Te is éltél

Világra jöttél vándor népek közé,
huroktól szaggatott sebbel, véresen.
Látod, mit tettél? Horogra akadtál,
s kedvesen szaladtál, de tévesen.
Egyszer megteszi majd álmod, betakar,
egyszer felriadsz, mert fázol, rádhasal,
egyszer rongyos szívét nyújtja át neked,
egyszer romlástól védi a lelkedet.
Ha másért nem, hát értünk, s érted élj!
Anyád hol járt, mond, mikor megszülettél?

Szálkától rovátkált bőlcsődnek magja,
rimánkodó bábád sírt ásó hangja.
Nem talizmán életed, s a remény,
szabjádat kihúzva sem leszel kemény.
Te, ki másét veszed magad javára,
te, ki apádat küldöd a halálba,
te, ki dágványban mosod le piszkodat,
te, ki szertefoszlatod az álmokat.
Azt gondolod: tiéd a föld, s a lét!
Anyád hol járt, mond, mikor megszülettél?

Tévedésből ártva vajúdott véled,
szánta is magát emésztett ebédnek.
Teste hasadékkal teli bánalom,
Szívének csücskében sincs a rágalom.
Kinek téboly a korosodó elme,
kinek nyelvét a háború lenyelte,
kinek lábanyomát a föld harapta,
kinek hangyáit a porba taposta.
Égetnéd a halált, mi öl, ha nem él?
Anyád hol járt, mond, mikor megszülettél?

Ha pedig már érzed, tettél eleget,
ne vidd magaddal tovább az életed.
Kell az másnak, ki gyűlölettől mentes,
szerető, magában hívő, meg repdes.
Egy, ki tűzként égő folyékony hamu,
egy, ki a fákból táplálkozó gyalu,
egy, ki lelkét a farkasoknak dobta,
egy, ki lényedet soha nem kutatta.
Teremtenél, vagy talán elvetélnél?
Anyád hol járt, mond, mikor megszülettél?

Kandalló a fa alatt

– Lerágott csont ez a karácsony!

– Ne mondja ezt, bátyó! Nézze csak meg milyen szépen szállingózik a hó, a csillagok sem látszódnak, és még az ablakra kúszó virágokban is gyönyörködhetünk!

– Vajmi igaz, lányom.

– Scarlett.

– Mi?

– Scarlett a becsületes nevem!

– Ja, igen igen, de mit számít az?

– Nekem sokat! Gondolja el, ha még nevünk se lenne, akkor miként számítanánk e világban? Érne valamit jelenünk?

– Ugyan, így sem vagyunk senkik – legyint az öreg.

– Már miért ne lennénk?

– Hagyjuk, inkább nézd azt a törzset, egészen felkúszik a felső lécig.

– Tényleg gyönyörű. Szerteágazó levelei pedig beterítik az egész felületet. Szirmai, mint az éppen nyíló rózsa kibontakozó élni akarása.

– De szépen mondtad, Scarlett, vagy hogy is hívnak.

– Úgy, úgy! Örülök, hogy meg tetszett jegyezni. 

– Tetszett? – Azzal a lány belekarol az öregemberbe, és szorosan bújik oda annak hosszúra szabott szövetkabátja mellé. – Menjünk, mert arcunkba csap a fagy! – mondja, azután húzni kezdi magával a férfit.

Bokáig süllyednek a frissen hullott hóban, miközben még mindig a ház ablakain feszengő jégvirágokat mustrálják. Az utcáról is legalább annyira bámulatosan festenek, mint a meleg szobákból kifelé tekintve.

Utolsó épületként díszeleg ez a kúria, messze a belváros nyüzsgő zajától. Ahol kovácsoltvas kerekek zörögnek az utcák kopott kövezetén, és rikkancsok szállítják a kézisajtóból frissen köpött híreket. Portékáikat kínáló árusok ücsörögnek boltjaik ajtajában, és a megannyi eladatlan termékben fuldokolva kényszerítenek ki néhány hétmérföldes titkot a felvágott nyelvű vénasszonyokból. 

A ház, melynek leírásába az imént belekezdtem, ennek a nappal zsúfolt, főteréről híres tömeggyárnak a nyugati szélén fekszik egy közel negyven hektáros területen. Maga az épület az utcafronton stagnál kihasználatlanul roskatag talapzatán. Van benne valami megkapó, ami rémisztő hatással bír, de elhagyatottságához egyetlen élő léleknek sincs semmilyen hozzáfűznivalója. Kétszintes, egy tornyos, de legalább annyi ablakon kacsint éjszakánként gyergyák fénye, mint ahány szobája van. Nyáron, napsütésben, kedvesebb a hatás, nem úgy, mint ezen a didergő éjjelen. 

A járda melletti oszlopokra kiaggatott lámpások nem világítanak, azt a csöppnyi jókedvet is elvéve ezzel a botladozó járókelőktől. Petróleum hiány okozhatta kihúnyásukat, vagy a már-már tombolni akaró erőszakos szél. Az épület toronyszobájának ablakában egy alak jelenik meg. Sötét árnyként fürkészi az ünnepre éhező környéket. Pillantása vágyakozón kúszik a vidék egybevágó rajzolatán. Formája hirtelen eltorzul, majd egy szemvillanás alatt köddé válik. Sárgában hullámzó nyoma ott ragad még, hogy hírül adhassa a világnak gazdája üzenetét: itt jártam.

– A szép iránti érzet nem múlik – töri meg a szél uralmát Scarlett.

– Milyen élet?

– Nem élet, hanem érzet!

– Ja, ja!

Kiértek a városból, ahol a hó már mindent fehérsége alá döngölt. Itt a két, elemekkel küzdő ember lassan halad. Lépteik előtt cipőikkel tapogatják ki a járható utat. Rimánkodva kérik a "Teremtőt", hogy mutassa meg a számukra megfelelőt. Deres kristállyá zúzza őket a záporozó hó, arcukat maszkká formálja át a hideg. Scarlett erősen szorítja az öregember karját, mert tudja, hogy ha az elesik, nem biztos, hogy újra talpra állítja majd. Messze voltak még. A hely ahová tartanak, sokak zarándokútjának a vége. Ők még nem jártak ott, most először szánták rá magukat.

– Azt mondják; aki oda egyszer eljut, az megtalálja boldogságát – kiáltja Scarlett. Az erős szél miatt szája elé tartja egyik kesztyűs kezét, egyben az orrát is védve azzal. Csuklyája szorosra húzva öleli körbe szemeit. Okos lány. Talán túlságosan is. Az élet számára nem a létet jelenti, hanem a világ számos bajának megoldását. "A szóból sosem elég!" hangoztatja folyton, és nem törődve a gúnyolódó, haszontalan, álmókásokkal, mert így hívja a kétszínű talpnyaló dolgozók tömkelegét, teszi a dolgát. 

– Jó felé megyünk? – kérdi az idős férfi, kinek szakálla már jégcsapként nehezedik állára.

– Igen, hát persze! – válaszol Scarlett, közben pedig arra gondol: mi van, ha mégse? Ha nem jó az irány. Eltévednek, és itt fagynak meg a földeken. A hó betemeti őket tetőtől talpig, mint édesanya a gyermekét elalvás előtt, és tavasszal majd megtalálják testüket a nagy olvadások idején, vagy szántáskor, amikor az eke kiforgatja.

– Szánalmas jövőkép – gondolja, aztán hamarjában elhessegeti a fejében megjelent fárasztó képeket. – Nemsokára megérkezünk! – szól az öreg füléhez hajolva, pedig tudja, hogy céljuk távolabbnak tűnik, mint eddig valaha.

– Az jó lesz, mert már kezdek kissé szaggatottan mozogni – válaszolja amaz, azután jót derül saját baján. A lány is elmosolyodik, egy óvatlan pillanatban még egymásra is néznek, majd mindketten formálnak egy hirtelen jött foszlányokba gabalyodó képet a másikról.

– Szép lány, mit szép, egyenesen kívánatos. Még így is kivehető szépséges teste a csizmája, és kapucnis kabátja fogságából. 

– Ne nézz rám így, kérlek, inkább engedd, hogy segítsek! 

Fagyos tüskék mardossák szabadon hagyott bőrüket. Azt a keveset, amit ruházatuk nem takar. Scarlett vonásai torz képet adnak. Nem az a lány vánszorog most keservesen, aki néhány napja még a jövőt fürkészte. Tiszta elméje a régi, ahogyan tollából szólt nemrég: Higgyünk a jóban, érdemes! 

Az izületeivel kínlódó Robin, teljes nevén Robinson Claude Williams (semmit nem számít, csak megjegyeztem), fájdalmas léptei egyre nehezülnek. Hosszú életéből nem sok az az emlék, amiket szívesen felidéz magában. Nős volt, és születendő gyermekük a terhesség utolsó szakaszában halt meg. Felesége nem bírta a terhet, így egy nap, amikor Robin felkerekedett, hogy munkát szerezzen a közeli gazdaságban, ő felöltötte legszebbik ruháját, kisétált a vízeséshez, majd többek szemeláttára levetette magát a mélybe. A szörnyű tragédia mindenkit megviselt. Mariah neve ismerősen csengett, s cseng még ma is, a város lakói között, hiszen nap mint nap találkozhattak vele a város egyetlen fazekas boltjában.

A holttestét soha nem találták meg, de azt beszélik, hogy a nő azóta is a városban kísért. Éjjel megjelenik a felsíró csecsemők ágya mellett, és karjában tartva álomba ringatja mind.

Robin térdre rogy, majd arccal dől előre a fagyos fehérségbe. Karjában és lábaiban ezernyi hangya szaladgál, de nem tudja mi ez. Csak azt érzi, hogy ereje elhagyta, hogy képtelen Scarlett tempójában tovább haladni. Bármennyire is szeretné a lány, ő nem tehet másképp, el kell engednie a kezét.

– Ne, ne add fel, kérlek! – Sikít Scarlett, amikor ráeszmél, hogy mi történik. Zokogva próbálja felhúzni az öreget a földről. – Ne tedd ezt velem, nem hagyhatsz itt pont most!

– Pont most? – kacag fel Robin. – Vége!

– Ott van, már látom! Néhány lépés még. Szedd össze magad! – hasít a levegőben Scarlett hangja, de közben sikerült fogást találnia a vén medvén, és egy erős rántással talpra is állítja. – Tovább, tovább, hamarosan megérkezünk! – noszogatja.

– Megyek ahogy bírok! – kiáltja Robin a fülszaggató szélben. És igaza volt Scarlettnek. A távolban feltűnik egy világító pont. Árnyak mozgása vehető ki a köddé sűrűsödő hóesésben. Robin minden erejét összeszedve indul meg a fény felé.

– Hát itt van, mégis létezik!? – Szinte már szalad. Olyan iramban, hogy Scarlett is alig tudja tartani.

A vastagon leesett hó dunyhaként simul a tájra, a szél pedig szakadatlanul fúj és fúj tovább.

Kandalló tüze ontja jóleső melegét. Scarlett és Robin előtte ülnek, teát kortyolgatva közben, és jókat nevetnek a tűzből kipattanó manók táncán. Színes kockás sapkáik, csengettyűikkel a végén, messzire hallatják hangjukat. Fel-fel ugrálnak a magas fenyő ágaira tobozért, hogy aztán jól nyakon dobják vele a másikat. Szaltót vetnek, cigánykerekeznek. Így múlatják az időt, kiket nem láthat más, csak az arra hivatott. A magányosan álldogáló fenyő kirekesztettnek tűnhet, pedig nem az. Kifogyhatatlan és örökös táplálója a kandallóban izzó tűznek. A két jövevény tekintete egymásra téved. 

– Ez ám a karácsony, bátyó! – mondja lány.

– Boldog karácsonyt neked is, kicsi Scarlett! 

Karácsony első napja van, és a város újra csendes. A toronyóra elütötte az éjfélt, az utcák fényei kihunytak már. Csak a ház gyertyái pislákolnak ablakaiban, mint megannyi szentjánosbogár. A palota ismét benépesült. Szélnek nyoma sincs, a hó pedig komótos bágyatsággal esdekel lefelé.

– Ehhez mit szólsz, bátyó, szerinted meddig terjeszkedik még?

– Szerintem befutja az egész ablakot – mondja Robin, és egymásra nevetnek.

– Ez a másik pedig hamarosan kibontja szírmait. 

– Igen, igazad lehet! – Scarlett oldalba böki Robint, amikor észreveszi, hogy egy nő tükörképe figyeli ténykedésüket. A férfi lassan fordul meg, időt hagyva a munkálkodó gondolatoknak.

– Szervusz, Mariah!

– Szervusz, Kedvesem! Szépek a virágaitok!

– Igen, innen bentről is legalább annyira mutatósak, mint kintről.

Ekkor egy éles hang úszik át a szobán. Mariah zaklatottan vibrálni kezd, aztán ennyit mond:

– Ne haragudjatok, egy kis időre most magatokra hagylak; felsírt Olsenék babája. Elillanó alakja után sárgában hullámzó sziluett marad, amely foszlányokban ugyan, de fokozatosan válik láthatatlan köddé.

(...Feltűnhet, hogy a megfáradt, halálba menekülő Robin támogatója, Scarlett, nem illik a képbe. De mégis, miként lehetséges, hogy egy ma élő lány a 19. századi Royalandben halálba segítsen egy idős férfit? Elmagyarázom!)

Éles vonalak, kontúr és erőltetett átmenet? Nem, nem ezt akarom, valami egészen mást! Egy új irányzatot, ami elviszi majd a képzeletet oda, ahová csak álmaiban jut el a halandó. Kiragadható a stílusból, nem törvényszerű és nem is szabályokhoz kötött. Láncok közt vajúdjak, miközben legszívesebben szétvetne képzeletem? Nem szeretnék elmúlni anélkül, hogy ne tettem volna olyat, ami ellentmond a megszokott hiteknek. A kényszervállalt alkotás nem minden esetben mereszt hajat, így a lázadók, (mert nem vagyok egyedül) falak közé zárt elméje vadul tépheti el kötelékét, amiből földhöz rögzített énjét szabadíthatja fel. Kitörni, ez szükségszerűség. A múlt szorító fátylából előbújó képírók, akik prűd kishitűek elé vetik feláldozni szánt ömagukat, mint harcoló eleven eledelek, akik halni készen várják a megértést, egy másik járható út megbocsátását.

A tengerbe nyúló gáton sétálgatok, vagy másik nevén, mólón. A nyílt víz felé haladva szemlélem az előttem magasodó tornyot, amely a véghez közeli szakaszon terül el vastag, átkarolhatatlan lábán. Most, hogy jobban szemügyre veszem, bal lábra gyanakszom. Sutaságából adódóan jutottam erre a döntésre. Nadar, a világítótorony őre, kb. fél órája gyújthatta meg az óriási petróleumlámpát. Jelzőfénye azóta küzd a Nap sugaraival. Elfoglalta égbolti helyét a Hold, és felhőkkel maszkolt alakja türelmesen várja az estnek beálltát, hogy aztán kedvére színezhesse sötétre a tengert és a kikötőt magát. Egy alak jön szembe velem. Kalapja fején, botját lóbálja kezében. Jobb lábszárát nadrágja félig fedi csak el. A következő pillanatban az egészét. Majd megint csak félig, aztán újra az egészet. Jöttében ringatózó mozgása töri meg a fény rendjét, uraságát "rossz színben" feltüntetve. Egyik lábát a másik elé vetve sétál peckesen. – Hát persze, a pillanat! – Az adott pillanattól függ, hogy alanyunk miként töri meg a rávetődő sugarakat. Változó mozgása készteti a látszatot, a színek árnyalati feszültségének kontúr nélküli összemosását. Az alak kék, piros és sárga színekben pompázik, aztán egyszer csak megemeli kalapját és elhalad mellettem. Megállok, hátrafordulok, de egészen mást látok. A térbeni váltás csalóka. Egy másik irányból érő megvilágítás egészen új képet mutat. Most is egy férfit látok, de talpig feketébe öltözve téblábol, közben sétapálcáját jobbjában pörgeti peckesen. Hosszú fekete ballonkabátja verdesi térdét, majd hirtelen hátát mutatja a szunnyadni készülő kikötőnek. Rám néz, fél arca hiányzik, a lemenő Nap sugarai takarják előlem. Szemellenzőnek emelem fel a kezem, ő pedig unottan pálcájával felém int. Elterelődik figyelmem a parthoz hurkolt hajóra. Rózsaszínben és bíborban festő halászok rakodnak valami láda féléket, azt hiszem a napi garnéla fogást viszik a piacra. Szigorú szélcsend van, a sétány mellett parkoló fák koronája sem rezdül. Csak a levegő vibrál sárgában meg pirosban, felruházva némi mozgással a hőségtől kábult természetet. Az imént említett munkások kapitánya, legalábbis annak vélem, szivarjából eregeti gomolygó füstjét a kabinajtónak támaszkodva. Mulatságos, amint sárgásbarna sapkáját körbefonja a dohány illata. Mintha sziluettek ölelkeznének a feje körül. Hajlékony, anyagtalan testükkel tekeregnek, mint megannyi kobra darab, amelyek egymás csuklyáját kergetik hasztalan.

– Gyorsabban mihasznák! – kiáltja reszelős hangján a dűlős arcú.

– Inkább arra figyelj, nehogy a tuskódból gyújtós legyen! – jött a válasz nyomban. Hangos röhögés tör ki.

Értetlenül állok egy darabig (ábrázatomat nem szívesen látnám), aztán felfogom az utalást. A kapitány keze, amiben szivarját szorongatja, merőben eltérő színű, mint a másik. Csíkos, rövidujjú pólójából úgy kandikál ki, mint egy elszáradt fa ága. 

Csodálva a tájat merengek, miközben figyelem a kikötőben, és a környező parton rajzó fények útjait, amikor feltűnik a feketébe öltözött férfi. Vagyis inkább az, hogy nincs ott. Van helyette viszont egy gyermek, egy kislány, aki kérdőn az igaz, de engem bámul. Egy szempillantás alatt zavarba jöttem. Arcom is tán belepirult. A lányból vidámság tükröződik, mégis hamvassága mögött félelmet érzek. Nem tudom szóljak- e, vagy hallgassak, magamhoz öleljem, vagy otthagyjam nyomban. Masnis kis cipellői narancsban tarolnak, pedig valójában fekete mindkettő. Fodros, térdfölöttig érő szoknyácskáján fakó liliomok nyílnak. Galléros ingjének egyik ujja vizesen tapad kezéhez. Kivéve csuklójánál, mert ott bővebben szabott. Fehér harisnyája bal lábán, és jobb lába belső felén bíbornak tetszik. Ajkai tüzesen virulnak, szőke haját meg bearanyozzák a Nap sugarai. A fürtjeibe tűzött nárcisz épp olyan friss, mintha az imént szakította volna le. Szeplőtlen hamvassága szűzességét hirdeti. Arcának mindkét felén egy- egy narancs színű foltocska, melyek a pirospozsgás nevet viselik. Tekintete nyílt és meztelen. Szemei vadul kékek, melyektől az ember egy óvatlan pillanatában falra mászik. Csak úgy, büszkén viseli magasztos önmagát. Apró, mégis érett. – Gyönyörű nő! – szalad ki a számon, de ugyanakkor, abban a másodpercben szólal meg ő is:

– Bácsi, kérlek segíts! – Kedves hangja van, kissé nózis. Így hívom, ha visszafojtottan, amolyan náthásan szól valaki.

– Bajban vagy? – kérdem közelebb hajolva. – Hogyan segíthetnék én, egy ilyen csöppségen? – gondoltam. Kínosan érzem magam. Kérdésemre nemlegesen rázni kezdi a fejét, mire egy erős fuvallat söpör végig a parton meg a mólón is. Azután amilyen hirtelenséggel jött, úgy el is maradt. A sétány melleti fák levelei himbálóznak még párat, eredetileg zöld színük most sárgára és kékre különül, majd mozdulatlanságba dermedve kapaszkodnak meg ágaikban. Nyugtalan hirtelenséggel lapul el a kikötő zaja. Munkásoknak nyomát sem látom. A hajó tatján tanyázó dohányillat is elillant már, és csak a ringatózó hajótest vakarózik nyöszörögve a parthoz erősített oszlopok derekán. Újra magam elé nézek, de a várt kép elmarad. A kicsi lány sehol, én pedig magányommal maradok. – Hát igen, éppen ez az! – nevetek fel jóízűn, hangosan. Képszerű, időszerű, a pillanat érdemi varázsa. Mondjuk úgy, szemcsék egymásba karolva, pacaként, helyesebben apró színfoltokként maszatolva. Lehet az betű, festék, a lényegen nem változtat; az pedig a tiszta, hiteles, sajátos ábrázolás. Színekkel, optikai árnyként vetülve a fényben, munkára fogva a vizuális képességet, ami összeilleszti majd a fejekben kószáló darabokat. – Jah... igen, az elmék munkája, a színek értelmezése. – Az él nélküli vonalak, a kontúrtalan szegélyek, melyek távolról mutatnak csak kerek egészet. A "vászon" szélei felé mind ritkábban értelmezhető, már- már lemaradt elemek teszik érzékelhetővé a szemérmetlenségbe fajuló mondandót. Az itt- ott megvillanó mozzanatok ábrázolása, az alakok, a víztükör feszes simaságának hullámoztatása csupán a fényviszony ingadozásával. Hát persze, mivel attól változik tehetetlenül. Mint egy pillanatfelvétel a világról, olyan e rögzítési mód, mi "anyagra" vettetik. Érzéki benyomásra várva, a játékosan táncoló fények túlmutatnak a jelenen, a fény festői ecsetekkel, tollakkal szállnak majd harcba az univerzum ellen. Céljuk: úgy ábrázolni, ahogyan az adott pillanatban mutatkozik. Az anyagra ható fény a színeket, a levegő rezgése a körvonalakat mossa el, a felületeken reflex- hatások vibrálnak. Fellép az interferencia, a fekete nélküli sötét árnyalása színekkel, a finommá pasztellizált mozzanatok, jelek, érzések fénykora. Elmosni, maszatolni, egyre erőteljesebben, de mégis lágyan. Persze, rendszerint hasonlítgatnak, hiszik, hogy nem vagy te más, pedig csupán az új-ság elfogadása nem megy nekik. 

(...Hát, így lehetséges Scarlett idősíkon történő csúszása. A bátorság az, ami repít, nem más. Mint impresszió, úgy vágja ketté az elmét e gondolat: szárnyalni a múltban, a vágyakozva várt jövő felé. Egy merőben más világot létrehozni, ezt szándékozom elérni...)

Letérve a mólóról, a sétányra téved utam. Képek jelennek meg fejemben, furcsán villódzó felvételek. A feketébe öltözött férfi, a rózsaszínből bíborba olvadó rakodók, és a kislány is. Egy ovális kavicsot rugdalok magam előtt, majd felpillantok a kikötő órájára. Akkor ugrott egészre. Láttam a két perc közötti átmeneti szakaszt, a gyorsan változó mozzanatot. Szaporábbra veszem lépteim, mert már várnak. Minden rendes pénteken, mint ez a mai is, a Guerbois- kávéházban fenntartott asztalnál van találkánk. Ott gyűlünk össze, Scarlett, Mon, Deg, és még néhányan.

Ess eső...

A Hold mesél, a tél még csak ugat. Kopaszodva vacognak a fák, a kő pedig nyirkos sárban hempereg. Macskakövön ázó lépteim után sír az ősz utolsó, szállongó pernyéje. Ágak reccsennek, hangjuk tétován száll a szélben. – Gyönyörű vagy ősz, kedvem felcsigázod végleg! – Pörgök, csak pörgök, táncolom el az éjnek zenéjét, s önfeledt lelkem, hol űr feszengjen, – Kedvembe esővel térj, remélj! Szállj édes korosodó levél, szállj a szélnek szárnyán, etesd a földet, hisz sárgulva epekedik már! Gyötrelmes évek, hol, hiszen létünk haza vár?! –  Egyedül én nem fázom, vagyis ázom, de jó így, olyan borzongós és nedves a hideg. Kicsiny kalapom szalagja csiklandozza orromat, orcám, talán tüszizek is mindjárt egyet. Kosaram üresen lóg karomra akasztva, így tipegek tova, a szél nem fújt harasztra. Ez vicc volt. Miért éppen haraszt lenne az otthonom, nem igaz? Persze lehetne az is, attól függ...

– Uhu! Jaj, de szép! – ugrálok örömömben, amikor megpillantom őfelségét egy ipszilon ág hajlatában. Karikát formázok ujjaimból, szám elé helyezem a kört, mit készítettem, mély levegőt veszek, majd: – Hu-húúú, hu-húúú! – Felkacagok hangosan. Olyan jól sikerült újdonsült barátom énekét utánoznom, hogy az rögvest válaszolt is énnekem. – Szia bagoly! – intek neki, azután tovább indul utam. A gyermekotthon falai dalt rejtenek. Az eső, és a néha- néha felerősödő szél zaja sem nyomja el szívbe markoló hangulatát. Karácsony van, csengettyűk szólalnak meg bújósan, szerénykedve. – Boldog karácsony. – Még ma is hallom az ünnep énekét: – Mennyből az angyal... Dehogy van karácsony! – nevetek. Ősz van, nagyon is ősz. A karácsony előszele, hírnöke, ami ide vezeti hozzánk Télapót. Ki szánon zsákjával érkezik, sok finomsággal, játékkal tele, és szétosztja mindnek ki kér belőle, és aki nem. Várom nagyon. Apa azt mondta... Jah, el is felejtettem bemutatni aput és anyut, mert van ám mindkettő. – Hallod élet, vannak szüleim! – Tegnap óta már nem a gyermekotthon a haza vezető út vége, hanem a falu utolsó utcájának, utolsó előtti bájos, tornácos háza. Nádtetővel, kőfallal, borostyánnal. Bo-val, az óangol juhásszal, és feeby-vel a karthauzival. – Ess eső, ess, ne hagyd abba! Ha ez kell a boldogsághoz, ám legyen! – Pörgök, szaladok, labdaként pattogok, sáros vizet fröcskölök cipőmmel, és huncut mosolyt csal felém a Hold. Mást is tesz. Oda- vissza cirógatja a fák borzas koronáját, söpri a reszkető ágakat, hogy téli álomba ringassa mind. Én nem fázom, a család gondolata fűt tán, vagy a remény tüze? Nem számít. – Ess eső, ess, ha kell életem végéig hullj! Telihold van? – Sejtelmesen bújó árnyak vigyázzák lépteim. A kerítés, szúrós tövissel a feje tetején téríti utam. A mozgó, hajladozó ágak, mint megannyi manó árnyéka vetül felém. Mind azért van, hogy őrizzék ébren gyúlt álmaim. Füstölgő kémények, pislogó pilácsok, mézédes sütemény és szeretet. – Szállj eső, hullj arcomra, hiszen boldognak születtem! – A kertkapu nyikorog, ki- be vagdossa az ősz keze. – Megint nem zárták be – Nem szöknek meg (én sem tettem), nincs hová menniük. Szegény Judy, Rob, Ray, Donna, Maria és a többiek. Amint lehet meglátogatom őket. Karácsonykor biztosan. De most élvezem a szabadságom, ők is ezt akarnák. – Ess eső, kérlek, ess nekik is egyszer! Hadd tudják meg mi a család, mi a szeretet. Mi az, amikor haza várnak, amikor kimondhatod anyu, apu, hazajöttem! Majdan üvölthetsz orkán, hasíthatod fülem, cibáld a ruhám és húzhatod hajam, de most még ess eső, kérve kérlek, miért ne lehetne boldog az élet!

Belenézek kosaramba, és meglelem utam során hozzám csapódott sárgásbarna levelem. – Hát te, kicsi gyenge harmat, mivé lettél egy tavasz, nyár, és az őszi évszak alatt? – mosolygom, fülig érő szájjal, miközben tenyeremben tartom, az orrom elé emelve. Azonban egy hirtelen jött fuvallat felkapja kezemből, és a kerítés tövéhez repíti. Kissé összeráncolom homlokomat, aztán megértek mindent. – Ez a sorsod neked is, nekem is! – ismét kacagok, szívből és boldogan. Szökellve ugrálok hazafelé, kosaramat lóbálva, és kiáltom ahogyan a torkomon kifér: Ess eső, ess, minden embernek ess!

... – Hamarosan kanyarodik utam, vajon mi vár rám mögötte?

Kép: John Atkinson Grimshaw - Moonlight After Rain

A banya

Valamikor, néhány tucat év múlva így emlegetik majd: A megváltó. Addigra kiforr emléke, feldolgozzák lényét és küllemét. Túl a sokkon, átadva... Na, de ne szaladjunk ennyire előre. Inkább tekintsünk vissza a múlt árnyalatos oldalára, a valamikori huszadik századi Budapestre, csak egy rövidke történet erejéig.

A fiú és egy lány álltak a Duna partján. Átölelve egymást, csendesen. Csupán az alsó rakparton robogó néhány autó, meg a parthoz horgonyzott A38- as hajó csapott némi zajt. Tél volt, fogvacogtató hideg és este kilenc óra. A két fiatal kézenfogva indult el hazafelé, de alighogy megtettek néhány lépésnyi távolságot, egy autó állt meg mellettük. 

– A Gellért- hegy irányába jó felé megyünk? – kérdi köszönés nélkül a kocsi ablakán kihajoló barna hajú idegen. 

– Ott, az lesz az! – mutat a fiú, az előttük tornyosodó magaslatra. Jól ismerte a környéket, mondhatni egész Budát, hiszen átjárta már vagy ezerszer széltében is, meg hosszában.  Egyébként ők is oda tartottak. A hegyre jártak fel hétvégenként a lánnyal. Mondhatta volna, csak hát nem akart beszállni abba a kocsiba. Fű, és az erős dohány illata csapta meg orrát a letekert ablakon keresztül. A zene bömbölve szólt, ráadásul még a hátsó ülésen is ültek. 

– Idióták! – szólalt meg a lány.

– Ne törődj velük! – mondta a fiú, majd nyomott egy cuppanósat a lány arcára.

Egy turistabusz állt csak a parkolóban. Emeletes, és sötét árnyként magasodott a hegy fölé. 

– Gép-szörny – suttogta a fiú.

– Félelmetes! Komolyan mondom ijesztő látvány – mondta a lány, majd közelebb bújt. Átkarolva egymást, a jobbra ágazó úton indultak tovább. Általában borzongtak a szabadban töltött estéktől. Féltek, de nem tehettek mást...

Csupasz ágú fák magasodtak föléjük, mint lecsapni készülő megannyi Turulmadár. Az évek alatt sem sikerült megszokniuk jelenlétüket. Szárnyak és szárnyak mindenütt. No meg a bokrok. A járda mellett magasodó szeméttározók. Így nevezték el azokat. Lustaságából kifolyólag az ember elejti szemetét, majd cipőjének orrával biccent rajta egy keveset, hogy a megfelelő helyre illessze. Persze vannak kivételek. Ők képesek megtenni még három lépést a kihelyezett kukáig. 

Gyönyörű idő volt. Hó nem esett ugyan, de így is csodálatos volt a látvány, és persze vérfagyasztó. Csillagok fénylettek az égen, mint milliónyi öntelt szentjánosbogár, melyek azt akarják, hogy csak őket bámuld. Fenn a hegyen már nem hallatszódott semmi a város zajából, sem az autók, sem más. A benarkózott fiataloknak nyomát sem lehetett látni. Kínos csend telepedett a tájra, csak a fák suttogtak valahol.

A fiú és a lány elérték közben a lövésektől lyuggatott hosszú falat. Lépteik nyomán gőzölgött az aszfalt, majd a fagyos levegő fölénye érvényesült. Minden dermedten, elmélyülve várta a majdani felmelegedést, az enyhítő tavaszt. Az élőlények holtként éltek tovább, merevségre ítélve, mozdulatlanságukba zárva.

– Te is hallod? – kérdezte a lány.

– Áá... csak a szokásos. Talán valamelyik szennyvíz elvezető csatornafedele adja ezt a pattogó hangot – válaszolta a fiú, de közben tudta, hogy a lányt egyáltalán nem hatotta meg magyarázata. Régóta ismerték egymást. Túl rég ahhoz, hogy fogják egymás rezgéseit. Így a fiú legalább annyira volt tisztában azzal, hogy a lány nem hiszi el amit mondott, mint amennyire a lány tudta, hogy a fiú csak azért válaszolta azt amit, hogy őt megnyugtassa.

– Éhes vagyok! – suttogta Emma.

– Nyugi, hamarosan bekapunk valamit! – válaszolta egy mosoly kíséretében Dávid. – Ott a szobor, látod!?

– Igen, gyönyörű, mint mindig. Mit nem adnék, ha felülhetnék egyszer arra az ágra, és onnan szemlélhetném át egész Budapestet!

– Meglásd, egyszer majd megteheted! – nevetett fel a fiú.

– Úgy, mint egy madár. Szárnyaimmal csapdosva hasítanám el ketté a szelet, és nem állhatna utamba semmi. Felülnék a világ tetejére, és onnan segíteném a rászorulókat!

– Úgy, úgy, Emma! Egyszer tiéd lesz e világ, meglátod! – Elfordulva válaszolta Dávid, a Dunára tekintve. A lassú mozgású folyóra, amely könnyként csordogált "fentről, lefelé". Közben megérkeztek.

– Gyere, ülj le ide! – szólt a fiú, miközben a padra terítette a hátizsákjából előkotorászott pokrócot. Gondosan megigazította, hogy gyűrődés ne legyen, majd mindketten leültek. Egymás mellé szorosan. Elővettek egy már megbontott csomag kekszet, és jóízűen majszolni kezdték. Evés közben nem szóltak egymáshoz, csak a földet bámulták, meg néha a velük szemben ágaskodó szobrot. Amikor a keksz elfogyott, Dávid átkarolta Emma reszkető vállát, és olyan közel húzta magához a lányt, amennyire csak bírta.

Éjfél közeleg. A szobrot megvilágító fények mit sem halványultak. A szikla szélén álló, Turulként magasodó fák nem hallatták hangjukat. A csatornafedelek, a bokrok alján megbújó szemét, a lábnyomok, mind hallgattak, csak egy valami, vagy inkább valaki motoszkált a halvány fényben. 

Ronda, bibircsókos arcát nem fedte fátyol. Csak fején volt kendő, de az is megszokásból. Hajlott hátán óriási kinövés emelkedett. Rongyos ruhája, szakadásokkal, éktelenkedő lyukakkal takarta görnyedt testét. Fonnyadt, csupasz kézfejét nem csípte a dér, szürkésbarna színe már kopásnak eredt. Aprókat lépdelt, de mankó nélkül haladt. A pad felé indult el, ahol a két hajléktalan gyermek ült egymás mellett szorosan. Odaérve rájuk mosolygott, majd így szólt:

– Gyertek kedveskéim, mutatom az utat.

Emma és Dávid szempillái megrezdültek. Ámulva tekintettetek, a banyára. Máskor talán rémülten szaladnak el, de abban a pillanatban nem azt tették, a banya szép volt, nagyon is szép...

– Dávid, ő egy angyal?

– Igen, drága Emma ... egy angyal az égből!

Még erősebben vonta magához a lányt, azután sötét árnyalta be a sötétséget.

Másnap is fagyos volt a levegő, de már hó borította a várost, úgy, mint a Gellért-hegy csúcsát is. A szobrot, aminek kezében tartott pálmafaágán ott csücsült Emma, és a padon eszegető Dávid felé intett. 

– Ugye megmondtam! – kiáltott fel a fiú.

– Igen Dávid,  megmondtad, a világ egyszer az enyém lesz.

Charles Edigen

 Férfi áll fel a kocsma egyik asztalától. Lehörpinti poharának fenekéről azt a pár kortyot, ami még ott maradt, körbenéz, majd székét hanyagul félrelökve indul el a csapóajtó felé. Közben Joe, ki Szakállas Joe-ként volt ismert errefelé, bárgyú tekintettel követi őt. Ez a nézés némileg kifogásolható egy ilyen fajta, pohár hajigáló, függöny szaggató helyen, ahol az ember inkább mogorva, sebhelyes arcok társaságában érzi otthonosan magát. A kifelé tartó férfi szakadt, szürke, bő nadrágot, fakó, kék inget és fekete bőrmellényt visel. Derekán vastag, szegecselt sötét szíj feszeng, két oldalán egy-egy pisztolytáskával tűzdelve. Ezekben betárazott hatlövetűek csücsülnek. Joe látva a két méretes coltot, nyomban a férfi után kap, amikor az elhalad mellette.

– Hé! Ez itt nem az Inkák földje, haver! – Szorítja meg a még mindig rezzenéstelen arcú fickó jobbját. Mire az megtorpan, hátra lép egyet, de úgy, hogy jobb csizmájának sarkantyúja Joe nagylábujjába meredjen, majd képébe hajolva gúnyos vigyorral sziszegi oda:

– Nem, de a csajod is ezt sikította tegnap éjjel, haver! – Joe nyomban felugrik a székről, az asztalt is félre löki. Több vendég arca felvirágzik, és figyelmük a két fickóra szegeződik. Annak reményében, hogy jókat derülhetnek majd az elkövetkező néhány percben. Joe és az idegen szemben állva bámulnak egymás napégette, koszos képébe, majd egyszer csak:

– Hááá-há-há-há, Charles Edigen, öreg cimbora!

– Joe… Joe Hart?

– Az bizony, teljes seggszélességben! 

– Te itt?

– Én itt! De mondd csak, mi szél hozott erre, ahová a keselyű is csak szarni jár? – Felröhögnek mindketten, közben egymást átölelve paskolják meg a másikuk hátát. Néhány pillanat múlva azonban Joe taszít egyet Charles-on, aki ettől, meg talán a fél liter rumtól is, amit az imént öntött le a garaton, megtántorodik és hanyatt vágódik a kocsma padlózatán. Elhallgatott minden, és mindenki. Csak egy elhízott darázs keresi a kijáratot eszeveszett dünnyögéssel, de minduntalan a maszatos ablaküvegnek csapódva hátrál meg néhány szárnycsapásnyit, hogy újra - és újra nekimenjen. Senki nem figyel rá, inkább a földön fekvő méretes testet nézik.

– Ne csináld már Joe! – szólal meg a földön fekvő Charles, majd újabb röhögésbe törnek ki. Néhányan körülöttük azon tűnődnek, hogy miként lehet túlélni egy ekkora esést, ráadásul úgy, hogy Charles feje ért le először a puhának nem nevezhető, kőlapokból kirakott aljzatra. Négykézlábra áll, aztán a hozzá közel eső székbe megkapaszkodva feltápászkodik. Villámgyors mozdulattal kapja elő egyik revolverét, és két - három mutatóujja körüli pörgetés után annak csövét Joe szájába tömi.

– Meg ne próbáld még egyszer! – sziszegi a szakállas pofa fülébe, majd ugyanolyan hirtelenséggel ahogy előrántotta, visszapörgette tokjába a fegyvert. Széles vigyorral bámul meglepett barátja ábrázatába, aki jóleső gyomorütéssel viszonozza Charles kedvességét.

– Mesélj, mi van a bányával, megy még a termelés? – kérdezi az idegen, mintha mi sem történt volna.

– Ááá, a fene ott ette meg az egészet – mondja Joe, majd így folytatja: – Azok a nyamvadt piócák, minden vérünket kiszívták. Semmi nem volt elég nekik, semmi. – Megszívta az orrát, amolyan hörgősen, majd köpött egy szép adag nyúlós csulát a csizmái elé. 

– Dawson?

– Az hát, ki más?

– Meg az emberei?

– Azok bizony, az emberei. Egyik éjjel megleptek minket, és elvitték az összes aranyat, amit csak találtak. A nyavalyások, fordulna fel mind, egytől - egyig. Fulladnának bele a rohadt vagyonukba – dörmögte.

– Nyugi, öreg cimbora!

– Ne mondd, hogy nyugi! Az én szaros életemet tették tönkre, nem a tiédet – csattan fel Joe. Azután lesüti a szemeit és így folytatja: – Claire is elment. A kezeim között halt meg a nőm és nem tehettem semmit. Az a nyavalyás szarházi, kitépem a beleit ha…

– Hé, hé, hé – nyugtatja Charles, közben pedig öreg barátja vállára emeli kezét. – Megbánja tettét, azt garantálom. – Azzal sarkon fordul, leakasztja kalapját az ablak melletti fogasról, és a kivágódó csapóajtón keresztül lép a szabadba. Körbe pillantva veszi tudomásul, hogy a város nyugodt. Sehol egy lélek, csak a darázs fejeli az ablakot még mindig, halálos könnyedséggel, mintha arra várna, majd csak kitörik egyszer. Rég járt itt, talán tízenöt éve is annak. Emlékszik még, ahogy Dave és Szakállas Joe társaságában lovagoltak ki a csordával. A legelők frissítő, üde levegője csapta meg orrát, melyet reggelente érzett akkor tájt. Mélyet szippantva, teli tüdővel áll a kocsma bejárata előtt, amikor Joe hangjára lesz figyelmes:

– Hé, tesó, veled megyünk! – Charles hátra fordul, és meglátja barátját két másik jókora fickó társaságában.

– Ő itt Dave. Csak a neve ugyanaz, a szíve merőben más – mondja mosolyra húzott szájjal az öreg. – Ő pedig Sam!

– Charles… Charles – mutatkozik be az idegen, oda nyújtva a kezét Dave - nek és Sam - nek is. – Induljunk! – mondja határozottan, miközben szökellve ugrál le a lépcsőn, a másik három pedig követi őt. Balra veszik az irányt. Arra amerre a bank és a börtön is van. Ki gondolná, hogy e két épület egymás szomszédságában található, egyetlen közös fallal elválasztva. A bankból könnyen átkerülhet az ember a börtönbe. Csupán elég, ha pénzfelvét közben kendőt visel az arca előtt, és mire észbe kap, megjelenik mellette két legény; Rob és Bobby segéd seriffek, akik hónaljánál fogva megemelik őt, így szállítva át a félkegyelműt a szomszédos börtön egyik cellájába. Itt aztán átgondolhatja tettét, mivel néhány koplalásos és fényhiányos hónap alatt bőven akad rá ideje.

A seriff jön velük szembe, komoran, peckesen. Megemeli a kalapját, ahogy elhalad mellettük, majd elhagyva őket hátra fordulva méregeti Charles-t, mint valami áldozatot a hajtóvadászaton. Ö ezzel mit sem törődve surran az istálló felé. Odaérnek. Egy apró termetű fiúcska  éppen az ő lovának oldalán húzza tenyérnyi keféjét.  Belemártja a mellette álló vödör vízbe, majd újra ró vele néhány kört a kanca nyakától, egészen a faráig.

– Ki kért meg erre, Fiú? – kérdezi.

– Gondoltam, szívesebben üli meg, ha tiszta – mondja megszeppenve a kölyök.

– Nesze, aztán futás! – Legyinti meg a gyermek fejét, az pedig a kezébe nyomott aranyszínű kaviccsal, sebesen szaladni kezd csöppnyi lábain. Charles még nézi egy darabig, majd egyetlen lendülettel a ló hátán terem. A többiek követik őt. Vágtatva kanyarodnak ki az istálló kitárt ajtaján és a város nyugati széle felé veszik az irányt. Jó, egy órányi útra lakik innen Dawson, és ők, még napnyugta előtt oda akarnak érni.

Száraz bokrokat söpör a szél útjuk során, néha a lovak patája elé, néha csak úgy a távolban. A kietlen táj, még elhagyatottabbnak tűnik mint valaha. A vörös sziklák mentén haladva, kiszáradt fák mellett vezet útjuk, ők pedig nem szólnak egymáshoz egyetlen szót sem. Hajtják a lovakat, néha a sziklák közé felkanyarodva, vagy csak lenn a porban. Patáik dübörögve tapossák szét azt a néhány épp fűcsomót is, melyek szégyenkezve ugyan, de kimerészkedtek az aszott talajból. Eszeveszett tempóban hasítanak. Kb. fél óra telik el így, és a lovak fáradni kezdenek. Charles int a többieknek, hogy pihenőt tartanak, ők pedig engedelmesen megállnak. Épp egy elhagyott kút mellett ütnek tábort, amolyan gyorsat, néhány rövid perceset.

– Csak szusszanunk egy kicsit, meg némi vizet adunk a lovaknak, azután indulunk is tovább – mondja a férfi. A többiek helyeslően rázzák a fejüket. Dave a kúthoz lép. Csörlő híján, nagy lendülettel hajítja bele a kötélen fityegő vödröt. A mélység fölé hajol, mintha meg akarna győződni róla, hogy jó irányba dobta- e imént a vízmerítőt. Miután rendben találta, a hely és a mélység is megfelelőnek bizonyult, nekifeszülve húzni kezdi azt visszafelé. A kút melletti itatóba önti a kimerített vizet, majd újra megismétli az előbbi folyamatot. Megint vonszolni kezdi felfelé, amikor is a fém edény elakad. Megtámasztja magát bal lábával és nagyot ránt rajta, de a kötél így sem mozdul.

– Gyertek ide! – szól a többieknek, azok pedig köré gyűlnek. Mindannyian a kút hosszan lenyúló gyűrűit bámulják, amikor Sam szólal meg először:

– Az ott mi? – kérdezi, miközben egy tárgy felé mutat a fenéken. 

– Talán kabát, vagy rongy.

– Vagy egy hulla! – mondja Charles, és hangosan felröhög. A többiek is ezt teszik. Egymás hátára csapkodva vidámkodnak, amikor hirtelen az egyik ló felnyerít. Irányába fordítják fejüket, de már csak hűlt helyét találják a kancának. Porfelhőt hagyva maga utána, meg némi patanyomot.

– Ez lelépett – konstatálja az esetet Sam, akinek az arcán még ott ragadt az előbbi vigyor.

– A picsába te szerencsétlen, nem mondtam elégszer, hogy a kantárt ne csak a zablához erősítsd! – förmed rá Joe, közben köpött egyet.

– De mondtad, néhányszor.

– És?

– Mi és? A lovad kantárjához kötöttem az enyémet, így most elment az is.

– Te barom, mi a fenét csináltál? – mérgelődik tovább Joe, miközben a lova helyét vizsgálja fél szemmel, mintha nem látná valamiért. Pedig ott van az, csak eltűnt néhány pillanatra... Sam kancájával együtt szelik át a pusztát valamerre éppen, és csak egy bűzölgő lócitromot hagyott maga után a földön. Joe ismét köp egyet, tarkón vágja Sam - et, majd a méregtől dagadva a kút fölé hajol. – A mennydörgő Rozália dermesztő picsája... az meg mi a szar ott? – mutat egy jól kivehető alakra odalent.

– Az bizony az, amire gondolsz, öreg cimbora! – mondja Charles, mert ő is felfedezi közben amit Joe. Tisztán látszódó hulla a víz tükrén. Arccal lefelé fekszik kiterülve, lábai pedig lefelé csüngnek.

– A vödör hozhatta felszínre!

– Bizonyára így volt.

– Ki vállalkozik a menetre? – kérdezi Dave.

– Sam? Ha már a lovakat sikerült oly kegyesen visszaengedned a természetbe, akkor ennyit igazán megtehetsz a barátaidért – mondja Charles.

– Én? Biztos nem… – vonja meg a vállát a férfi.

– Pedig te mész! – förmed rá Szakállas Joe.

– Jó rendben, de a kötelet erősen tartsátok, mert különben…

– Mert különben mi lesz?

– Igazad van, semmi, megyek – mondja kissé duzzogva, közben pedig már hurkot erősít a derekára. Fellép a kút kávájára, majd int, hogy tartsák erősen. Megkezdi az ereszkedést. Kitámasztva magát a lábaival halad le a mélybe, a többiek pedig árgus szemekkel figyelik minden mozdulatát. Lassan araszol a henger alakú járaton lefelé, miközben egyre émelygősebbé válik a körülötte terjengő levegő. 

– Na, mit látsz?

– Csak azt amit te! … Barom! – kiáltja fel Sam, majd dünnyögve folytatja. – A rák csípjen seggbe ha értem. Mi a jó büdös francért kellett ennek pont itt megdögölnie, ebben az odvas, büdös kócerájban? Dave! Nincs nálad véletlenül abból a múltkori borsmentából?

– Nincs, kellene?

– Olyan szag van itt lent, hogy mindjárt kiokádok egy teherautónyi libaszart! – Azzal felhúzza kendőjét arca elé, hogy megakadályozza a förtelmes bűz beférkőzését orrlyukaiba. De ebben a pillanatban megcsúszik, és hatalmas csobbanással a kút fenekén lévő, ivóvíznek még csak jóindulattal sem nevezhető pocsolyában landol.

– A… a… a… francért nem tartottátok azt a rohadt kötelet, bassza meg! Most mi a picsát csinálok itt, bassza meg? – Hallatszik lentről, miközben Charles, Dave és Joe összenéznek. Szánalom, megbánás és káröröm ül ki arcukra egyszerre. Sam tovább mérgelődik a nyakig érő vízben, amikor meglátja azt a rémséges arcot maga mellett lebegve. – Jézusom, ez Dawson. Halljátok? Ez Dawson teteme! – sikítja fel a többieknek, akik erre mind a kút széléhez ugranak.

– Mi?

– Ez Dawson, bassza meg!

– Hozom a másik kötelet! – üvölti Joe. Odalép az egyik lóhoz, amely véletlenül pont Charles - é, és leemeli a nyereg szélére gondosan felakasztott kötéltekercset. – Itt van, engedjük le gyorsan! – szól Dave - nek, aki sebesen neki áll ereszteni a kötél egyik végét. – Megy már, Sam, figyelj!

– Rendben, csak toljad gyorsan, mert hamarjában összeszarom itt magam! … Gyerekek, ez nem ma purcant ki, az egészen biztos. Hogy büdös mint a dög, csak egy dolog, de fel van puffadva, mállik szét és… Jézus!

– Mi van?

– Semmi, add a kötelet gyorsan!

– Látsz valamit? Mond már!

– Add azt a rohadt kötelet! – visítja torkaszakadtából Sam. A szörnyűség amit lát, eltorzítja arcának egyébként gyerekes vonásait. Ölt már embert, nem is keveset, látott már magasból lezuhanó, széttrancsírozott testet, szétfröccsent agyú indiánt és levágott farkú pénzbeszedőt, de ez még számára is emészthetetlen. A hulla üres volt.

Ahogy megpróbált egyre jobb pozícióba kerülni a felmászáshoz, meglökhette közben, amitől az hanyatt fordult. A kibelezett váz, mert lehet így nevezni, hiszen egy csont és bőr között rothadó húsréteggel telített valami, aminek minden belsősége hiányzik. Egyedül a fej az ami teljességében “pompázik”. Felfúvódott, kipattanni készülő buborék szerű képződményeivel olyan hatást kelt, mint egy kiszőkített, násztáncát járó varangyos béka. Szemei élettelen homályban merengnek a semmibe. Az arc ennek ellenére is felismerhető. Dawson - é. Azé a felfuvalkodott, dagadt alaké, aki élete nagy részét a kizsákmányolásnak szentelte. Mások kínkeservesen összekuporgatott vagyonából tartotta fenn magát, és nem vetette meg “barátai” nőit sem. Egy minden hájjal megkent mocsok volt ő, aki nem hiányzik senkinek.

– Húzz, húzz! – kiáltja Sam, aki közben megmarkolva a lelógatott kötél végét, két lábával és szabad kezével segíti saját feljutását a mederből. Kapálózva rugdalja a kútgyűrűk belső falát, melyeken szép lassan araszol felfelé. Sietős neki, hiszen menekül ebből a mocsárszagtól és édeskés bűztől gőzölgő halálgödörből. Csak egy baja van, úgy érzi nem engedi a kút, hogy nem halad, pedig menne ő, de rothadó végtagok gátolják meg benne, amelyek a mélyből, a falból és minden irányból felé kepesztenek, hogy visszarántsák, bekebelezzék, hogy magukkal vigyék. Fél, hisz retteg a tudattól, hogy a pokolba kerül. Nem tisztességes az élet, melyet maga mögött hagyott, de változtatni már nem tud rajta. Érzi a sorsát, de mégis él benne a remény, hogy hátha az Úr megkegyelmez neki.

Sebesebb tempóra kapcsol, illetve csak kapcsolna, de tüdeje és ereje több terhet már nem visel. Miközben zihálva, már - már nyüszögve, könnyező szemekkel kapálózik kétségbeesetten, észre sem veszi, hogy kezek nyúlnak felé. Valódiak és jószándékúak.

– Sam, végre!

– Add a kezed, Haver! – Szól Charles és elkapja Sam jobbját, majd húzni kezdi kifelé. Joe is megragadja a másikat, így ketten hamar kivonszolják a reszkető férfit. 

– Bassza meg! – mondja Sam néhány pillanat elteltével. – A rohadt picsába! … Az a szemét megdöglött végre… a picsába! – Ahogy öklendezi a szavakat, nyál fröcsög szerte a szájából.

– Vége, Haver! Nem hinném, hogy ártani tudna még valakinek egyszer is – mondja Charles, aki elfordulva a távoli hegyeket fürkészi. A lemenő Nap vörösen izzó sávokkal tűzdeli meg az eget, a fák koronája sötét rajzolatként csillámlik a préri kopársága fölött. Az a néhány felhő az égbolton, foltokban tanyázik, miközben ő gondolataiba mélyed. Nem érti mi történhetett, hiszen csak egy golyót repített annak a rohadéknak a fejébe, semmi egyebet nem tett. Csak egy egyszerű kivégzés volt csupán, és Claire gyilkosa nyomban meghalt. Ott hagyta úgy, ahogy az a szargalacsin lefordult a székről, a vörös tócsával a feje alatt. Azután pedig, hogy mi történt vele, arról ő már nem tud semmit.

  Beszélgetésre figyel fel a háta mögött. Megfordul, és Sam - et látja, amint a kis csoport közepén ül és élménybeszámolót tart Joeéknak a kút mélyén töltött időről. Mindhárman jókat derülnek Sam szójárásán. Könnyen teszik mindezt, hiszen megszabadultak a nyomortól, a keserű szájíztől. Az igazság persze örökre rejtve marad. Arról csakis egy ember tudhat, az pedig Charles Edigen, a fejvadász.

Bálkirálynő

Egyszer, nem is olyan rég, amikor sírva kélt a Hold, a Nap meg nyugodni tért, rikkancs tette közzé a hírt: – Bál készül, s nem is akármily! – Horpasztottak ekkor a jó lelkek, otthonaikba bújván, nyugalmat ölelkeztek. A kandalló tüzek is rég kialudtak, gondolván: éjfélt kong lassacskán minden ócska vekker, kérlelve még harminc perc türelmet a távolodó ősztől. – Nicsak, megmozdult valami! – Korhadt asztallapján egy kicsiny, támaszkodó óra, melynek mutatója éppen akkor érte el a tizenkettőt. Jogtalanul. Hangos csörrenés kíséretében, remegő kalappal indult el az abrosz széle felé, majd odaérve megpördült, és levetette magát a mélybe. Elhallgatott. Csend lett. Olyan csend, mint amikor a szarkofág teteje lezárul. Örök csend. Hátborzongató hallgatás. Reccsenés hallatszott az egyik szobaajtó mögül. – Ki- vagy mi lehet az, nincs is senki odabent?! – gondoltam. A ház urai békésen aludtak a másik helységben, egy szalmával töltött deréktámasztón, szemeiket kendővel takarták le, hogy jobban láthassák a sötétséget. Elindultam. Át az imént említett asztalon, majd a reccsenő hangot adó szoba falán. Nem találtam semmit, így kinéztem az aprócska, rozoga ablakon. Már gyülekeztek. – Kimegyek én is – taszítottam magam a bejárat felé, de előbb a tükörnek mentem. – Mmm... nem is rossz! – nyugtáztam a mögöttem álló falra aggatott kép lenyűgöző rajzolatát. Aranyozott, sarokmintás keretben lapult a téglavörös falhoz, mintha attól félne, nyomban lezuhan. Egészen merészen bánt ecsetjével a művész. Az ábrázolt női alak egy kanapén fekve terpesztett, egyik keze pedig a lábai közt kutakodott. – Szép- szép a mulatság kis hölgy! – leheltem felé, és még mindig a földig érő tükörbe bámulva mosolyogtam. Tőlem balra egy fésülködő asztal állt ívesre faragott lábain. Rajta egy bögre, agyag talán, rozsda és fehéren maszatos. Benne tüskés fésű, a száján csíptetett csatok. Jobbra onnan ovális piperetükör. Belenézve a konyhába téved tekintetem, ahol megakadt a sarokba támasztott felmosórongyon. – Hmm… mint a vászonzsákom! Elindultam kifelé. – Hűvös a levegő, szinte már fázom! – harsogtam kilépve a tornácra, majd felkacagtam! – Hogy is ne lenne ily fagyos eme sugallat, hiszen halottak mind! – Elvegyültem a tömegben, közben pedig tekingettem erre- arra, a majdani bálozók seregét fürkészve. Volt itt minden! Bocsánat, ez illetlen volt! Voltunk szép számmal innen- onnan. Ki végtag nélküli, ki deréktól lefelé hiányos rongyokban, vagy ő maga volt romokban, kocsányon lógó szemekkel vizualizálva, mint zsákmányát leső kaméleon. De volt, ki fejét hóna alá cseszve botorkált. Viccesen terelte mozgását a sodró áradat. Pattogva billeget egyik szomszédjától a másikig. Közben a lábam alá került egy izé, én meg hatalmasat burkoltam. Fellökve boldog- boldogtalant. Legalábbis azt hittem, de mint kiderült, egyedüli vesztese voltam a balesetnek. Négykézlábra emelkedve körbenéztem, látott- e valaki. Persze, hogy mindenki. Felráncigáltam hiányos magamat, megigazítottam rothadó göncömet, meg a fejemen ékeskedő pántot is, ami már igencsak belenőtt az agyamba, és lépdelni kezdtem tovább. Rendesen elmaradtam. – Ki vagy te? – kérdeztem a felsegítő lovagom, aki mellettem vonszolta magát. Nem válaszolt, így továbbra is én jártattam a számat. – Köszönöm! – Ekkor láttam meg, miként a Hold kegyesen ráirányította nem túl erős fényét, hogy miért hallgatott. Állkapocs nélkül nehéz beszélni, ezért köszönet képpen intettem felé, majd odébb álltam. 

Egy csodás szökőkút, a Fontaine des Innocents mellett haladtunk el, és rádöbbentem, hogy még mindig nem akarok tovább lépni. Jó nekem a reneszánszok között. A Louvre is néhány hete kapott szép új szárnyat, miért  hagytam volna el a várost épp akkor. Volt, hogy kedvtelésből a Notre- Dame- híd fakorlátján ülve lógattam lábaimat, és néztem a Szajna gyöngyöző sodrását. Eszembe jutott a dal: – Édes bíbor hullámsírom, láncom csördül, nótám sírom. Édes halál rám találtál, jó anyám kedves, haza vártál! –  A fertőzés veszélye miatt, mindannyiunkat a Szajnába vetettek. Kit még élve, engem is, kit pedig holtan. Vászonzsákba csomagolva süllyedtem a mélybe, a folyó fagyos fenekére. Ott láncom tartott, míg életem végleg el nem hagyott. De nem haragszom… már nem. 

Láttam, amint rövid, buggyos nadrágú férfiak karoltak szívük választottjába, és ölelkeztek a lámpások halványan pislogó fénye alatt. Meg, ha jól emlékszem a nevére, Bonaparte Úr, aki lemezkalapjával kezében, véletlenül sem a fején, rótta a híd pilléreit oda- vissza, napjában többször is, köszönve fűnek- fának. Talán bolond volt a lelkem, nem tudom. 

Kalandozásom miatt fel sem tűnt, hogy megérkeztünk. Ritkán gyűltünk össze a színházban. Legtöbbször meghagytuk az élőknek, mi beértük a színház kertjével. A rendszeresen nyírt, kacskaringós alagútra emlékeztető sövények sűrűjében. 

A bejárat mindkét szárnya nyitva állt. Úgy tátogott vörös szalagjaival az oldalán, mint valami éhes zombi, aki vacsoráját várja. Ettől a látványtól régen megijedtem volna, ma már tudom mit jelent. Na mindegy, bejutottam. Igaz a pénztáros, mert az is volt, egy egykedvű, hiányos ábrázatú félnótás, aki valami szimfónia félét dúdolt, vagy inkább sípolt foghíjas pofájából, elém állva üdvözölt. Végigmért tetőtől talpig, átkutatott, benyúlt két oldalbordám között, a medence csontomat tapogatta, hogy belsőmet is tüzetesen megvizsgálja, – nem mintha vittem volna be magammal valamit –, aztán félreállva elengedett. Persze a fenekemre azért rábiggyesztett egy pacsit, amint elhaladtam mellette. Ezzel is bizonygatva irántam érzett szexuális vágyát. – Elmúlik ne félj! – szóltam kissé félrefordított fejjel, gúnyosan szaggatott ütemezéssel. Egyébként helyes fickó, mármint volt valamikor. Amikor még anyját és apját vezette utolsó útjára. – Addig jó, amíg fentről szippantod az ibolyát! – hangoztatták mifelénk. – De mit is beszélek. Most is földön járok, már, ha járok.

– Utat, utat kérek! – viharzik egy türelmetlen, szívtipró alak, aztán hason csúszva feltörölte a bejárat macskakövét. – Feje jobbra, törzse balra, szétesett az ökör- marha! – ismét jót derültem agyatlan (no ez igaz) magamon. Hörgést hallottam a hátam mögül. Krákogást, majd megint hörgést. Hörgést, aztán krákogást. Horkantást és hörgést... Kénytelen voltam megfordulni, mert szörnyen zavart, ha valaki ennyire illetlen. – Fújd már ki az orrod! – förmedtem rá az emberre. Nem kellett volna. Ő fújt, én meg csurom vér lettem.

– Friss hús! – kiáltották néhányan, aztán nem láttam többé a szerencsétlen.

Tehát begyömöszöltük egymást a terembe. Asztalok sorakoztak a táncparkett körül, rajtuk ínycsiklandó finomságok. Páran azonnal nekiláttak és tömték magukba a sült húst, salátát, ananászt, paradicsomot, és ki tudja még mit. Bort ittak, főtt tojást ettek kenyérrel és berúgtak. Persze minden, mi fogyasztásra került, a márványból mesterien rakott aljzaton landolt. – Ennyi erővel lesöpörhettem volna az asztalokat is! – húztam fel nemlétező szemöldökömet.

– Szabad egy táncra, kisasszony? – csendült a fülembe, én meg pillangó könnyedségével pördültem sarkon. Addig a pillanatig tartott szabad lelkem fényűző varázsa, amíg a száznyolcvan fok ki nem kerekedett. Sajnos nem hozzám szóltak, hanem egy másik, gyönyörű nőhöz, aki nemrég toppanhatott be selyembe öltözve, álarc mögé rejtőzve. Tátva maradt fogsorral álltam, földhöz taknyolt lábakkal, és minden bűzöm egy szempillantás alatt elillant, hiszen nem bírtam levenni róla a szemem. Az egyiket csak, mert a másikba sár ment ... azt hiszem. Legalábbis képtelenségnek tűnt kidörzsölni belőle az ottragadt valamit, úgy kétszáz éve. Tehát meredten tekintettem szépséges szemeibe. Kék vihar. Így neveztem el akkor. Hogy miért, azt nem tudnám megmondani, de magával ragadott, az nem vitás. Annyira, mint amikor a szellő boronálta kéklő ég alatt szaladgáltunk mezítláb, hajlongó kalászok között bukdácsolva, és sikítva szurkoltunk a bárányfelhő verseny győztesének. Vagy amikor vattacukortól ragadt össze ajkunk... de várjunk csak, az nem is akkor volt! Évet tévesztettem. Gyermekként, a cseperedésem első néhány napján, amikor már egyedül vittem a bilimet, na a vattacukor akkor volt. A felhős kaland viszont, nyolc... nem, nem, kilenc évvel később. Rá egy évre kaptam tüdőgyulladást, a többi meg jött magától. Láz, és kiszáradás...

Rég volt, nagyon rég.

– Tessék! – szólt egy mennyei hang, közben zsebkendőt emelt valaki az arcom elé. – Töröld csak meg! Ott, ott, a szemed alatt piciny patak csordogál. – Könnyeztem, és ráeszméltem, hogy ő az, a Bálkirálynő. Még egyszer sem adatott meg, hogy ilyen közelről láthassam. Felemeltem kezem a kis csonk elé, amit orrnak nevezünk, és összezártam ujjaimat. A fehér selyem puha tapintását éreztem öklöm szorításában. Hegedűk szólaltak meg távolabb. Szelíd könnyedséggel sercegtek vonóik vékonyka húrjaikon. Andalítóan hatott rám daluk, mely nem nekem szólt, hanem annak a nőnek, aki zsebkendőjét nyújtotta felém. Elvettem tőle, de úgy, hogy mindenképpen hozzáértem. Olyan mérhetetlen boldogság töltötte el aszott szívemet, hogy ha tehettem volna, ezért az érzésért újra meghalok. De nem tehettem, hiszen, mint tudjuk, már halott voltam.

Nem emlékszem, hogy meddig álltunk így, egymástól csupán egyetlen lépésnyire, de talán halálom legszebb percei voltak ezek. Az illata, mint rózsakert mézédes tövise, úgy hatolt bele szánalmas, maradék testembe. Szemeiben csillagok ragyogtak, szőke tincsek simogatták halántékát, és kékben pompázó ruhája ölelte körbe gyönyörű alakját. 

Ajándékot akartam adni. Egy olyat, mit soha el nem feled. Így született meg e néhány rímbe szedett sor, mi az én elmémből eredt. A Bálkirálynő címet adtam összegzésül, csak úgy stílusosan, jó emlékül.

Csípőjének délibábján,

pántlika libben dús ruháján.

Selymébe szőtt rózsák pecsétje,

csillanó éjjelnek szárnyaló lepkéje.

Divatjamúlt schneppe fedi el derekát,

eszi szoknyáját, s fodroknak anyagát.

Lehelete illat, parfümnek párja,

hűs pára, fényeknek varázsa.

Csókjára vágy mind, ki őt szolgálja,

szívet szaggató kacér pillantásra.

Mohón érinti holdfényű testét,

hontalanná festve a jó szándékú estét.

Keringőt járó szoknyája alól,

bokája szép íve bájával tarol.

Loknija fityeg ostobán,

konty öleli a tűt, mi eleven,

díszítő ékkövek csokrán,

csipkétől meredő fontage- n.

Pillantása tüzet szít szomorú szívekben,

szikráját szórja holtsápadt lelkekben.

Dühösen néz körbe,

nem érti a szót, mi görbe.

Nem kéri fel ifjú, se talpon maradt őre,

parókában bűzlő hitványnak hitt őse.

Nem azért szült századoknak hajnalán,

hogy korhűn lássa fiait ma vacsorán.

Felpattan és dúl a hiszti, s átkot szór a bálra,

ki nem látja el sem hiszi, hogy haragját sziporkázza.

Hamvassága rozsdába torkollik,

arcának szépsége mérgétől elporlik.

Hintázva sír egy bölcső, keserves a lángja,

tűz csapott fel ekkor, a falaknak is fájva.

Szellemek világa tépelődik hevesen,

ablakon röppen ki hússal mart sebeken.

Mind közöttük egy, tüll hálón át kacag,

könnytől ázó ruhája jócskán nedves marad.

Nem más ő, a báloknak királynője,

ki párt keres, és múltjának jövendője.

Nem lelte meg itt sem, barokk világ népében,

száz évek sorsát, emberöltők hevében.

Szánakozva zúdul porrá, kín nélkül omlik össze,

csillogva csordul le édes ízű gyöngye.

Eljön egy nap, százévente egy,

sírva kél a Hold, a kóválygó lelkeknek.

Nem nyugszik addig, míg nem talál csak keres,

szeretőt, – amolyan kedveset –,

kit esztendőkre magának eltemet.

Elmúlt a bál, én meg türelmetlenül vártam a következőt. A hegedűk hangja tovaszállt, a lant sem pendült többé. Egy sziluett, amely a billentyűket verte, elhalványult, majd eltűnt végleg. Az újabb száz év hamar eltelik, így elvonszolva magam a színházba, megint láthatom majd őt. Igaz, addigra többen leszünk. Százak, ezrek csatlakoznak hozzánk, múltjukat lezárva, új jövőt élesztve belénk. Mert hiszik, mert hinni kell, mi veletek vagyunk, halandók!

Léptem

Saramat taposom

léptem után léptem,

tapadó ürülékben

mosom kezeim vétlen.

Táguló katlan,

mi házam volt egykoron,

ma szánalom, 

s tovaszállt rektorom.

Elmémben emlékként üvölt,

léptem foszlányként püfölt.

Teszem, mit tennem érdemes,

rúgok egy követ, jókorát,

nem várok tőle ostobát,

világunktól rémeset.

Folyóknak tükrén araszol,

kacsásan landol valahol,

búslakodva tüsténkedik,

engem meg csak panaszol.

Eszem, mit ehetek,

iszom, mit ihatok,

de léptem visszavárom

szívesen.

Emlék

Fülledt meleg hívogat a sárosan folydogáló víz partjához. Ruháimtól megszabadulva vánszorgom a hűs sodrás felé. Izzadt, felhevült testem levegőért kapkod, és a tűző Nap sugaraitól távoli védett helyet keres. De csak a testem, az agyam már rég halott. Elvesztettem ítélőképességemet, csupán az életem után kullogok. Nyomasztó ez a magány, a vágy és a kín szúró tövise. Hasít, vág és marcangol minden ami hozzám ér és minden ami nem. Bőrömet perzseli a Nap és a szél kettős gyűrűje, amitől keservesen tikkadok. Repedt ajkaimból vér csordul ki, mely a forróságtól nyomban dermedté válik és rám tapad. Fáj minden tagom, a lábaim, a kezeim, a nyakam. Már nézni is nehezemre esik és az elém tárulkozó látvány sem vidít fel túlságosan. Talán még ötszáz méter, vagy több, ki látja ezt innen, ilyen állapotban. Én nem, az biztos. Erős vagyok, bírom még, csak az a fránya tüske a talpamban, az ne lenne. Nem tudom mikor és hol szedtem össze, de nem is fontos, a lényeg, hogy van és rohadtul fáj. A hátam pedig, amit már megtapintani sem merek, mert valószínűleg húsig égett róla a bőr, olyan mérhetetlen erővel akar elválni tőlem, hogy alig tudom visszatartani. A jobb kézfejemre pillantok, és meglátom benne arcomat. – Hogy lehet ez? – teszem fel a kérdést, miközben szörnyű önmagam néz velem szembe. – Ez én volnék? Az utolsó képem magamról nem ilyen! – kiáltok fel, de hang nem jön ki a számon. Legbelül pedig tisztán szól és mélyen, úgy ahogyan régen is, amikor még én, én voltam. Megállok, és bámulom a kézfejemben megjelent ember párolgó ábrázatát. Azt az arcot, ami nem én vagyok, legalábbis az emlékeim szerint nem. Egy rozoga, csontos pofa, sárgában izzó szemek, és aszalt szilvára emlékeztető vörösesbarna bőr. Tétovázok egy darabig, megpróbálok emlékezni, de nem megy. Így nem törődve a látottakkal, tovább indulok. Az éltető víz felé visz utam. A hűsítő, gyöngyöző párához, ahol olthatom égető szomjamat és testemet pedig megmártóztathatom.

Ekkor magam elé nézek, úgy messze a távolba, de most nem látok semmit. Az imént remélt folyónak nyomát sem észlelem. Csak a Nap tűz veszetten, én meg az utolsó lépteimet teszem. Felemelem a kezem, az iméntit, a jobbat és most értem meg igazán, hogy ki ő, ki szembefordul velem. Én vagyok, de nem most, hanem a jövőben. Ugyanezen a helyen, csak magasabban. Látom a testem és látom amint a szívem egy dobbanás után örökre némán megpihen. Nem értem mi történik, hiszen jól vagyok. Az előbbi fájdalmak, a szomjúság nem gyötörnek már, és a könnyedség, mi átjárja lényemet felfrissíti tudatom. A folyót viszont újra érzékelem. Sebesen áramlik vize és árnyak lubickolnak habjain. – Kik ők? – kíváncsiskodom, majd úgy gondolom, közelebb lépek. Vetek egy végsőnek hitt pillantást magamra, arra a kiszáradt, összeaszott testre, majd elindulok a fürdőzők felé. Viszont itt újabb dologgal lepem meg könnyed lelkemet. Tudomásul kell vennem, hogy minden ellenállás nélkül siklok a levegőben, mint egy pihe. Ez már felettébb gyanús, így visszatérek elhagyott önmagamhoz, hogy megint csak jól szemügyre vegyem. Ismét megállapítom, hogy én volnék és távozásom óta nem változott semmi, úgyhogy sarkon fordulok, persze  jelképesen. Mielőtt viszont elindulnék, meglátom papámat. Úgy néz ki, mint amikor utoljára láttam. Mosolyog és kedvesen felém int. Valamit mond, de hangot nem hallok, csak a szája mozgását érzékelem. Furcsa borzongás fut át minden porcikámon, mintha fagyna körülöttem a levegő, pedig szikrázó napsütés vakítja a tájat. Nem értek semmit, de azt teszem amit akar, közeledem felé. Ő int, én áramlok. Amikor oda érek közvetlenül elé, ő elillan. Csalódott vagyok újra, magányos és egyedüli e világban, de akkor hirtelen valami megragadja a kezeimet és sebesen húzni kezd. Át egy országon, majd egy következőn, s az óceán felett. Egy raj púpos bálna úszik a jeges, kék vízben. Kicsinyeiket körbefogva hangoztatják éneküket, majd süllyedni kezdenek a sötét mély felé. Odébb makrélák ezrei hasítanak, egymást nem kímélve, a féktelen barrakuda csapat elől. Ezután ismét szárazföld következik. Látom az Eiffel-tornyot, nem sokkal később az Alpokat, és már tudom hová tartunk. Haza. Arra a helyre, ahol felcseperedtem, ahol megtanultam élni. Ekkor hirtelen megállunk, még mindig lebegve egy sír fölött. Ismerem ezt a szürke, itt-ott mohával borított beton tetőt, meg a fekete márvány táblát is. Az ő nyugvó helyük, a nagyszüleimé. Könny csordul le arcomon, miközben mosolyra húzom a számat. Tudom mit kell tennem, de most már nem egyedül. Még egyszer letekintek a sírra, onnan pedig ők nevetnek fel rám. Boldogság tölt el, ami úgy áramlik bennem, mint valami fényűző vágyálom, mely soha véget nem szakad. Újra szárnyalok. Sebesebben a szélnél, mert még dolgom van.

Erős fájdalmat érzek a karomban. – Talán mozogni sem bírok – villan át agyamon és kinyitom a szemem. A látvány nem lep meg. A drágám alszik békésen mellettem, én meg fellélegzem. Lerúgom magamról a takarót és élvezem a szoba borzongatón hűs levegőjét. Hihetetlen utazásban volt részem, amit nem feledek míg élek. Végtelen megnyugvást érzek mellkasomban, amikor tekintetek cirógatják bőrömet. Elfordulok a vélt irányba, a szoba ajtaja felé és meglátom őket. – Hát igaz? – Mosolyodom el, miközben sírás fojtogat. Ők csak állnak ott egymás karjába kapaszkodva, tőlem távol, és engem néznek.

Egy szép nyári nap

Szikrázva szórta melegét a Nap. A kéményünk tetején fészkelő gólyákban gyönyörködtem és figyeltem a kicsik sípoló, kedves kiáltásait. A négy apróság tolakodott éhesen anyjuk körül, miközben bökdösték annak torkát némi finom falatért. Apjuk valószínűleg élelem után kutatott valamelyik közelben elterülő mocsaras területen, melyből volt bőven errefelé. Egy folyó mellékága húzott kacskaringós vonalat végig a városon, ami kettészelte annak utcáit, lakótelepeit és belvárosát. A külső területek ingoványai bő élelemmel látták el a környék ily kecses vadászait. A mocsaras nádasok, békák, siklók, kisebb halak élőhelyei, melyekből nemritkán a kertünkben is landolt egy-egy szerencsétlenül járt egyed. 

Volt egy betongyűrű a hátsó udvarunkban felállítva. Ebbe esővizet gyűjtöttünk a tetőkről levezetett csatornákon át. Olykor a gyűrű szélén állva pillantottam meg kelepelő barátomat, aki vígan fogta ki a betelepített keszegeimet és kárászaimat. Így aztán nem győztem pótolni azokat, mivel gyors iramban fogyatkoztak.

Horgászni jártunk apámmal, aki mindig fogott valamit. Legtöbbször csak a bot végét, meg a sörösüveget. Elvétve azért a horogra is akadt valami. Mondjuk egy algával borított bakancs, egy hátizsák, vagy egy bicikli rozsdás dinamója. Ezt mind szépen visszadobáltuk, nehogy hiányozzanak valakinek. Igazán rendes pecásnak bizonyoltunk. Engedélyünk nem volt, és méreten aluli halakat pedig nem vittünk haza. Nem is fogtunk az igaz, mármint használható méretűt, csak egészen picurkákat, melyek nem is a szájukkal akadtak horogra, hanem a farkuknál fogva, vagy éppen az oldalukon. No ezekkel a csodás halszörnyekkel, amik kb. úgy három és nyolc centi közötti méretben ficánkoltak, töltöttem meg a betongyűrűt. Kelep… így hívtam fekete-fehér tollú barátomat, ezeket vadászta kellő lendülettel. Hosszú csőre szinte leért a gyűrű aljáig, így könnyedén tizedelte féltve őrzött halacskáimat.

Hangos suhogásra figyeltem fel és a fészekben álló anya kelepelésbe kezdett. Megjött a "férje". Szájában jókora siklót tartva landolt az ágakból gondosan szőtt fészek szélén. De mire üdvözölhette volna kedvesét és négy éhes szájú fiókáját, a sikló kettészakított teste lecsúszott két csintalan csöppség torkán. Megfordulva elrugaszkodott és újra útnak eredt, mert tudta, hogy maradt még éhes száj, jócskán.

Én is hátat fordítottam a családnak, majd elindultam a tyúkudvar felé. Na nem oda mentem, hanem a mosókonyhába. Ez a hatalmas házhoz csatlakoztatott hosszanti épület volt, melynek a vége egészen az imént említett udvarig húzódott. Akadt benne fáskamra, kinti vécé, és melegedő a baromfiknak. 

Belépve a mosókonyha ajtaján, ami nyári napokon reggeltől estig nyitva állt, megcsapta az orromat a kukorica és búza fenséges illata. Ugyanis itt tároltuk zsákokban e magokat tyúkjaink számára. Nem mondom, hogy nem ettem belőlük, főleg a búzát kedveltem nagyon. Ha mamám tudtára jut, hogy miért fogy rohamos tempóban a takarmány, hasztalanul telhetett volna néhány napom. Vagy kukoricán térdepelek egy kevés órácskát, vagy a porszívózás és törölgetés általam végeztetett volna el. De akkor nem buktam le, még nem. A számhoz emeltem a kimarkolt búzát, és néhányat belepotyogtattam. Élveztem a liszt ízét, ami azonnal szerte áradt, mihelyst szétrágtam a szemeket. Majd újabb darabokat szórtam, egyre többet és többet. A végén már szinte tömtem magamba, mint valami édes sütemény habkoronáját. 

Ekkor jutott eszembe valami. Az egész házat körbe szoktam járni mindennap, de ma valamit elfelejtettem. A padlást. Azt sohasem este látogattam, hanem minden esetben világosban tettem. Az estéktől féltem. Szörnyű képek voltak a fejemben. Néha egészen borzasztó álmok kísérték éjszakáimat. Hat évesen rettegtem a haláltól, a holtaktól. A kínos fájdalomtól és a gyilkos tekintetektől. A Hold fényében feltűnt árnyaktól és a jéghideg fuvallattól. A macskák gyereksírásra emlékeztető, fület sértő ordításától és a hangtalan hangoktól is.

A feljáró felé fordultam. Ott volt a mosókonyha végében. Egy szűk ajtó, ami mindig csukva volt. Most is. Elindultam. Megtehettem, mivel délután volt. Nem kellett aggódnom attól, hogy rám esteledik és az éj leple ott ér fönn magányomban. A kilincsre tettem a kezem és lenyomtam azt. Nyikorogva nyílt az ajtó, de egészen könnyedén. Kiakasztottam és elindultam a meredek lépcsőfokokon felfelé. Felérve a lépcső legfelső fokára, megkapaszkodtam a padlás poros aljzatában és felhúztam magam. Hatalmas padlásunk volt. A széna illata, amit szárítani szoktunk itt nyulaink részére, még mindig a levegőben terjengett, pedig már nem volt sehol. Néhány kupac holmi és egyéb lom foglalta csak a sarkokat. Néhol pótlásra szánt cserepek magasodtak, gondosan egymást takarva. Lassan fordultam körbe, amikor tekintetem megakadt valamin, az egyik kupac mellett a földön. odaléptem és felemeltem. Egy kötél volt ... egy gyönyörű kötél. – Ez az enyém? – tűnődtem. – Nekem készíthette ide valaki? – Csodáltam egy darabig a szürke, fonott darabot, majd odaálltam egy gerenda alá. Az egyik végét áthajítottam fölötte, csomót kötöttem rá, a másikat pedig a nyakamra hurkoltam, majd azt hiszem elaludtam. 

...Egy hang szólított meg később, egy csodásan búgó, én pedig kinyitottam a szemem. Azóta sem tudom mit mondott, de élek.

Holtjárók

Zsebeimben kutakodom a kulcsaim után. – Miért ilyenkor? – teszem fel a kérdést, miközben gyors egymásutánban veszem a levegőt. Érthető, hiszen futottam hazáig. A Telihold, az ablakokban pislákoló mécsesek, a borzalmasra faragott, arcomba vigyorgó kibelezett tökök, és a holtak szele, mind összetevői kínos rohanásomnak. Sötét temetőn átvezető kacskaringós útszakasz, amelyről sohasem értettem, hogy miképpen lehet egy külvárosi övezet összekötője a belvárossal. Szűk, egysávos autóút egyoldali járdával. Önmagában is rémisztő, nem hogy este. – Este – legyintek. Fél tizenegy van. Ilyenkor minden normális család a kandalló mellett társalog, olvas, vagy tévézik. Én persze nem, csajozni voltam. Szeretem őt! Olyan kedves lány és elképesztően jól néz ki. Ez a harmadik hétvégénk együtt, de azt hiszem fülig szerelmes vagyok belé. Egy hét után feküdtünk le először, és mondhatom nem megbánós volt egyáltalán. 

– Végre! – szalad ki a számon e szó elméleti kalandtúrám közepette, hiszen jobb kezem beleakad egy csörgő fémkupacba a kabátom belső zsebében. Egy pillanat múlva pedig már kulcscsomó fityeg a kezemben. – A zárba kell még beletalálnom és benn is vagyok! – gondoltam megelégedéssel. Sikerült. Lenyomom a kilincset és belököm az ajtót. A várt kép fogad, félhomály és csend. Felkapcsolom az állólámpát, fél fényre hangolva a csúsztatható szabályzóval, és a nappali egyetlen foteljába hajítom seggemet. Mélázva bámulom a tökömet. No nem ami a lábaim közt hever, hanem az ablakomban esdeklőt. A szomszéd kölyök faragta egy ötösért cserébe. Nem volt olcsó, de megérte. Végre egy Halloween- i narancssárga arc, amely kedvesen mosolyog. – De várjunk csak! – Hirtelen egy látomás vonszolja át magát szemeim előtt. Hideg futkos hátamon és fotelomba süppeszt a borzongás, miközben egy valamire gondolok és az most nem Lori. Egy arc, melyet jól ismerek, de mégsem igazán. Az ötvenes férfi megfáradt, haláltusától szenvedő ábrázata. Egy férfié, ki mindennap meglátogatott. Pajti. Így neveztem el őt gyermekfejjel, aprócska kölyökként. Szüntelenül járt hozzám, mindegy hogy nyár volt, vagy tél. Pajti jött és csoszogott. Lakásunk bejárati ajtajától egészen a szobám ajtajáig. Ha becsukott állapotban találta ajtóm, akkor egy ideig állt előtte, majd megfordult és távozott. Ha pedig félig kitámasztva hagytam, akkor a küszöb reccsenése jelezte számomra, hogy Pajti bekukucskál az ajtó melletti résen. A legszörnyűbben az hatott rám, amikor a kitárt ajtón át közeledett felém, majd ágyam mellé állva szuszogott a fülembe és tekintetével pásztázott, mintha keresne valamit, vagy valakit. Talán helyet mellettem, nem tudom, de tény, hogy jó néhány éjszakán, úgy általában tizenegy után, takaróval a fejemen rettegtem. Összegömbölyödve, mint egy kiscica, füleltem a szobámban hallható neszekre. Ha már aludtam mire eljött, akkor megébredtem, de egyetlen estét sem hagyott ki. Vártam borzalmasan hörgő szuszogásának végét. A hang, mely most is torzul fülemben, mint egy gyötrelmektől haldokló ember utolsó lehelete. Vártam a nyugvásra, a csoszogó hang némaságba fulladására. Általában néhány örökké tartó perc után feladta és elindult kifelé. Néha visszatekintett még, olyankor a csoszogás is elhallgatott pár pillanatra, de aznap nem jött többet. Szörnyű álmaim voltak. Idővel megszoktam, ha lehet így mondani, Pajti jelenlétét. A félelmem megmaradt, a mai napig üldöz még, hiszen most is hallom a monoton, felém közeledő rémisztő csoszogást. Sssss ... ssss ... ssss ... ssss.

Megcsörren a telefon. Úgy ugrom fel a fotelból, mintha kilőtt volna. Egyensúlyozom egy darabig, majd az íróasztalhoz érve fantáziám újra működésbe lép. – Mi van, ha Pajti hív? Az nem lehet, hiszen már legalább hét éve nem tudok róla semmit. Amióta anyától és apától elköltöztem, azóta nincs híre a szellememnek. Valószínűleg ott kísért továbbra is, és minden nap éjjelén megteszi ugyanazt az utat a bejárati ajtó, meg a szobám között – elmélkedem. 

Felemelem a kagylót és beleszólok – Tessék, itt Laurens. Ekkor megint bevillan egy gondolat. – Miért nem a mobilon hívnak? – A vonal másik végéről azonnal megkapom a választ. – Szia!

– Lori, Te vagy az? – Jólesik hallani barátnőm hangját.

– Hiányoztál, gondoltam felhívlak.

– Ne viccelj! – nevetek fel.

– No jó, azért hívlak, mert a mobilod itt fekszik az ágyam melletti szekrényen. Esetleg szükséged lehet rá.

– Basszus! Arra tényleg szükségem van. Korán indulok ki a reptérre... na mindegy. Visszamehetnék érte?

– Most?

– Azonnal indulnék.

– Várlak! – Mondja a lány és miközben leteszi a telefont felkacag. Ekkor újabb érthetetlen apróság ötlik tudatomba. Számkijelzős a vezetékesem, viszont nem Lori száma jelent meg a kijelzőn, hanem a körzetszámból ítélve, egy vonalas telefonnak a száma. A bódulattól megbénulva állok, és gondolatok százai suhannak át agyamon. Nem értek semmit, de mennem kell. Felkapom a kabátom, a bakancsomat nem, mert az rajtam maradt, és kilépek az ajtón. A lépcsőn megtorpanva megállapítom, hogy fagyos az idő és a hó idén eléggé korán érkezett. Nyakamat behúzva, gyors léptekkel indulok el a szakadó hóesésben. Húsz percre van Lori lakása gyalog. Most tíz ötvenötöt mutat a karórám. Azt jelenti, hogy éjfélre itthon is vagyok. Hacsak, Lori nem marasztal úgy, mint a múltkor. De az nem lehet. Nekem holnapra kipihentnek kell lennem. A francia csoport érkezésére várunk már három hónapja, és nem engedhetem meg magamnak, hogy kialvatlanul fogadjam őket. – 1794 ... 1803 ...1756 – olvasom a mellettem elhaladó kövekbe vésett évszámokat. Összeszorul a gyomrom. – Megint itt vagyok. – Észre sem vettem, mikor léptem át a borzalmak kapuján. Csak én hívom annak. A több száz éves temető első sírkövén túljutva ébred bennem a gondolat, hogy mily csodálat és rettegés ez, mi körülvesz engem e pillanatban. Atyáink múló emlékei röppennek szerte és szinte hipnózissal hasadnak bele ifjak tudatába, miközben formálják jövőnk jelenét. Ezer évek termékeny varázsa összpontosul ebben a néhány sírban, a holtak városában. A holtakéban, amelyen át vezet göröngyökkel tarkított utunk. – 1801 ... kicsi Emanuelle, élt 1 évet; 1723 ... Szívünkben örökké megmaradsz; 1838 ... Szellemed holtamig kísért majd. Fúj, ez de morbid! – Szaporábban lépkedek, de olvasok tovább... – 1762 ... Drága egyetlenem, jövök hamarosan! – Szorít a torkom, érzem amint lépni is alig bírok a remegéstől és minden idegszálam pattanásig feszül. Hátranézni nem merek, csak menetelek előre a sűrű hóesésben. – Még néhány perc. – Ennyi kell ahhoz, hogy átérjek az ódon temetőn. A düledező, omladozó hantok, fejfák, mohától zöldellő nyirkos sírkövek, és kripták földjén át. Beljebb merészkedek. Persze szigorúan csak a tekintetemmel. Egy ócska kandeláber tetejéről szórja halvány fényét egy lámpa. Úgy érzem, mintha megálltam volna, pedig megyek. – Talán az idő múlása lassult le, vagy csak egy másik dimenzióba úsztam bele? – A lámpa jobbján bokorral takart kripta. Mívesen faragott vízköpők ülnek a bejárata felett. – Jaj, mennyire szeretnék egy ilyet! – Megsüllyedt oldalsó falain borostyán foglalja méltónak vélt helyét. Kétszárnyú kovácsoltvas kapuját rozsdás lánccal körbetekerve, lakattal zárták le. A nyughelyet rég nem látogathatta senki. A kövek közül potyogó, porladó anyag, a mohától burjánzó északi fal, melyet a lámpa fénye éppen megvilágít, az építményt szinte teljességgel körbeölelő bokrok és gaz, mind ezt bizonyítja. – Huh... vajon mi rejlik odabent? Jobb nem tudni róla. Talán nappal, többed magammal, a kíváncsiságtól hajtva, de most biztosan nem! – Haladok tovább. Egyébként nem értem, miért csinálom ezt. Márhogy miért bámulom a halottakat, vagyis a nyughelyeiket. Szedhetném lábaimat gyorsabban, hogy minél hamarabb túljussak a borzalmak városán. Közben még egy kandeláber következik. Kissé félrebillenve lógatja a csúcsára aggatott lámpást. Ennek a fénye még halványabb az előzőnél és csak egy követ világít meg. Megállok, de most valósan. Érzem, amint ereim dagadnak az erős nyomástól. Zúg a fülem és levegő után kapkodok. Lábaim nyoma egybeforrt a frissen hullott hóval, lényem pedig lebénulva mered egy cirádás betűkkel vésett feliratra... 1763 ... Lori, élt 21 évet...

Ilyet még nem éreztem. Egész nyamvadt huszonnégy évem alatt, így nem bánt még el velem a sorsom. Remegek mint a kocsonya, libabőrös vagyok és hányingerem van. Verejték cseppek csordulnak a szemeimbe, le a halántékomon, közben pedig rettenetesen fázom.

A semmiből libben elém, egészen közel hozzám. Gyönyörű testének meztelensége elragadó látvány. Formás alakja áttetszően vibrál előttem, én pedig felé nyújtom a kezem. Nem tudom megérinteni. Az elém vetült kép lenyűgözi elmémet. Bénult tudatom és testem csak őt akarja. A nő, ki szellemként jelent meg előttem nem más, mint Lori. Vadító alakja, fantasztikusan ívelt ajkai, mereven álló mellei és zölden szúró szemei, mind bizonyítják igazam. 

– Gyere velem! – suttogja. De az is lehet, hogy csak én hallom hangját. Megmozdulok. Felém nyújtja a kezét, én megmarkolom. Hihetetlen könnyűnek érzem testemet. Repülésem nem tart sokáig, mert hamarosan egy síron, hanyatt fekve találom magam. Lori fölöttem térdel és hangosan felnyög. Kis idő múlva megint, majd ismét. Ekkor eszmélek rá, hogy szeretkezünk. Nagyon kívánom. Annyira, hogy az sem érdekel, ha meglátnak. ...és bizony látnak. Rothadó, bomlásnak induló testekből álló tömeg vesz minket körül, és mind egyet akarnak. A látványért tapossák egymás halott testét és közben hangtalanul vihognak. Némelyikükből fekete anyag csordogál cuppogva, talán vér, vagy mi fene, de nincs időm ezzel foglalkozni, hiszen Lori édes ízű csókja tapad hozzám és érzem, hogy hamarosan elélvezek. Őrülten vonaglani kezd, ettől feszülő combjai közt egyre hevesebben mozgok. Hátradől és kezeivel támasztva magát homorítva levegő után kapkod. Erősen zihál, én pedig nem bírom tovább visszatartani. Szédületes sebességgel áramlik belé több millió sejtem, mire Lori felsikít és olyan vadul kezd el ugrálni rajtam, hogy már fáj. Ő is élvez, látom rajta. Csodás szemei tükrözik kedvesen ringó szellemét, mely eddigi életem legszebb perceit okozta.

Magányban ébredek. Sötét van és fogvacogtató hideg. Felemelem a fejem, hogy tisztán lássak. – Sejtettem! – motyogtam. – Hát ezért reszketek! – Enyhén hóval borított testem egy síron fekszik, ruháim pedig tőlem távol. – Élek, vagy holt vagyok? – teszem fel a kérdést. A péniszemre nézve úgy gondolom élek, ezért felugrom és a ruháimat gyors egymásutánban felkapkodom a hóból. 

Felöltözve állok a járda melletti legszélső hant közelében, és azon tűnődöm éppen, hogy merre tovább. Gyötrelmesen ugrik be egy látomás, miszerint Lori nem él. Azonnal futásnak eredek. Végig a temetőn a belváros felé. Át a villamos síneken, a hotel előtti gyorsforgalmin, fel a pihenőpark melletti lépcsőn. Nem álltam meg és nem is állíthatott volna meg semmi. Igazából gondolni sem mertem arra, hogy valami borzalom történt vele, de ha mégis, akkor... 

Kopogok és szinte azonnal kinyílik az ajtó. A mellkasom fel-le pulzál a levegőhiánytól, úgymint az izgatottságtól. Egy gyönyörű mosoly fogad a bejáratban, Lori vidám arca. 

– Mm... gyors voltál! – jegyzi meg.

– Ha tudnád mennyire! – válaszolom. Kezembe nyomja mobilomat, majd puhán hozzám érinti ajkait. 

Hazafelé az jár a fejemben, hogy Lori milyen elképesztően gyönyörű. Ahogy állt az ajtóban... – Huh... azok a lábak! Megkérem a kezét! Igen! Miért ne? Kit érdekel, hogy három hete ismerem csak. Szeretem! – kiáltom felszabadultan. – 1763 ... Lori, élt 21 évet – látom meg újra a roskadó, szürkébe burkolózó sírkövet. Űrt érzek lényemben, egy elmondhatatlan varázslatot, melyet e világ nyújtott nekem, a szellemek világa. Most már tudom, hogy csecsemőként miért sírtam fel annyiszor. Anya és apa a pocakom fájdalmaira gondolt, pedig az ok annál sokkal egyszerűbb volt. Nem értettem ki az a férfi, aki esténként apán és anyán kívül az ágyam fölé hajolt. Ő Pajti.

...most már tudom...