást kapva megerősödnek, és jogos helyüket elfoglalják a nyelv alatt a szájban, hogy újra és újra ki legyenek mondva, míg megbecsült és elöregbedett tényként vonulnak be az emlékezet polcára. De elég egy pöttömnyi harcos valóságdarabka, hogy a pöffeszkedő, önelégült hazugság oldalába belevágja a kételyt: vizsgáljuk csak meg! És az a nyomorult védekezni kezd, terel, bizonygatva: úgy volt, hogy is lehetett másképp? Miért is laknék e fejben már évtizedek óta? –ugye megérti ezt? Mert ha maga nem, senki…-mert néha fáj az operáció és a félelem, hogy elveszítünk egy megbízható társat a bajban, ezért inkább betakarjuk még eggyel. Halogatunk és mentegetőzünk, belenyugszunk. Akár el is ítélhet érte, kényelmes és nagyon testhez álló egy személyre szabott magyarázatbunkert építeni, ahol szép és összefüggő a történet és leginkább mindennek megvan a maga helye benne, anélkül, hogy zavarnák az oda nem illő tények. És erre fel tud épülni egy élet. Most nézze meg, mi lesz azzal, aki alól kihúzzák ezt a biztonsággal járható ismert szőnyeget? Ne is mondja, tudom: elindul a lavina, először elveszíti az egyensúlyát, aztán végleg padlón marad.
Akár hiszi, akár nem, kevesen szeretnek pofára esni még egy nyilvánvalóan morálisan pozitív ügy érdekében sem. Mert lássuk: bejön a szégyenérzet, elvész a hitelesség látszata és megcsappan az azt képviselő egó, egyszóval egy számunkra kényelmetlen és bizonytalan helyzet áll elő, amiben korábbi álláspontunkhoz viszonyítva potenciális vesztesként hoz ki az élet…
Nem vette észre a mozdulatot és szóra nyíló ajak halovány rebbenését.
- ma….maga ….mi….ket..hord…itt …..össze…? –az erőtlenül összevont szemöldök alatt gyors egymásutánban többször is felszaladt a mély, árkolt szemeket takaró pilla.

43. rész

Valószínűleg F. folytatta volna még tovább a megkezdett értekezését a hazugság és az igazság ellentétéből adódó  morális veszélyek taglalásával, ha az erélyesebb hangszín jobb belátásra nem téríti.
De Nóra felébredt és ez merőben új irányba terelte beszélgetésük fonalát. Ellenben F.-fel, viszonylag hamar magához tért, és amikor felmérte mi történt, álmosan felkönyökölve az ágyban szertefutott az a rejtélyes –először kissé kábult-, most még fáradt mosoly az arcán:
-Szóval jobban vagyunk? Már hiányoltam a jelenlétét.
F. csodálkozva felé fordult:
- Hát itt van? Azt hiszem, ezt nekem kellene inkább kérdeznem…, hogy érzi magát? Odakinn találtam magára a teraszon…. – de a hölgy következő kérdésével még inkább meglepte:
- Ugye most megint semmire se emlékszik az elmúlt néhány hónapból?
F.-et mintha szíven ütötték volna. Épp mondani akarta, hogy ez hogy jön ide, és különben is hogy gondolja, és mi az hogy „megint”, de eszébe jutott a tegnap estéről már e délelőtt folyamán korábban vizionált emlékfoszlánya. Hirtelen az is belévillant, hogy Nóra nem véletlenül tette fel ezt a kérdést. Előbbi lendülete, megáradt indulatai most a nagy üresség fölé hajtották, oda, ahol véget ér a biztos sziklaperem és kezdődik a zuhanás. Egy másik, számára most idegen gondolat jutott eszébe, melyre a mesterséges feledés nem tudott elhatni.
„Ezek szerint nem is akartak sehova se menni tegnap Nórával?” –és ahogy az ok-okozat láncolatba elmerült, rájött, hogy a tegnap estéje nem is történhetett tegnap, legalábbis emlékei szerint az évnek nem is az a szaka volt, amikor elindult otthonról, hogy felfedezze a város esti szépségeit, mint ami ma délelőtt fogadta, hacsak a természet rendje nem bolondult meg közben és vált a tavaszi zöldellés valami óarany, őszi hangulattá. Egy párhuzamos tavaszi/őszi tegnap este emléke derengett fel, melyek közül az egyik nyilvánvalóan nem történhetett meg, annak ellenére, hogy valóságos volt és konkrét emlékek kötődtek hozzá. Így egy hosszú percre néma maradt és valami szörnyűséges kétségbe ágyazottan meredt a pszichológusnőre. Végül nagy nehezen tudott kipréselni magából egy kérdést:
- Mi..mi történt velem? Megbolondultam, vagy álmodom még most is?
- Kérdése nem helyénvaló – nevetett fel Nóra, és hangjának íze egy csodálatos, bár meg nem történt kalandot idézett fel benne– ezt akkor se így, se úgy nem tudná feltenni nekem. De azért megnyugtatom, sikerült egy elkényeztetett modorú fajankóból embert faragnom végre! De ne is akarja, hogy erről többet mondjak. Tekintse egy kisebb amnéziának. – ilyen lazán kezelte őt
-…épp az imént akartam elmondani milyen sokat jelentett nekem, hogy tartozom Önnek a kezelésekért. Ám ezek évekkel ezelőtt voltak. Tegnap a Szabadság-híd felé jártam és egyáltalán nem terveztem, hogy találkozni fogunk. Most mégis itt vagyok. Nem rúgtam be, mert akkor fájna a fejem és hányinger kerülgetne. Talán csoda történt? Vagy valami újfajta port szippantottam be, amitől maga itt termett? Félek, hogy elmúlik a hatás és hamarosan valami virágágyás közepéből fog felrángatni két rendőr…mégis, ezek olyan dolgok, amiről tudnom kellene, nem?
- miért, inkább maradna a „kábítószerem” hatása alatt? – s nem szűnt a rejtélyes mosoly – megtudhatja majd egyszer, amikor már nem okozna akkora zűrt. Most fogadja el: ébren van, és holnap van és ez a valóság. Nem szívott port, nem hallucinál, csak volt egy balesete, amire nem emlékszik. Különben is nem éhes? Én már harapnék valamit…
F. még az előbbi módon ülve maradt, mert ezt nem lehetett ennyivel elrendezni. Véletlenül megakadt a szeme a kvarc faliórán, mely egyúttal a naptár információkat is jelezte. És most valóban a rosszullét jött rá.
-Mégis, úgy gondolja, hogy akkor minden rendben?  Baleset? Ugyan már! Hét hónap, amivel nem tud elszámolni nekem, ne gondolja, hogy nem vettem észre! Valami kísérleti egérként kómában tartott ez alatt a pincéjében?
De ezen már tényleg hangosan kacagnia kellett Nórának
-Hát nem éppen! Egészen magánál volt, csak nem úgy, ahogy most. Egyébként nagyon tanulságos eset…, de figyeljen ide – fordította komolyabbra a szót – tényleg nem hinné el, és ha a mai hitével túlélte eddig a délelőttöt, akkor biztosíthatom, hogy az a tegnap folytatódik, - kis zökkenővel - amiről a hét hónappal ezelőtti este hitte, hogy bekövetkezhet. Tehát nyugodjon meg!
F. azonban éppen ellenkezőleg, kiborult. Összeegyeztethetetlennek és megmagyarázhatatlannak tetszettek ezek a válaszok az általa tudni akart valóságról. Önmaga mércéje szerint is elfogadhatatlan módon valami újszerű hisztéria kezdett kitörni rajta, melyet megfékezni, vagy csak gátat emelni is ellene képtelen lett. A pszichológusnőhöz fűződő kedves érzései kezdtek eloszlani és átalakulni valami másféle, sötét indulatokká. Az oly szépnek, és tisztának látszó bizalom megrendült és a becsapottság keserű, hagymázos ragacsa kúszott fel torkán. 
-Nem ad nekem egyenes válaszokat! Összezavar, aztán meg akar nyugtatni. –és szemmel láthatólag nem fogta fel, igazából mi is történt –Látom, magának már kutya baja, örültem is eddig, hogy vendégül látott, de most már intéznem kell a dolgaimat. Visszatérni a saját életemhez. Ez mind érdekes, amit itt elmondott, de…., talán felhívom majd. Ha megengedi, most….- felállt és sietősen megkerülte a szobát, hangja reszketett az udvariaskodó modorba fojtott indulattól
Nóra csak akkor szólt utána, amikor már az ajtóig jutott, hangja szomorú volt:
- És ugyan hova menne? Se munkahelye, se lakása már…
Az egész helyzet képtelenségét fokozta az a megkezdett és félbe maradt mozdulat, ami közben mindketten kimerevedtek: F. keze az ajtókilincsen és döbbenettel hátrafordulva, Eleonóráé pedig ahogy összekuszált ágyán könyökölve felé tekint. Azután F. lassan visszajött az éjjeliszekrényig és egyenesen a nő vállának vonaláig féltérd-guggoló pozícióba ereszkedett, úgy, hogy szemük egy magasságba került. Egész lassan, szinte szótagolva ejtette ki a szavakat:
- maga… azt … hiszi,…játszhat…velem….mint…..macska…az ….egérrel, …mi? –azután a düh és az indulat felpörgette a nyelvét és akár egy láthatatlan bomba robbanása folytán egyszerre hirtelen hátralépett -  hát nagyon téved! Én tudom, ki vagyok, lehet, hogy sérülés ért, lehet, hogy kiesett pár óra, ha óvatlanul lép az ember és beüti a fejét, előfordul ilyen! Megrendezi itt nekem, mintha őrült lennék és szükségem volna a maga segítségére, elforgatja az órákat, telihordja a kertjét tavalyi levelekkel, csak hogy elhitessen. Szánalmas, ahogy meg akar fogni! Amilyen együttérzéssel voltam maga iránt, ….de talán a padlón az ájulást is csak megjátszotta! Pedig hogy hiányzott a maga kisugárzása, a terápiája! Majd megvesztem, amikor inkább otthon ültem, nehogy C. azt gondolja, hogy mi ketten belekeveredtünk valami túl személyes szituációba…., ne higgye, hogy könnyű volt a kezelések után! Amikor felhagytam velük, súlyosabb állapotba kerültem. Nem csoda, hogy C. otthagyott, mint egy kibírhatatlan pszichopatát. Mert C. volt a biztos pont, de nem tudott úgy kiismerni, mint maga! De elrontotta! Nem vert eléggé fejbe, nem ráncigált ki hamis békességemből, hagyott tisztességes polgárrá válni! Már rég meg akartam mondani, végeztünk! Lelki roncsot csinált belőlem! Most meg elveszi az életemet –és még élvezi is! Úgy tesz, mintha meg se történt volna! –és az ajtószárnyat szélesre tárva megragadta azt.
Nóra lángoló tekintettel, de némán intett csuklójával, mintha azt mondaná: „csak tessék, mire vár?”
Több sem kellett neki, az indulat pattanásig feszítette. Addigra mintha elfútták volna segítő, együttérzését, megalázottság és gyűlölet hullámzott oda-vissza benne, mint akivel csúnyán elbántak. „Az a fölényeskedő, mindent jobban tudó nézése!” - fogta és bevágta maga mögött az ajtót, úgy rohant le a lépcsőkön, mint akit üldöznek.
Észre sem vette, hogy beköszöntött a valódi ősz.

44. rész

A csapost ismerte jól. Itt minden megbízhatóan egy irányba tartott, a borkimérés, a felszolgálók azon munkálkodtak, hogy a vendégek fogyasztása lehetőleg a teljes delírium előtt elérje a kívánt szintet, így maximalizálva az üzlet hatékonyságát. Azok az asztalok, a száradt kórókat őrző öntvényüvegek mit se változtak, kicsit több folt és feltakaríthatatlan hányásnyom színezte a széklábakkal összekaristolt padlót. 
Hogy is van ez? Miért mindig itt talál megnyugvást, antagonisztikus módon nem-ivó kultúremberként az állatiasságig részegedő megrögzött alkoholisták között?
Bár a delet sem kongatták még el, szép számmal gyülekeztek a söntésnél, választották az önsors-rontásnak ezt a formáját mára is – erre következtetett és ezt erősítették a látható és másodlagosan érzékelhető jelek is.
Nem akart inni, bár a felszolgáló egyre erőteljesebben invitáló kérdését már nehezebben utasíthatta vissza anélkül, hogy udvariasan ne kérjék fel a távozásra, így alibiként egy korsóval rendelt.
Igen, rendszerint itt kötött ki, ha magánéleti problémái válságba jutottak, persze megoldás nélkül távozott általában.
Magába tekinteni, kideríteni, mi történt, tisztába kerülni ismét elvétett létcéljával: ilyen egyszerűnek tűnő, azután mégis kibogozhatatlan alternatívákat kínáló szövevényben találta magát.
Máskor is menekült, sosem mert szembenézni a furcsa igazsággal, és végiggondolva éppen erről szavalt az ébrenlét határán pszichiáterének is. Egész élete elrendezetlen félmegoldások, kisszerű megalkuvások hálójában vergődött, ha felemelhette volna a fejét, egy jobbnak tűnő másik rossz tévképzet visszahúzta azt a homokba. Így, utólag visszatekintve nem is élt, csak volt. Az események megtörténtek vele, de nem vált formálójukká, csak időtlen szemlélőként próbált megállni és játszani a kívül rekedt hajótörött szerepét.
Szinte hallotta egyetemi professzorának sürgető kérését:
"- …könyörgöm, fejtse ki végre a saját álláspontját! Megértem, hogy a jegyzet szerint a strukturális konformizmus már W. Lippnél sem elsősorban a vallástörténeti hanem szociálpszichológiai keretek között nyer értelmezést, de a megtanult terminológia száraz visszaadása kevéssé viszi előre ügyünket. Mert mit mond W. Penn? 'A konformizmus olyan polgári erény, amelynek a szabadság az ára' Nos talán a véleményét, ha elmondaná erről…"
De személyisége sosem tudott kitörni az alkalmazkodás börtönéből. Általánosságban el tudta ítélni a dekadens folyamatokat, de amikor egy nyilvánvaló kérdés elé állították, hogy pl. mit gondol a terrorizmusról, nos hát az nem is volt olyan egyszerű. Nem azért mert néha maga is valamiféle lelki „terror”- helyzetbe skatulyázta előéletét, hanem mert mindkét oldal mozgatórugóira rá tudott látni, elítélte és fel is mentette az öngyilkos merénylőket. Igazolást keresett tettükre, mint naív katonákéra, akiket a rendszer hűségre nevelt és tévútra vezetett és akik előtt a teljes igazság soha nem tudott fellebbeni, másrészt felnőtt embereknek tekintve számon kérte rajtuk a tudatos cselekvés felelősségét de az ösztönös emberi erkölcsi parancs: a „ne ölj” megszegésének vétségét is, mely a fegyvertelen emberrel szemben megálló harcosban fel kell, hogy ébredjen. A háborús és hazafias eszmék általi manipulációk mindig késként vágtak békében felnőtt és békességre vágyó lelkébe. Egyrészről védekezésképpen célszerű dolognak látszott, azonban az agresszor is éppoly sikeresen vetette már be számtalan esetben. 
Önkéntelenül is megszakította töprengését: miért is foglalkozik ennyit ezzel?
Nem tudatosította, hogy a háború a lelkében dúl, kikényszerítve végre egy tartható álláspontot, mely az igazság felé tereli. Mert a zsebre dugott kéz politikája zsákutca.
Akkor meg mi elől fut? Az elvesztegetett hét hónapot nem hozhatja be – ha igaz, legfeljebb megértheti a miérteket.
Odaintette a pultoslányt a friss újságért és hogy hozza ki a cehet.
Megerősítést keresett? Hát rendben. A hírek felett rápillantott főcímre és a dátumozott fejezetrészre. Az igazság úgy találta el, mint a szédelgő kamaszt egy jól irányzott apai pofon. Felocsúdott hosszú révületéből, visszanyerték értelmüket, formájukat, színüket a dolgok. Aztán nem volt több kérdése, tudta, mi a teendő. Otthagyta a holnap nélkül dülöngélő boldog tudatlanok táborát és kilépett a délutáni park élettől nyüzsgő világába.

45. rész

Az ajtó ezúttal csak résnyire nyílt meg, a bizalmatlan hang gazdája először tudni akarta, ki az, és mi járatban van, mielőtt közölte, hogy csengője sajnos rossz.
Most már teljesen másként tudott nézni erre a lerobbant, vakolatbőrét lehullatott, meztelen tégláit mutogató századelős épületre, mely szépen meghúzódott a hasonló – alacsonyabb, magasabb tűzfalakkal berekesztett foghíjban. Eresze mohos, valaha agyagszínű cserepei megfeketedtek a naptól és a galambürülék valamint a közeli fák hullatta levelek esővel elkevert elegyének bevonatától. Oly nagyon igyekezett befelé egykor, hogy a cégéren túl nem is figyelte meg jobban kívülről a maga régimódiságában városszövetbe illő homlokzatot. A fallizénák felett terpeszkedő klasszicista timpanonok sora fölött bár eljárt az idő, ám az elmúlt évszázadok emlékezetébe veszett mesterek munkáit idézve ma is szabályos keretet adott a tagozatosan párkányzott ablakszemeknek. Az építészettörténetben jártas olvasó számára az aedicula szó kifejezőbben visszaadta volna mindazt a jelentéstartalmat, amit a látvány nyújtott, de az egyszerűbb részletekre illő fogalmak hamarabb eszébe jutottak. A mélyen árnyékolt kapualj szinte ásított, csak bedőlt kerékvetői leselkedtek egy-egy gyalogos után a keskeny, macskaköves, itt-ott nyomokban füvesedő utcán.  Egy pillantás a szemétgyűjtőre és a cirádás kandeláberre, és máris belül volt a sárga keramitburkolatú, hűvös, nyirkos udvarban. 
Ez pedig gyerekkorát juttatta eszébe; ilyen lépcsős, magasföldszintes udvaron telt el fiatalsága. A poroló, a virággal beültetett falikút és a szomszéd tűzfala előtt futó alacsonyabb, lábazatos-fejezetes saját tűzfaluk együttese olyan jellegzetes, mélyen belé ivódó kép lett, mely kitörölhetetlen mintaként szolgált más bejárt udvarok és kertek megismerése során.  Ott, gyereksége színhelyén még közösségben éltek, a ház lakói ismerték egymást, aztán elsodródott, folyton költözve, nemcsak hogy nem ismerve, gyakran nem is tudva, hogy szomszédságában kik laknak. Egy városlakó vakond lett, aki a maga túrásán túl nem merészkedett.
Rájött, hogy végleg elveszítette azokat, akik kiemelték ebből vaksi, öntörvényű életmódból, többé nincs senkije és elkerülhetetlen az újrakezdés. Betévedt tehát ismét ebbe az udvarba, ahol élete új kiinduló pontot talált. És most itt áll egy ismerős verandán, egy számtalanszor megélt helyzetben, mégis keresve a szavakat...
- én…vagyok.   .Bocsásson …..meg ….nekem! Én… nem……akartam Önt….megbántani…vagy….csak…
Nóra leplezetlen nyíltsággal nézte, nyoma sem volt arcán haragnak, vagy sértettségnek. Csak feszülten figyelte a férfi minden rezdülését, olvasta a mozdulatok, mimikák, testtartás rejtett kódjait. Az ajtóban időztek, mintha máshol nem volna hely. Kócos, leeresztett hajába bele-belekapott az udvart átöblítő légáram. Ahogy lágy mozdulattal hátravetette, az felért egy kihívással. Félárnyékba vont arcán ismét felsejlett az a kis mosoly.
- Akkor…. Mégis mit szeretne? – ezzel teljesen zavarba hozta F.-et, aki tulajdonképpen inkább instrukcióra várt.
Hogyha nincs annyira elfoglalva saját problémáival, észreveszi az invitálást, hogy a nő szinte szívja befelé a lakásba lényével, miközben elrejteni is igyekszik ezt a szándékát. F.-et viszont éppen lába vitte volna befelé, de értelmével szigorú önfegyelmet parancsolt magának. Ezért beszélgetésük felemásan éppen nem a szándékaikat tükrözően az érzelmek kizárásával közömbösre sikerült
- Elgondolkodtam, …amiket állított, nemrégiben,….. nem tagadom….. zavarba hozott…nincs más megfelelő magyarázat…. sajnálom….nem emlékszem rá, mi történt velem… hónapokon keresztül…mert nyilván nem alvással, és nem egy… szekrényben …töltöttem el…
Eleonóra mélyet sóhajtott, mint aki csalódását próbálja leplezni és felkészült egy hosszabb diskurzusra.
- most azért jött vissza, hogy felrázzam az emlékeit? – és mímelt tétovázással húzta az időt - …azt hiszem…. ez lehetetlen. Azt a jelenlegi tudata sínylené meg. Miért nem elég annyi, hogy most már minden rendben van? Hinne nekem? Hát képzeljen el egy kancsót, amit földhöz vágnak, és amit cserépről cserépre kell összeragasztani. Arra kíváncsi, milyenek voltak a cserepek? Elárulhatom: nem hasonlítanak az edényre, csak emlékeztetnek rá messziről. Nem darabjaiban öröm látni, hanem egészként.
F. elkomorult, leszegte a fejét, mint egy megfeddett kisdiák
- azt akarja mondani, hogy egy szánalmas elmebeteg voltam? És mi a garancia,…hogy most…nem….vagyok…?
De Nóra felindulásában nem állhatta meg, hogy az arcot két kezébe ne fogja. Egészen suttogón, féltő anya módjára, szinte könyörgő tekintettel mondta:
- miért hiszi azt, hogy a legrosszabb történik magával, amikor velem van? …..Jó…igen ..részben felelős  vagyok…azért, ami történt….de ez volt az …egyetlen lehetséges másik…. forgatókönyv, ami megeshetett.  Talán szándékosan, talán véletlen, de felmászott a hídperemre és…. kis híja lett, hogy….odavesszen….. 
- Nem! –tagadott F. – miért tennék ilyet? Milyen híd…? – de hiába kutatott, nem találta meg a kapcsolódási pontot ahhoz az a helyhez és ahhoz az órához, amiről a nő beszélt.
- Hát persze,… hogy is emlékezhetne a hídra ?…maga egy olyan ….csacsi…..Még most sem  látja…? De  talán véletlennek tartaná azt is, ….hogy épp arra jártam…
A mélyen lakozó képek közül egy, csak egy előhívásra került: és ez megdöbbentő hitelességgel mutatta, amint a víz felett imbolyog egy acéllemezes szegecselt peremen, pesszimista gondolatai megállíthatatlanul sodorják, már-már lemondóan elengedni a testet…
Ahogy a kirakós darabjai lassan-lassan a helyük felé vándoroltak, felismerte az egyszerű, és nyilvánvaló igazságot, melyhez párosítva az egyéb nyilvánvaló jeleket nem hagyhatta figyelmen kívül azt az érzést, mely hatalmába kerítette
- Ön, Nóra, …kedves Nóra….. ezek szerint….maga ….engem..…akkor…megmen….-
és szerencsére nem lehetett befejezni a mondatot, mert az addig pislákoló szimpátia helyén hirtelen fellángoló tűz mindkettejüket talpig megperzselte. Egy pillanattal később lehetetlen lett volna szétválasztani az esetlenül egymásba gabalyodó testeket, ajkukat akár egy milliméterre is eltávolítani egymástól hosszú-hosszú percekre. Botladozva és zihálva jutottak a belső szobáig, ahol, mint két szomjazó, végre megtalálták a kutat, a patakzó gyönyörűségnek azt a forrását, mely sáros, tisztátalannak érzett lelkükről lehántotta a félszegség, a félelem, és a hiábavalóság szürke rétegeit. Évek magánya, szomorúságba, várakozásba lehelt óráik csöndje oldódott fel a könnyes egymásra találásban. Itták egymás lényét, tekintetük két felbolydult ikercsillag, egymást becéző, suttogó szavaik aláfestéseként ragyogtak és égtek, körözve rabul ejtett édes fogságban. Az idő megállt, és kívülről mosolygott rájuk, míg betelve, kócosan és szerelmesen meglepte őket az álom ízű gyöngeség.





0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.