Gusztáv Adolf hajdanán a cári seregek ellen személyesen vezette a csatát. Kőkemény harc volt, mikor az oroszok keveredtek felül, a svédek menekülésre fogták, a király feldühödve rontott rá egyik rohanó katonájára és képébe ordította: Hát örökké akarsz élni, te kutya!!!
Ez a gondolat még egy közepes filozófust is töprengésre késztetne.
Mindenki tisztában van vele, hogy nem él örökké. De mikor eljön az idő, a kedvezményezett kortól és nemtől függetlenül felhördül: Máris?
Mert jó, hogy menni kell. Nem egy öröm, de ez van. A miért pont most, és miért pont én költői kérdés feltétlen felmerül, mert ki az, aki egyetért, és belátja - igen, neki menni kell. Ilyen hülye nincs is.
Pedig bárhogy ágálunk a dolog ellen, egyszer csak alászáll egy bárányfelhő, a kiválasztott mellé libben, és fel kell rá ülni. Nincs nem akarom.
Mikor emelkedni kezd még kapaszkodni sem kell, valami oknál fogva le sem lehet róla esni. Egyszerűen rátapad a feneked.
Egyre magasabbra emelkedsz, picik lesznek a házak és a hegyek, már az emberek nem is látszanak, a villamosok nevetségesen araszoló hernyókként vánszorognak, és ennyire felülnézetből jelentéktelennek és gyerekesnek hat az egész látvány.
Hihetetlen, hogy ebben a pitiáner marhaságban időzted napjaid tömegét, és még azt hitted vagy valahol.
Vicces.
Percek alatt belátod, a seholba töltötted az egész életed, tíz körömmel kapaszkodtál és szorongtál - el ne veszítsd a semmit-amiről azt hitted a minden. Hirtelen kívülállóként látod magadat, látod mennyire kis nyavalyás kukac vagy aki nem érdemel még hideg vizet sem, mert a szűk látókörnek nincsenek határai ,a teremtés elcseszett koronája te vagy.
Ráeszmélsz, az egész elméletrendszered egy hülye önbecsapás volt, egy rossz tréfa, amivel rendesen átverted magad.
Csak kapaszkodsz a felhőcskébe és restelkedsz - reméled nem lát senki-főleg ismerős ne, mert lesül a képedről a bőr. Lebegsz a napfényes semmiben, átfúj rajtad a szél, és eszed nincs, mit kezdjél magaddal.
Zavarodban lógázod lábaidat, piszkálod orrodat, és szipogsz.
Az élmény elképesztő hatása alatt minden ötleted elszállt, tehetetlennek és feleslegesnek érzed magad, szeretnéd ha mielőbb vége szakadna az egész tortúrának.
Nagyon magasan már nem látsz semmit csak mindenütt a végtelen kékség.
A mérhetetlen csend és mozdulatlanság átölel és gúzsba köt, nagyon jó érzés, kezded elfelejteni amit magad mögött hagytál. Egyszerűen megvilágosodsz. Már épp itt volt az ideje…
Kép: Kapolyi György alkotása
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése