Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2014. december 21., vasárnap

Kandalló a fa alatt

with 0 Comment


– Lerágott csont ez a karácsony!
– Ne mondja ezt, bátyó! Nézze csak meg milyen szépen szállingózik a hó, a csillagok sem látszódnak, és még az ablakra kúszó virágokban is gyönyörködhetünk!
– Vajmi igaz, lányom.
– Scarlett.
– Mi?
– Scarlett a becsületes nevem!
– Ja, igen igen, de mit számít az?
– Nekem sokat! Gondolja el, ha még nevünk se lenne, akkor miként számítanánk e világban? Érne valamit jelenünk?
– Ugyan, így sem vagyunk senkik – legyint az öreg.
– Már miért ne lennénk?
– Hagyjuk, inkább nézd azt a törzset, egészen felkúszik a felső lécig.
– Tényleg gyönyörű. Szerteágazó levelei pedig beterítik az egész felületet. Szirmai, mint az éppen nyíló rózsa kibontakozó élni akarása.
– De szépen mondtad, Scarlett, vagy hogy is hívnak.
– Úgy, úgy! Örülök, hogy meg tetszett jegyezni. 
– Tetszett? – Azzal a lány belekarol az öregemberbe, és szorosan bújik oda annak hosszúra szabott szövetkabátja mellé. – Menjünk, mert arcunkba csap a fagy! – mondja, azután húzni kezdi magával a férfit.
Bokáig süllyednek a frissen hullott hóban, miközben még mindig a ház ablakain feszengő jégvirágokat mustrálják. Az utcáról is legalább annyira bámulatosan festenek, mint a meleg szobákból kifelé tekintve.
Utolsó épületként díszeleg ez a kúria, messze a belváros nyüzsgő zajától. Ahol kovácsoltvas kerekek zörögnek az utcák kopott kövezetén, és rikkancsok szállítják a kézisajtóból frissen köpött híreket. Portékáikat kínáló árusok ücsörögnek boltjaik ajtajában, és a megannyi eladatlan termékben fuldokolva kényszerítenek ki néhány hétmérföldes titkot a felvágott nyelvű vénasszonyokból. 
A ház, melynek leírásába az imént belekezdtem, ennek a nappal zsúfolt, főteréről híres tömeggyárnak a nyugati szélén fekszik egy közel negyven hektáros területen. Maga az épület az utcafronton stagnál kihasználatlanul roskatag talapzatán. Van benne valami megkapó, ami rémisztő hatással bír, de elhagyatottságához egyetlen élő léleknek sincs semmilyen hozzáfűznivalója. Kétszintes, egy tornyos, de legalább annyi ablakon kacsint éjszakánként gyergyák fénye, mint ahány szobája van. Nyáron, napsütésben, kedvesebb a hatás, nem úgy, mint ezen a didergő éjjelen. 
A járda melletti oszlopokra kiaggatott lámpások nem világítanak, azt a csöppnyi jókedvet is elvéve ezzel a botladozó járókelőktől. Petróleum hiány okozhatta kihúnyásukat, vagy a már-már tombolni akaró erőszakos szél. Az épület toronyszobájának ablakában egy alak jelenik meg. Sötét árnyként fürkészi az ünnepre éhező környéket. Pillantása vágyakozón kúszik a vidék egybevágó rajzolatán. Formája hirtelen eltorzul, majd egy szemvillanás alatt köddé válik. Sárgában hullámzó nyoma ott ragad még, hogy hírül adhassa a világnak gazdája üzenetét: itt jártam.

– A szép iránti érzet nem múlik – töri meg a szél uralmát Scarlett.
– Milyen élet?
– Nem élet, hanem érzet!
– Ja, ja!

Kiértek a városból, ahol a hó már mindent fehérsége alá döngölt. Itt a két, elemekkel küzdő ember lassan halad. Lépteik előtt cipőikkel tapogatják ki a járható utat. Rimánkodva kérik a "Teremtőt", hogy mutassa meg a számukra megfelelőt. Deres kristállyá zúzza őket a záporozó hó, arcukat maszkká formálja át a hideg. Scarlett erősen szorítja az öregember karját, mert tudja, hogy ha az elesik, nem biztos, hogy újra talpra állítja majd. Messze voltak még. A hely ahová tartanak, sokak zarándokútjának a vége. Ők még nem jártak ott, most először szánták rá magukat.
– Azt mondják; aki oda egyszer eljut, az megtalálja boldogságát – kiáltja Scarlett. Az erős szél miatt szája elé tartja egyik kesztyűs kezét, egyben az orrát is védve azzal. Csuklyája szorosra húzva öleli körbe szemeit. Okos lány. Talán túlságosan is. Az élet számára nem a létet jelenti, hanem a világ számos bajának megoldását. "A szóból sosem elég!" hangoztatja folyton, és nem törődve a gúnyolódó, haszontalan, álmókásokkal, mert így hívja a kétszínű talpnyaló dolgozók tömkelegét, teszi a dolgát. 
– Jó felé megyünk? – kérdi az idős férfi, kinek szakálla már jégcsapként nehezedik állára.
– Igen, hát persze! – válaszol Scarlett, közben pedig arra gondol: mi van, ha mégse? Ha nem jó az irány. Eltévednek, és itt fagynak meg a földeken. A hó betemeti őket tetőtől talpig, mint édesanya a gyermekét elalvás előtt, és tavasszal majd megtalálják testüket a nagy olvadások idején, vagy szántáskor, amikor az eke kiforgatja.
– Szánalmas jövőkép – gondolja, aztán hamarjában elhessegeti a fejében megjelent fárasztó képeket. – Nemsokára megérkezünk! – szól az öreg füléhez hajolva, pedig tudja, hogy céljuk távolabbnak tűnik, mint eddig valaha.
– Az jó lesz, mert már kezdek kissé szaggatottan mozogni – válaszolja amaz, azután jót derül saját baján. A lány is elmosolyodik, egy óvatlan pillanatban még egymásra is néznek, majd mindketten formálnak egy hirtelen jött foszlányokba gabalyodó képet a másikról.
– Szép lány, mit szép, egyenesen kívánatos. Még így is kivehető szépséges teste a csizmája, és kapucnis kabátja fogságából. 
– Ne nézz rám így, kérlek, inkább engedd, hogy segítsek! 

Fagyos tüskék mardossák szabadon hagyott bőrüket. Azt a keveset, amit ruházatuk nem takar. Scarlett vonásai torz képet adnak. Nem az a lány vánszorog most keservesen, aki néhány napja még a jövőt fürkészte. Tiszta elméje a régi, ahogyan tollából szólt nemrég: Higgyünk a jóban, érdemes! 
Az izületeivel kínlódó Robin, teljes nevén Robinson Claude Williams (semmit nem számít, csak megjegyeztem), fájdalmas léptei egyre nehezülnek. Hosszú életéből nem sok az az emlék, amiket szívesen felidéz magában. Nős volt, és születendő gyermekük a terhesség utolsó szakaszában halt meg. Felesége nem bírta a terhet, így egy nap, amikor Robin felkerekedett, hogy munkát szerezzen a közeli gazdaságban, ő felöltötte legszebbik ruháját, kisétált a vízeséshez, majd többek szemeláttára levetette magát a mélybe. A szörnyű tragédia mindenkit megviselt. Mariah neve ismerősen csengett, s cseng még ma is, a város lakói között, hiszen nap mint nap találkozhattak vele a város egyetlen fazekas boltjában.
A holttestét soha nem találták meg, de azt beszélik, hogy a nő azóta is a városban kísért. Éjjel megjelenik a felsíró csecsemők ágya mellett, és karjában tartva álomba ringatja mind.

Robin térdre rogy, majd arccal dől előre a fagyos fehérségbe. Karjában és lábaiban ezernyi hangya szaladgál, de nem tudja mi ez. Csak azt érzi, hogy ereje elhagyta, hogy képtelen Scarlett tempójában tovább haladni. Bármennyire is szeretné a lány, ő nem tehet másképp, el kell engednie a kezét.
– Ne, ne add fel, kérlek! – Sikít Scarlett, amikor ráeszmél, hogy mi történik. Zokogva próbálja felhúzni az öreget a földről. – Ne tedd ezt velem, nem hagyhatsz itt pont most!
– Pont most? – kacag fel Robin. – Vége!
– Ott van, már látom! Néhány lépés még. Szedd össze magad! – hasít a levegőben Scarlett hangja, de közben sikerült fogást találnia a vén medvén, és egy erős rántással talpra is állítja. – Tovább, tovább, hamarosan megérkezünk! – noszogatja.
– Megyek ahogy bírok! – kiáltja Robin a fülszaggató szélben. És igaza volt Scarlettnek. A távolban feltűnik egy világító pont. Árnyak mozgása vehető ki a köddé sűrűsödő hóesésben. Robin minden erejét összeszedve indul meg a fény felé.
– Hát itt van, mégis létezik!? – Szinte már szalad. Olyan iramban, hogy Scarlett is alig tudja tartani.
A vastagon leesett hó dunyhaként simul a tájra, a szél pedig szakadatlanul fúj és fúj tovább.

Kandalló tüze ontja jóleső melegét. Scarlett és Robin előtte ülnek, teát kortyolgatva közben, és jókat nevetnek a tűzből kipattanó manók táncán. Színes kockás sapkáik, csengettyűikkel a végén, messzire hallatják hangjukat. Fel-fel ugrálnak a magas fenyő ágaira tobozért, hogy aztán jól nyakon dobják vele a másikat. Szaltót vetnek, cigánykerekeznek. Így múlatják az időt, kiket nem láthat más, csak az arra hivatott. A magányosan álldogáló fenyő kirekesztettnek tűnhet, pedig nem az. Kifogyhatatlan és örökös táplálója a kandallóban izzó tűznek. A két jövevény tekintete egymásra téved. 
– Ez ám a karácsony, bátyó! – mondja lány.
– Boldog karácsonyt neked is, kicsi Scarlett! 

Karácsony első napja van, és a város újra csendes. A toronyóra elütötte az éjfélt, az utcák fényei kihunytak már. Csak a ház gyertyái pislákolnak ablakaiban, mint megannyi szentjánosbogár. A palota ismét benépesült. Szélnek nyoma sincs, a hó pedig komótos bágyatsággal esdekel lefelé.
– Ehhez mit szólsz, bátyó, szerinted meddig terjeszkedik még?
– Szerintem befutja az egész ablakot – mondja Robin, és egymásra nevetnek.
– Ez a másik pedig hamarosan kibontja szírmait. 
– Igen, igazad lehet! – Scarlett oldalba böki Robint, amikor észreveszi, hogy egy nő tükörképe figyeli ténykedésüket. A férfi lassan fordul meg, időt hagyva a munkálkodó gondolatoknak.
– Szervusz, Mariah!
– Szervusz, Kedvesem! Szépek a virágaitok!
– Igen, innen bentről is legalább annyira mutatósak, mint kintről.
Ekkor egy éles hang úszik át a szobán. Mariah zaklatottan vibrálni kezd, aztán ennyit mond:
– Ne haragudjatok, egy kis időre most magatokra hagylak; felsírt Olsenék babája. Elillanó alakja után sárgában hullámzó sziluett marad, amely foszlányokban ugyan, de fokozatosan válik láthatatlan köddé.

(...Feltűnhet, hogy a megfáradt, halálba menekülő Robin támogatója, Scarlett, nem illik a képbe. De mégis, miként lehetséges, hogy egy ma élő lány a 19. századi Royalandben halálba segítsen egy idős férfit? Elmagyarázom!)

Éles vonalak, kontúr és erőltetett átmenet? Nem, nem ezt akarom, valami egészen mást! Egy új irányzatot, ami elviszi majd a képzeletet oda, ahová csak álmaiban jut el a halandó. Kiragadható a stílusból, nem törvényszerű és nem is szabályokhoz kötött. Láncok közt vajúdjak, miközben legszívesebben szétvetne képzeletem? Nem szeretnék elmúlni anélkül, hogy ne tettem volna olyat, ami ellentmond a megszokott hiteknek. A kényszervállalt alkotás nem minden esetben mereszt hajat, így a lázadók, (mert nem vagyok egyedül) falak közé zárt elméje vadul tépheti el kötelékét, amiből földhöz rögzített énjét szabadíthatja fel. Kitörni, ez szükségszerűség. A múlt szorító fátylából előbújó képírók, akik prűd kishitűek elé vetik feláldozni szánt ömagukat, mint harcoló eleven eledelek, akik halni készen várják a megértést, egy másik járható út megbocsátását.

A tengerbe nyúló gáton sétálgatok, vagy másik nevén, mólón. A nyílt víz felé haladva szemlélem az előttem magasodó tornyot, amely a véghez közeli szakaszon terül el vastag, átkarolhatatlan lábán. Most, hogy jobban szemügyre veszem, bal lábra gyanakszom. Sutaságából adódóan jutottam erre a döntésre. Nadar, a világítótorony őre, kb. fél órája gyújthatta meg az óriási petróleumlámpát. Jelzőfénye azóta küzd a Nap sugaraival. Elfoglalta égbolti helyét a Hold, és felhőkkel maszkolt alakja türelmesen várja az estnek beálltát, hogy aztán kedvére színezhesse sötétre a tengert és a kikötőt magát. Egy alak jön szembe velem. Kalapja fején, botját lóbálja kezében. Jobb lábszárát nadrágja félig fedi csak el. A következő pillanatban az egészét. Majd megint csak félig, aztán újra az egészet. Jöttében ringatózó mozgása töri meg a fény rendjét, uraságát "rossz színben" feltüntetve. Egyik lábát a másik elé vetve sétál peckesen. – Hát persze, a pillanat! – Az adott pillanattól függ, hogy alanyunk miként töri meg a rávetődő sugarakat. Változó mozgása készteti a látszatot, a színek árnyalati feszültségének kontúr nélküli összemosását. Az alak kék, piros és sárga színekben pompázik, aztán egyszer csak megemeli kalapját és elhalad mellettem. Megállok, hátrafordulok, de egészen mást látok. A térbeni váltás csalóka. Egy másik irányból érő megvilágítás egészen új képet mutat. Most is egy férfit látok, de talpig feketébe öltözve téblábol, közben sétapálcáját jobbjában pörgeti peckesen. Hosszú fekete ballonkabátja verdesi térdét, majd hirtelen hátát mutatja a szunnyadni készülő kikötőnek. Rám néz, fél arca hiányzik, a lemenő Nap sugarai takarják előlem. Szemellenzőnek emelem fel a kezem, ő pedig unottan pálcájával felém int. Elterelődik figyelmem a parthoz hurkolt hajóra. Rózsaszínben és bíborban festő halászok rakodnak valami láda féléket, azt hiszem a napi garnéla fogást viszik a piacra. Szigorú szélcsend van, a sétány mellett parkoló fák koronája sem rezdül. Csak a levegő vibrál sárgában meg pirosban, felruházva némi mozgással a hőségtől kábult természetet. Az imént említett munkások kapitánya, legalábbis annak vélem, szivarjából eregeti gomolygó füstjét a kabinajtónak támaszkodva. Mulatságos, amint sárgásbarna sapkáját körbefonja a dohány illata. Mintha sziluettek ölelkeznének a feje körül. Hajlékony, anyagtalan testükkel tekeregnek, mint megannyi kobra darab, amelyek egymás csuklyáját kergetik hasztalan.
– Gyorsabban mihasznák! – kiáltja reszelős hangján a dűlős arcú.
– Inkább arra figyelj, nehogy a tuskódból gyújtós legyen! – jött a válasz nyomban. Hangos röhögés tör ki.
Értetlenül állok egy darabig (ábrázatomat nem szívesen látnám), aztán felfogom az utalást. A kapitány keze, amiben szivarját szorongatja, merőben eltérő színű, mint a másik. Csíkos, rövidujjú pólójából úgy kandikál ki, mint egy elszáradt fa ága. 
Csodálva a tájat merengek, miközben figyelem a kikötőben, és a környező parton rajzó fények útjait, amikor feltűnik a feketébe öltözött férfi. Vagyis inkább az, hogy nincs ott. Van helyette viszont egy gyermek, egy kislány, aki kérdőn az igaz, de engem bámul. Egy szempillantás alatt zavarba jöttem. Arcom is tán belepirult. A lányból vidámság tükröződik, mégis hamvassága mögött félelmet érzek. Nem tudom szóljak- e, vagy hallgassak, magamhoz öleljem, vagy otthagyjam nyomban. Masnis kis cipellői narancsban tarolnak, pedig valójában fekete mindkettő. Fodros, térdfölöttig érő szoknyácskáján fakó liliomok nyílnak. Galléros ingjének egyik ujja vizesen tapad kezéhez. Kivéve csuklójánál, mert ott bővebben szabott. Fehér harisnyája bal lábán, és jobb lába belső felén bíbornak tetszik. Ajkai tüzesen virulnak, szőke haját meg bearanyozzák a Nap sugarai. A fürtjeibe tűzött nárcisz épp olyan friss, mintha az imént szakította volna le. Szeplőtlen hamvassága szűzességét hirdeti. Arcának mindkét felén egy- egy narancs színű foltocska, melyek a pirospozsgás nevet viselik. Tekintete nyílt és meztelen. Szemei vadul kékek, melyektől az ember egy óvatlan pillanatában falra mászik. Csak úgy, büszkén viseli magasztos önmagát. Apró, mégis érett. – Gyönyörű nő! – szalad ki a számon, de ugyanakkor, abban a másodpercben szólal meg ő is:
– Bácsi, kérlek segíts! – Kedves hangja van, kissé nózis. Így hívom, ha visszafojtottan, amolyan náthásan szól valaki.
– Bajban vagy? – kérdem közelebb hajolva. – Hogyan segíthetnék én, egy ilyen csöppségen? – gondoltam. Kínosan érzem magam. Kérdésemre nemlegesen rázni kezdi a fejét, mire egy erős fuvallat söpör végig a parton meg a mólón is. Azután amilyen hirtelenséggel jött, úgy el is maradt. A sétány melleti fák levelei himbálóznak még párat, eredetileg zöld színük most sárgára és kékre különül, majd mozdulatlanságba dermedve kapaszkodnak meg ágaikban. Nyugtalan hirtelenséggel lapul el a kikötő zaja. Munkásoknak nyomát sem látom. A hajó tatján tanyázó dohányillat is elillant már, és csak a ringatózó hajótest vakarózik nyöszörögve a parthoz erősített oszlopok derekán. Újra magam elé nézek, de a várt kép elmarad. A kicsi lány sehol, én pedig magányommal maradok. – Hát igen, éppen ez az! – nevetek fel jóízűn, hangosan. Képszerű, időszerű, a pillanat érdemi varázsa. Mondjuk úgy, szemcsék egymásba karolva, pacaként, helyesebben apró színfoltokként maszatolva. Lehet az betű, festék, a lényegen nem változtat; az pedig a tiszta, hiteles, sajátos ábrázolás. Színekkel, optikai árnyként vetülve a fényben, munkára fogva a vizuális képességet, ami összeilleszti majd a fejekben kószáló darabokat. – Jah... igen, az elmék munkája, a színek értelmezése. – Az él nélküli vonalak, a kontúrtalan szegélyek, melyek távolról mutatnak csak kerek egészet. A "vászon" szélei felé mind ritkábban értelmezhető, már- már lemaradt elemek teszik érzékelhetővé a szemérmetlenségbe fajuló mondandót. Az itt- ott megvillanó mozzanatok ábrázolása, az alakok, a víztükör feszes simaságának hullámoztatása csupán a fényviszony ingadozásával. Hát persze, mivel attól változik tehetetlenül. Mint egy pillanatfelvétel a világról, olyan e rögzítési mód, mi "anyagra" vettetik. Érzéki benyomásra várva, a játékosan táncoló fények túlmutatnak a jelenen, a fény festői ecsetekkel, tollakkal szállnak majd harcba az univerzum ellen. Céljuk: úgy ábrázolni, ahogyan az adott pillanatban mutatkozik. Az anyagra ható fény a színeket, a levegő rezgése a körvonalakat mossa el, a felületeken reflex- hatások vibrálnak. Fellép az interferencia, a fekete nélküli sötét árnyalása színekkel, a finommá pasztellizált mozzanatok, jelek, érzések fénykora. Elmosni, maszatolni, egyre erőteljesebben, de mégis lágyan. Persze, rendszerint hasonlítgatnak, hiszik, hogy nem vagy te más, pedig csupán az új-ság elfogadása nem megy nekik. 

(...Hát, így lehetséges Scarlett idősíkon történő csúszása. A bátorság az, ami repít, nem más. Mint impresszió, úgy vágja ketté az elmét e gondolat: szárnyalni a múltban, a vágyakozva várt jövő felé. Egy merőben más világot létrehozni, ezt szándékozom elérni...)

Letérve a mólóról, a sétányra téved utam. Képek jelennek meg fejemben, furcsán villódzó felvételek. A feketébe öltözött férfi, a rózsaszínből bíborba olvadó rakodók, és a kislány is. Egy ovális kavicsot rugdalok magam előtt, majd felpillantok a kikötő órájára. Akkor ugrott egészre. Láttam a két perc közötti átmeneti szakaszt, a gyorsan változó mozzanatot. Szaporábbra veszem lépteim, mert már várnak. Minden rendes pénteken, mint ez a mai is, a Guerbois- kávéházban fenntartott asztalnál van találkánk. Ott gyűlünk össze, Scarlett, Mon, Deg, és még néhányan.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.