2014. november 2., vasárnap

Egy szép nyári nap

with 0 Comment


Szikrázva szórta melegét a Nap. A kéményünk tetején fészkelő gólyákban gyönyörködtem és figyeltem a kicsik sípoló, kedves kiáltásait. A négy apróság tolakodott éhesen anyjuk körül, miközben bökdösték annak torkát némi finom falatért. Apjuk valószínűleg élelem után kutatott valamelyik közelben elterülő mocsaras területen, melyből volt bőven errefelé. Egy folyó mellékága húzott kacskaringós vonalat végig a városon, ami kettészelte annak utcáit, lakótelepeit és belvárosát. A külső területek ingoványai bő élelemmel látták el a környék ily kecses vadászait. A mocsaras nádasok, békák, siklók, kisebb halak élőhelyei, melyekből nemritkán a kertünkben is landolt egy-egy szerencsétlenül járt egyed. 
Volt egy betongyűrű a hátsó udvarunkban felállítva. Ebbe esővizet gyűjtöttünk a tetőkről levezetett csatornákon át. Olykor a gyűrű szélén állva pillantottam meg kelepelő barátomat, aki vígan fogta ki a betelepített keszegeimet és kárászaimat. Így aztán nem győztem pótolni azokat, mivel gyors iramban fogyatkoztak.
Horgászni jártunk apámmal, aki mindig fogott valamit. Legtöbbször csak a bot végét, meg a sörösüveget. Elvétve azért a horogra is akadt valami. Mondjuk egy algával borított bakancs, egy hátizsák, vagy egy bicikli rozsdás dinamója. Ezt mind szépen visszadobáltuk, nehogy hiányozzanak valakinek. Igazán rendes pecásnak bizonyoltunk. Engedélyünk nem volt, és méreten aluli halakat pedig nem vittünk haza. Nem is fogtunk az igaz, mármint használható méretűt, csak egészen picurkákat, melyek nem is a szájukkal akadtak horogra, hanem a farkuknál fogva, vagy éppen az oldalukon. No ezekkel a csodás halszörnyekkel, amik kb. úgy három és nyolc centi közötti méretben ficánkoltak, töltöttem meg a betongyűrűt. Kelep… így hívtam fekete-fehér tollú barátomat, ezeket vadászta kellő lendülettel. Hosszú csőre szinte leért a gyűrű aljáig, így könnyedén tizedelte féltve őrzött halacskáimat.

Hangos suhogásra figyeltem fel és a fészekben álló anya kelepelésbe kezdett. Megjött a "férje". Szájában jókora siklót tartva landolt az ágakból gondosan szőtt fészek szélén. De mire üdvözölhette volna kedvesét és négy éhes szájú fiókáját, a sikló kettészakított teste lecsúszott két csintalan csöppség torkán. Megfordulva elrugaszkodott és újra útnak eredt, mert tudta, hogy maradt még éhes száj, jócskán.
Én is hátat fordítottam a családnak, majd elindultam a tyúkudvar felé. Na nem oda mentem, hanem a mosókonyhába. Ez a hatalmas házhoz csatlakoztatott hosszanti épület volt, melynek a vége egészen az imént említett udvarig húzódott. Akadt benne fáskamra, kinti vécé, és melegedő a baromfiknak. 
Belépve a mosókonyha ajtaján, ami nyári napokon reggeltől estig nyitva állt, megcsapta az orromat a kukorica és búza fenséges illata. Ugyanis itt tároltuk zsákokban e magokat tyúkjaink számára. Nem mondom, hogy nem ettem belőlük, főleg a búzát kedveltem nagyon. Ha mamám tudtára jut, hogy miért fogy rohamos tempóban a takarmány, hasztalanul telhetett volna néhány napom. Vagy kukoricán térdepelek egy kevés órácskát, vagy a porszívózás és törölgetés általam végeztetett volna el. De akkor nem buktam le, még nem. A számhoz emeltem a kimarkolt búzát, és néhányat belepotyogtattam. Élveztem a liszt ízét, ami azonnal szerte áradt, mihelyst szétrágtam a szemeket. Majd újabb darabokat szórtam, egyre többet és többet. A végén már szinte tömtem magamba, mint valami édes sütemény habkoronáját. 
Ekkor jutott eszembe valami. Az egész házat körbe szoktam járni mindennap, de ma valamit elfelejtettem. A padlást. Azt sohasem este látogattam, hanem minden esetben világosban tettem. Az estéktől féltem. Szörnyű képek voltak a fejemben. Néha egészen borzasztó álmok kísérték éjszakáimat. Hat évesen rettegtem a haláltól, a holtaktól. A kínos fájdalomtól és a gyilkos tekintetektől. A Hold fényében feltűnt árnyaktól és a jéghideg fuvallattól. A macskák gyereksírásra emlékeztető, fület sértő ordításától és a hangtalan hangoktól is.
A feljáró felé fordultam. Ott volt a mosókonyha végében. Egy szűk ajtó, ami mindig csukva volt. Most is. Elindultam. Megtehettem, mivel délután volt. Nem kellett aggódnom attól, hogy rám esteledik és az éj leple ott ér fönn magányomban. A kilincsre tettem a kezem és lenyomtam azt. Nyikorogva nyílt az ajtó, de egészen könnyedén. Kiakasztottam és elindultam a meredek lépcsőfokokon felfelé. Felérve a lépcső legfelső fokára, megkapaszkodtam a padlás poros aljzatában és felhúztam magam. Hatalmas padlásunk volt. A széna illata, amit szárítani szoktunk itt nyulaink részére, még mindig a levegőben terjengett, pedig már nem volt sehol. Néhány kupac holmi és egyéb lom foglalta csak a sarkokat. Néhol pótlásra szánt cserepek magasodtak, gondosan egymást takarva. Lassan fordultam körbe, amikor tekintetem megakadt valamin, az egyik kupac mellett a földön. odaléptem és felemeltem. Egy kötél volt ... egy gyönyörű kötél. – Ez az enyém? – tűnődtem. – Nekem készíthette ide valaki? – Csodáltam egy darabig a szürke, fonott darabot, majd odaálltam egy gerenda alá. Az egyik végét áthajítottam fölötte, csomót kötöttem rá, a másikat pedig a nyakamra hurkoltam, majd azt hiszem elaludtam. 

...Egy hang szólított meg később, egy csodásan búgó, én pedig kinyitottam a szemem. Azóta sem tudom mit mondott, de élek.





0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.