Hogy lettem fiús lányból olvasóvá?

Hogy lettem fiús lányból olvasóvá?

Még szerencse, hogy hosszú hajadban piros szalagot kötsz, másképp fiúnak hinnének, dohogott gyakran nagyanyám. Egy leányka babázik, főzőcskézik, virágot öntöz, nem úgy, mint te. Éreztem én valamiféle rosszallást a szavaiban, de akkor nem értettem meg őt. Hogy is érthettem volna, hiszen három fiútestvérrel nem babázhattam! Csakis azt játszhattam, amit ők.  

Sokan azt hinnék, hogy az egy szem kislány a család elkényeztetett szemefénye, hogy körülötte forog a föld meg a világ. Lehet, másutt  így  volt, de nem nálunk! Az utcabeli fiúbanda rendes tagja voltam - megjegyzem fiúként is viselkedtem -, tán még el is hitték, hogy az vagyok. Anyám nem győzött példázódni azzal, hogy a szomszédék Marikája, Katicája mindig tiszta ruhában jár, amíg én folyton koszosan, sárosan, meg maszatosan állítottam haza. Édesapám elnézően kacsintott rám olyankor, s megvolt a lelki békém.

Azok voltak ám az igazi játékok! Sárgombócot gyúrtunk, hajlékony vesszőre szúrtuk fel, s azzal dobtuk a magas csűr tetejét. No, ebben nem jeleskedtem, vékony kis karjaim ereje nem bizonyult elégségesnek.

 Máskor a közelünkben folydogáló folyón szöktettük a lapos köveket, de ebben is lemaradtam.

 Aztán jöttek a célba dobós játékok. Az első parittyámat édesapám készítette, mert a fiúk nem voltak hajlandóak rá. Valószínű kiváló minősége folytán találtam el én a célt legtöbbször, néha bevallom madarakra is céloztunk, ha nem volt a közelben felnőtt, ellenkező esetben hallgathattuk az oktatást. 

Másik kedvenc játékunk volt az abroncsozás. Azaz egy drótkarikát ki kellett hajtanunk  az  utca végéig úgy, hogy ne essék le. És ebben is én bizonyulta a legügyesebbnek.

 Lassan csorbát ejtettem a fiúk önérzetén, de három testvéremre való tekintettel megtűrtek maguk közt. Ám a pénzezéssel igencsak kihúztam a gyufát! Mert mindig az én érmém esett a földre húzott vonal közelébe, s elnyertem a fiúbanda pénzét. Ez megbocsájthatatlan bűn volt az erősebbik nem irányába, így kihajítottak a csoportból. Persze, a testvéreim se védtek meg, hiszen az ő pénzük is az én zsebembe vándorolt. De nem bírtam teljesen elszakadni tőlük. Ahogy összegyűltek játszani a gyerekek, hopp másztam is fel a nagy körtefánkra, ahonnan kényelmesen nézhettem a játékukat, sőt bele is kiabáltam segítőkészen. Egyszer aztán addig fészkelődtem, hogy nagyot reccsenve letört az ág, s én repültem lefele.  Szerencsémre sűrű ribizke bokrok voltak alatta, s azokra estem. Kisebb horzsolásokkal, nagyanyám sápítozásával meg is úsztam a kalandot. 

Aztán egy idő múlva ráuntam csak nézelődni. Mivel rám ijesztett a vén körtefa, hát a hársra másztam fel, jól befészkeltem magam két vaskos ág közé és fütyörésztem. Nem is akárhogyan. Jó hallásom volt, s gyönyörűen kikacskaringóztam a legtöbb népdalt. Lett is ebből csetepaté!  Nagyanyám nem tűrhette ezt a szörnyűséget. Ha egy lány fütyül, sírnak az angyalok, mondta, de én biza meg se hallottam. Aztán anyámnak szólt, hogy ne engedje ezt a szentségtörést! De, jó anyám modernebb felfogású volt, no meg egy kis anyósbosszantás is lehetett a dologban, mert megvédett. Hallgassa csak, milyen szépen fütyöl a leányka. Maga tud-e fütyülni, tette fel neki ravaszul a kérdést. Mert én magam se tudok. Nagyanyám szörnyülködött, dohogott, s én rendületlenül fütyültem tovább.

Kislányok is laktak a szomszédban, de valamiért nem szerettem velük babázni, boltosozni.

Inkább a kertben leheveredtem a fűre, s olvastam. Kezdetben kacsalábon forgó palotákról, dühösen lángot fújó sárkányokról, s képzeletemben már én voltam bennük a dalia, a királykisasszonyok megmentője. Ahogy nőttem, úgy tárult ki előttem a világ a könyvek lapjain. S váltam fiús lányból olvasóvá.

Visszagondolva a múltra, rájöttem, hogy igaza volt nagyanyónak abban, hogy fiús voltam. Nem is lehettem más fiútestvéreim mellett. 

Szerencsére csak szokásaimban, külalakra igenis lány voltam.